A KALAPÁCSVETŐ

Augusztus-vég – ötvenkét éve. Ugye ez máris kimetsz (mintha kalapácsvető volnék és szavaimat így remélném íveltetni) az időből a belső térből valami horizontféleséget ugye máris beindul jár körbe-körbe fut az emlékezet szemcsés ernyőjén engedelmes sugár. Azt mondom megállj most szombat este van. Apámmal-anyámmal a kálmáncsai vasútállomás piros padján ülök cirregő sötétben a gesztenye-óriások lombozata a legfeketébb. Ülök várok a budapesti kollégiumba utazom kidobódom ponyvaregény hőse vagyok vágtat vonatom a világ legközepébe. Angyalföldre. Lehel útra. Béke térre. Gömb utcába. Kartács utcába. Az Üteg utcai technikumba.

Azt a tizennégy évest szeretném megint dobásommal el- és megtalálni – vagy ő dobott meg engem dehogy. Nincs neki szál terve sem csupasz hernyó-homály előtte a jövő. Mindegy is talán hogy ő vagy én és honnan hova vetődünk csak dobás legyen jelenem ketrecének nyílásán ki- vagy betaláljon a dróthálóba ne vágjam kalapácsom.

Szóval ott ülök szülők közti magasra nyúlt sovány fiú várom a vonatot térdemnél vesszőből font utazókosár nyikorog ha megérintem s fel-felmordul a tornyos gesztenye. Szulok felől majd égi jelenés a kanyar után ránk reflektoroz trombitál széles homlokú motorvonat. Nincs más utas. Azok csak ott hárman. Az irodában vakító gázlámpa sziszereg zuhog ki fénye a tárt ablakon vagy innen a szemközt égő nap kalapácsán lógva tetszik csak olyan fehérnek mint a gesztenye feketének egy kozmikus dobás szimulációjaként sodródva beszorulva félálmom küllői közé.

Ötvenkét év az elvetések-vetélések-távok jelentéseit variációkat mérni mintha bottal ütném hűlt helyük miért is akarnám elég hogy lüktet csuklón az ér ahogy a kalapácsvetéshez magam felpörgetem.

kép | a költő festménye