A KASTÉLYBAN
1995 július
Hírt vinni kastélytermeken át
sosem tudtam. Elcsúsztam a kövön.
Sok ajtó és csillár között
megállt velem a hír. Nem látott
napot. Elsápadt a városi fényben.
Pedig ott állt, ott állt,
talán egy sámlin, a tükör előtt
a ferdefejű ember. Beszélt és hallgatott.
Beszélgetett, és nem volt más vele,
csak a sok ezüst meg egy kabát.
Kopott bőrére húzta, intett, hogy nem szabad
hírt vinnem a kastélytermeken át.
Csillogott a ferdefejű ember,
kilátszott minden ezüstfoga.
Mutatta, hogy belém karolna,
ne legyek olyan ostoba.
Neki városi a szíve,
városi lesz a pora.
A bútorok közt szórják széjjel.
Ne legyek olyan ostoba.
Nekem a hajam lesz ezüst,
minden szál csillog, mint a jég.
Álljak a sámlira fel,
lesz itt hely elég.
Nekem a hajam lesz ezüst.
Neki a foga.
Ne legyek olyan ostoba.
Minden nappal ferdébb a fejem.
A hírre már nem emlékszem.
Ezüst ajtók, tükrök, sámlik.
Forog velem a világ.
Csak a kabátom szikrázik.
