Ács József

A JÓISTEN PASZIÁNSZA

KÖLTŐI ALKAT, KÖLTŐI MAGATARTÁS, KÖLTŐI SZEREPEK WEÖRES SÁNDORNÁL [2014 október]

A JÓISTEN PASZIÁNSZA

Weöres Sándor életművében a formai virtuozitásnál és a szerepjátéknál mindig jobban érdekelt az alkotás misztériuma, a költés titokzatos mozzanata. Az ihlet a termékeny sötétségből felszínre emel bizonyos képeket-hangokat, s a poéta azokat szavak formájában papírra veti, hogy a nyelv, a zene és a ritmus diktálta keretek között tovább éljenek. Hogyan születik a vers, és miért?

Az ezzel összefüggő kérdés mélységeire Weöres életműve eszméltetett. Mi a költő helye, szerepe, tevékenységének értelme a modern társadalomban?

Weöres 1939-ben doktori disszertációját a vers-keletkezésről, e „szokatlan és majdnem járatlan tárgykörről” írta, kiindulópontom azonban nem a tudós értekezés, hanem az egész életpálya, melynek természetesen része az életmű, ám nem azonos vele. Nemes Nagy Ágnes legendás bon mot-ja – „Könnyű a Sanyikának, ő nem ember!”[1] – kétségkívül szellemes megfogalmazása valami emberfölötti többletnek, mely egyben orvosolhatatlan csonkaság is – tanulmányom középpontjában azonban az ember áll. Weöres, az ember megelőzi Weörest, a költőt – bármily elválaszthatatlannak gondoljuk is a kettőt.

hangoltság

„A művész a mű eredete. És a mű a művész eredete. Egyik sincs a másik nélkül”, figyelmeztet Heidegger.[2] A filozófus az ember világ felé nyílásának – s egyben a világ adódásának – módját a hangoltság fogalmával írja le. Azt a sajátos hangoltságot keresem tehát, amely Weöres eszmélkedését, ember és költő-létét, így művészetét is meghatározta. A hangoltság egyike Heidegger sajátos, a „belső” és „külső” világ szétválasztását meghaladó fogalmainak. A hangoltság e sajátságát legkönnyebben talán a hangulat fogalmából érthetjük meg: a társaságba érkező vendég „kész” hangulatba csöppen, mely kihat a sajátjára, viselkedése azonban alakítója is ugyanennek a hangulatnak, így egyik sem redukálható a másikra.

Weöres pályáját sem vezethetjük vissza egyetlen tényezőre: körülményeire vagy alkatára. A kettő kölcsönhatása az érdekes, illetve ami belőle kibontakozott: az életpálya és az életmű.

Két pólus erőterében

Weöres Sándor életének nagy ellentmondásai igen korán jelentkeztek. A szülői ház légköre egyszerre serkentette és bénította.

Édesanyja, Blaskovich Mária művelt, több nyelvet beszélő, az antropozófia iránt érdeklődő asszony volt, német nevelőnőt fogadott fia mellé, maga is tanította, s korán kezébe adta a klasszikusokat. A gyerek képzeletvilágát a legváltozatosabb tartalmak tüzelték, más korok, más tájak valódi és fantasztikus eseményei, melyekhez képest a köznapi élet fárasztóan önismétlőnek, vontatottnak tűnt. Olvasmányai eltávolították kortársaitól, a falubeli gyerekektől, s arra ítélték, hogy nála idősebbek barátságát keresse.

Egy Kosztolányinak írt, tizenhét éves kori levele bizonyítja, hogy amit a környezete koraérettségnek tartott, nyűg is volt a számára: „Mindig úgy voltam, mint egy utalvány, amit majd a jövő bevált – így nevelődtem másodikos korom óta az iskolában is, kivételeztek velem […] Azért, mert tízéves taknyos koromban belém mászatták már a férget, hogy pozitív-abnormitás vagyok és okvetlenül költő leszek[3].

A fiú tehetségét elsősorban az anya vehette észre és ápolhatta, mert az apát, a tanácsköztársaság idején a vörösökhöz átállt, s ezért 1920-ban kényszernyugdíjazott huszártisztet elsősorban a birtok, a gazdálkodás érdekelte. A koravénnek tűnő, sokat betegeskedő „Cina” dolgaiból nem sokat értett. Nem tetszett neki, hogy a kamaszfiú a versein dolgozva végigcigarettázza az éjszakákat, aztán a fél napot átalussza: folyton csepülte mihasznaságáért. Az érettségi után elkeseredett sorokat írt a csöngei légkörről Székely László szombathelyi papköltőnek, szemináriumi prefektusnak: „olyan mérgezett a helyzetem, hogy már aludni is csak hajnal-felé tudok, lélekzet-elakadásokra riadozok föl félálomból egy éjjel néha hússzor is, bróm és egyebek dacára. Reggeltől-estig más-valaki dühének cérnaszálán függök kisgyerek-korom óta, bármiért is dühös, mindig rajtam tölti ki a dühét az apám, ezért is vagyok olyan, amilyen és ez rondít bele most is nap-mint-nap az életembe.”[4] Az összezártságban az efféle, szüntelenül levegőben lógó feddés, elmarasztalás és az ebből sarjadó bűntudat ellen aligha lehet másként védekezni, mint színleges megfeleléssel és a saját érzelmek zárójelbe tételével, távolságtartással, elidegenedéssel, költött világokba meneküléssel. Az ilyen gyerek nagyon érzékenyen ráhangolódik a rettegett szülőre: időben meg kell éreznie a közeledő vihart, ezért válik belőle jó megfigyelő.

Az anya tehát a kis költőzseni, a híresség, az „új Petőfi Sándor” szerepét osztotta rá, apja ellenben elvárta, hogy gyakorlatias férfiemberként viselkedjen, akire a birtokot is rábízhatja. Ő az anyja által kínált szerepet fogadta el, így apjával állandó konfliktusban élt. A csodagyereket egyszerre fogadta rendíthetetlen meg nem értés és várakozásteli bátorítás. Egyik sem múlt el nyom nélkül. Apja éppoly mélyre ültette benne saját tevékenységének leértékelését, mint anyja a zsenitudatot. Egy Jékely Zoltánnak írott 1935-ös levelében, melyben doktori címéhez gratulál, látszólag tréfás hangon fogalmaz: „Mint magad is tudod, egy poéta, úgy, ahogy van, meglehetősen szánalomraméltó és értelmetlen valaki; így nekünk sokkal inkább szükségünk van, mint a rendesebb egyéneknek, efféle megtévesztő betűkre a nevünk mellé.”[5]

Weöres gyermekkorában állandóan betegeskedett. Nyilván közrejátszottak ebben a szülők ellentmondásos elvárásai, de ennek köszönhette, hogy sokat volt magántanuló. Megszokta, hogy saját tempója szerint haladjon, saját érdeklődése szerint válogassa meg olvasmányait: természetesnek tartotta szellemi függetlenségét. Mind jobban gyűlölte a rákényszerített szerepeket és elvárásokat. Megtanulta, hogy a békesség kedvéért úgy-ahogy eleget tegyen nekik, ám időnként – ha már nem bír saját nyugtalanságával – provokatívan tiltakozzon ellenük. Maga is tisztában volt személyisége ellentmondásaival: „a tehetetlenség, az egyoldalúság, félszegség, szabadosság, túlságos-nyíltság, egoizmus és igába-törni-nem-akarás keveréke vagyok”, írja.[6] A kortársaitól elszakító különleges neveltetés mellett ezek az ellentétek alapozták meg életidegenségét, és formálták iróniára hajló alkatát.

a lázadás eszköze

Elszigeteltsége és apja értetlensége késztette, hogy kétségbeesetten kutassa a szellemi útmutatást nyújtó apafigurákat. Mestert keresve levelezett kedves tanáraival, majd Kosztolányival, Babitscsal, Füst Milánnal, Kodállyal, Fülep Lajossal. A Vigíliának 1983-ban így fogalmazott: „tanáraim és költő-író pártfogóim komolyabban vették költőségemet, mint én magam. Kosztolányi, Babits, Kodály nélkül nemigen szabadultam volna ki a falusi környezetből és a falusi életformából.” És, tegyük hozzá, nem szabadult volna meg az apjától. A költészet a lázadás eszköze volt. „Tulajdonképpen anélkül, hogy valaha is költő akartam volna lenni, úgy benne ragadtam a költészetben, mint számomra egyetlen lehetőségben”, vallja meg egy 1974-es beszélgetésben.[7] Leveleiből is kitűnik, hogy a költő-létet már kamaszkorában, mint valami nyakába szakadt nagy feladatot vette magára, s mestereihez mint sorstársaihoz fordult.

Eltávolodását szüleitől a korszak másik nagy fiatal költő-tehetségének, Jékelynek a hangján írt, s ezért ritkaságszámba menően személyes Hazatérés című versében örökítette meg, huszonhárom évesen: „Anyám szemében kapzsi féltés. / Apám szemében görbe vád – / hogy megjöttem, fölhozta mégis / a legvénebb üveg borát. // … // Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz. / És az a csönd úgy kiabál. / Mintha az étel sótlan volna, / mikor púpozva van a tál. // Rámnéz anyám, rámnéz apám is: / Nem az van itt már, aki volt? / És fönn az égen, úgy mint régen, / rostokol a nagybajszu Hold. // … // Miért nem tudunk már örülni, / ha étel és bor oly remek? / Miért vagyunk mi mind a Földön / olyan örök idegenek? // Miért nem tudok sírni, bőgni, / hogy megvénül anyám-apám / anélkül, hogy megsimogatnám / az arcukat, mint hajdanán?”

A kettősség jellemezte a viszonyát Csöngéhez is: érettségi után nem volt otthon maradása, az egyetemen társakat, szórakozást talált, de a léha, nyüzsgő élet nem kedvezett a benső nyugtalanságát enyhítő alkotómunkának. Már harminc felé közeledett, mikor megfogalmazta: „Tapasztalatom szerint csak Csöngén, teljes magányban tudok olyat írni, ami kedvemre valóvá sikerül. […] És mégse maradhatok mindig ott, mert Csöngén minden élmény elkerül és ha egyhuzamban egy-két évig ott vagyok, belezápulok önmagamba, kiapadt kúttá változom.”[8]

Az unalom

Már Arany János megfogalmazta a Tamburás öreg úrban, hogy a költészet forrása az ihlet és az unalom. Weöres Takáts Gyulának írt levelében így ironizál: „fő szórakozásom az unatkozás, el se tudod képzelni, milyen mennyei élvezet ez nekem; és talán Neked is, így lehet, hiszen ez kapcsolt bennünket össze. Az unalom ínyencei, ópiumszívói voltunk és jól éreztük magunkat együtt.”[9] Weöres alapélménye, az unalom természetes folyománya volt az apja és anyja kétfelé rángató erőterében kifejlődött életidegenségnek. Az unalom nem csupán indíték az alkotásra. Heidegger A metafizika alapfogalmai címen kiadott előadásaiban hosszan értekezik ennek a sajátos hangoltságnak a jelentőségéről. Mikor eluralkodik rajtunk az unalom, „név, társadalmi rang, foglalkozás, szerep, életkor és sors mint az enyém és a tiéd lehullik rólunk.”[10] Heidegger az unalomnak háromféle formáját különbözteti meg: az unatkozást valami közben, az unottá válást, s végül a mély unalmat. A mély unalom hangoltsága abból nyeri különleges jelentőségét, hogy kiemel bennünket hétköznapi személyiségünkből. Akin eluralkodik a mély unalom, az számtalan lehetőséget lát, de egyikbe sem képes belebocsátkozni. Cselekvőképessége megbénul, de épp mert semmibe nem képes belevonódni – ami óhatatlan beszűküléssel járna –, távolságot nyer. Meglátja a fennálló esetlegességét, felnyílik előtte a lehetséges világok sokasága, és tulajdon – némiképp nyomasztó – szabadsága. A mély unalom szembesülés a tagolatlan idővel. Olyan állapot, melyben jelentőségét veszti a „pillanat hegye”, s így átjárja az időfölötti, az öröklét sejtelme. („Van néha olyan pillanat / mely kilóg az időből”, írja Weöres az Örök pillanatban). Heidegger szerint „könnyű kapkodó időtöltéssel legyűrni az unalmat, s így fitogtatni magunk előtt egészséges és tisztes életrevalóságunkat, kiválóságunkat, nehéz viszont nem szembeszállni egy mély unalommal, hagyni, hogy az áthangoljon minket, hogy valami lényegit halljunk meg tőle.”[11] Weöres apja alighanem épp ebben az „egészséges és tisztes életrevalóságban” hitt, míg a fiúnak szent meggyőződése volt, hogy az unalom alján valami fontos titok lappang. Heideggernél a mély unalom a filozofálás előfeltétele, Weöresnél az alkotásé. Az unalom forrása a belevonódásra képtelenség, azaz az idegenség. Az éjszaka cigaretták mellett verset író fiatalembert az unalom mélyéről előhúzott vers, mely nem valamiről (a már adottról) beszél, hanem új tartalmat hoz felszínre, egyszerre kapcsolta be a lét felszín alatti áramaiba, és távolította el a konvenciók, a mindennapiság világától. Weöres élete végéig ebben a körben forgott, s legnehezebben a terméketlen periódusokat viselte, ahol az idegenség gyötrelmét semmi sem enyhítette. Ilyenkor vagy elfoglalta magát műfordítással, esetleg pasziánsszal, vagy az elzsongító alkoholhoz nyúlt.

Neuraszténia és éntelenség

A versírás egyszerre von – Rilke kifejezésével – „az erősebb lét közelébe” és szakít ki az emberi közmegegyezésből, a közhelyek és sztereotípiák világából. A költőlét ebben a kettős feszültségben telik. Ahogy a neuraszténiáját – „a magyar királyi megőrülést elkerülendő”[12] – közkórházban kezeltetni készülő Weöres fogalmaz: „az alkotással járó természetellenes életmód deformálja és idegbeteggé teszi az embert”[13]. Tegyük hozzá, ilyen arányvesztés könnyebben következik be, ha a lelki struktúra már eleve deformált, ha elfojtások terelnek el jelentős energiákat, s ezek csatornázódnak a túlhajtott munkába, mely a menekülés egyetlen útjának tűnik.

A neuraszténia formájában testet öltő gyötrelmek elől Weöres a bevált eszközökkel igyekezett elszökni: még jobban eltávolodott saját érzelmeitől.

Az elidegenedés áthatotta a versíráshoz fűződő viszonyát is: úgy tekintett rá, mint valami élettani funkcióra: „a költészet belőlem úgy csurgott mindig, mint valami váladék. Teljesen szándéktalanul.”[14] Énjét igyekezett a személytelenben feloldani. Az Ars poetica című versében tanítás-szerűen megfogalmazott szentenciával – legyél egyén-fölötti: / vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet” – voltaképp önmagát biztatja. Két nagy törekvése ért itt össze. Az egyik az apjával szembeni ösztönös védekezésből született elidegenedés radikális felfokozása – ebből lesz az egyén-fölöttiség, a másik az anyja által felkínált, s menekvésképp készségesen elfogadott költőszerep kényszereinek levetése. Aligha vonzotta volna az elidegenedés felfokozása és a személytelenség, ha nem érzi, hogy ezzel a mindent átfogó és elfogadó közönnyel a világgal való eggyé válás felé halad – még ha az effajta feszültségcsökkenés nem is kedvez költői működésének.

nem lakik benne senki-semmi

„Csak bámulok, befelé, önmagamba; bámulom azt a nagy, túlvilági lyukat, mely pár évvel ezelőtt még csak egy kis fényesség volt egy folyosó túlsó végén, most pedig már akkora, mint egy ház. Csupa sugárból készült ház és nem lakik benne senki-semmi. Azt hiszem, ez az élet végső értelme, hogy az ember ide elérkezzék; de a lírának halála ez a megérkezés, hiszen erről csak úgy szólhatna az ember, ha teljesen üres lapokat tudna írni. Az egyszavas verstől így jutottam a semennyi szavas versig.”[15]

Így vált a költészet az éntelenség gyakorlásának terepévé: egyre több Weöres-műben oldódott szét a versbeli „én”, vált kétségessé szubjektum és objektum viszonya, s lépett ezek helyére a „lét beszéde”, melyben én, te, ő, lélek, külvilág, ha megjelennek is, mind egyenrangú, hol egymással versengő, hol egymásba olvadó káprázatok csupán. A Tapéta és árnyék híresen enigmatikus befejezésében „EGYSZERRE KÉT ESTE VAN / MINDKETTŐ CSAK FESTVE VAN / HARMADIK AZ IGAZI / KOLDUSKÉNT ÁLL ODAKI”. Az egyik este a külső világban „objektíven” beálló napszak, a másik este ennek „szubjektiven” átélt vetülete a belső világban: az emlékek, érzések és gondolatok önismétlő tapétamintájára hulló árnyék. Mindkettő csak „festve van”. Az „objektív” külvilág eszméje éppúgy gondolati konstrukció, mint a „szubjektív” belső világ tapétamintái. Az „igazi” estében, mint elsődleges és teljes tapasztalatban ezek nem válnak szét egymástól. Ez a tapasztalat azonban koldus, mert az ilyen élmények nemigen válthatók a szavak aprópénzére, nem birtokolhatóak s így át sem adhatóak.

Az ábrázolt és az ábrázoló délibáb-szerű egymásba játszása, az alany–tárgy határok lebomlása Weöres Sándor verseiben mostanában igen népszerű kutatási téma. A legszebb példa erre a Harmadik szimfónia: „Hasztalan üldözöm zajban, csendben, / nem érem el soha: itt van bennem, / vad futásommal ő űzi magát, / mécsesem fénye az ő kicsi foglya, / vézna, ijedt fény, mégis beragyogja / a végtelen tükör-palotát.”

„Az ostobaság gyógyító éjszakája”

Weöres már nagyon korán felismerte, hogy a költészet másként működik, mint a világot tárgyak halmazává redukáló analitikus gondolkodás. Tizenkilenc évesen írta: „Újabban egészen megszoktam, hogy ne szavakban, hanem képekben, határozatlan víziókban gondolkozzam […] újabban minden efféle képeket fakaszt belőlem, sokszor csak színeket és vonalakat. Újabban a hátgerincem alkot véleményeket, a fejemtől függetlenül – és lehet, hogy ő okosabb is, mint az a három cserebogár, ami a koponyacsontom üregében duruzsol és a hiányzó agyvelőt úgy-ahogy helyettesíti.”[16] Kibontakozó antiintellektualizmusa intellektuális kísérlet volt, hogy megértse, mi értelme van az értelem elvetésének. Vas Istvánnak írott levelében fejtette ki teóriáját: „Úgy hiszem, szükségszerű dolog, hogy a kultúra rövidesen eltemetődjön, mint Hellász épületei: egy későbbi kor talán majd megint kiássa. Gyönyörű, de idegőrlő és pestisnél gyilkosabb kulturális nappal van már Dante ideje óta, az emberiség alaposan kiérdemelte a gyógyító éjszakát. A művészet és gondolkodás: betegség; csak ostobaság gyógyíthatja ki belőle az emberiséget. A görög-római kor után Krisztus adta ezt az ostobaság-injekciót”.[17] Egy másik levélben: „Most tulajdonképpen egyetlen teóriában és politikai-társadalmi elvben sem hiszek; de hiszek abban, hogy vannak érdemes emberek, kiknek kezében bármelyik elv érdemessé válhat. Mussolini nagyszerűen épülő új Itáliája éppúgy tetszik nekem, mint Sztálin kemény államkapitalizmusa, Hitler kultúraellenes hangyaboly-rendszere, Gandhi miszticizmusba hajló politikája. Talán nem ellentmondás, hogy mindnek egyformán lelkes híve vagyok”.[18] Ezek persze ironikus kijelentések. Az iménti vallomást például így folytatja: „(közülük Hitler rendszerét tapasztalásból is jól ismerem, egyszer Brémában majdnem becsuktak)”. Sebtében összetákolt elméletei megalapozatlanságát, önkényességét alighanem maga is érezte, az önigazolás kényszerétől mégsem szabadulhatott. Szándékosan provokatív kijelentéseivel levelezőpartnereitől szeretett volna segítséget – igazolást vagy cáfolatot – kapni. Fülep Lajos előtt például igyekezett racionalizálni saját tevékenységét: „a világfolyamatot tervszerűen-épülő dolognak látom, folytonos gyarapodásnak, mely valahonnan indul és valahová törekszik. Az ember, szerintem, ennek a gyarapodásnak munkása, igavonó barma. Célom, hogy a gyarapodás-folyamatot erőmtől telhetőleg elősegítsem. […] Azt hiszem, tipikusan XX. századi világkép ez. Ellentétben áll a kereszténységgel, szabadság-eszmével és bolsevizmussal egyaránt, hiszen ezek az elérhető legnagyobb személyi boldogságra törekszenek […] Megegyezik elméletem a hitlerizmussal, mely csak a közösséget akarja erősíteni és a személlyel csak mint résszel törődik.” Ugyanebben a levelében: „szeretnék objektív cáfolatot kapni a teóriámra, minden szubjektív ellenszenvtől függetlenül. […] Teóriám vagy érték, vagy pedig agyrém; és ha az utóbbi eset áll fönn, a ’higyje el, hogy marhaság’ nem gyógyíthat ki belőle, csak az ’ezért meg ezért marhaság’”[19]. Weöres itt még azt reméli, hogy a rohamosan modernizálódó társadalmakban fellépő elszemélytelenedés és a szellemi ember egyén-fölöttisége tulajdonképpen egyazon jelenség két arca: egymást támogatják és hitelesítik.

Csak a második világháború alatt, Hamvas Béla hatására, és A teljesség felé prózadarabjain dolgozva hagyott fel ezekkel a kétségbeesett próbálkozásokkal, hogy a versírásnak egyértelmű társadalmi funkciót (s ezen keresztül saját létének értelmet) találjon. Mindenesetre egész életében kereste tevékenysége igazolását, nemcsak kényszerűségből, a „szocialista társadalom elvárásai”, de saját kételyei miatt is.

A megváltó technika

Bár a kívülről ráerőltetett költő-szerepeket elutasította, a gyakorlatban mégis talált egyet magának: a „hűvös kísérletezőét”, a feltalálóét, újítóét, fejlesztőét. Nyilván a haszontalanság gyötrő érzésén akart ezzel enyhíteni, melyet még apja ültetett el benne, hiszen a Merülő Saturnus vagy a XX. századi freskó szerzőjeként nem vehette komolyan a költészet utópikus technicizálását, ezt a modernitás haladáseszményében gyökerező felfogást. A poézis létjogát egy nyilatkozatában úgy próbálta igazolni, mintha az a tudományhoz hasonló szerepet töltene be a modern társadalomban: „A szakrális költészet gáttalan repülése az életnek, tudatnak, humánumnak ismeretlen rétegeibe hatol, újat vagy elfeledettet tár fel az emberiségnek – ezért idegennek, embertelennek látszik, míg hozományát meg nem szokják.”[20] Ha viszont megszokják, azon nyomban erejét veszti, tehetjük hozzá. A modern társadalomba ily módon beilleszkedő művészet „eredményei” még a divatnál is gyorsabban avulnak el. Weöres nem a „szocialista esztétika” kedvéért fogalmazott így, hiszen a harmincas években is hasonló gondolatok foglalkoztatták.

Már kisgyerekként falta a számára nyilván felfoghatatlan olvasmányokat, például Shakespeare műveit. Ezzel persze vérébe ivódtak a nagy művek különféle, merőben formai sajátságai, a 19. században bevett versformák és -technikák, de az élettapasztalatok híján folytatott habzsoló olvasással egyszersmind kialakított egy különös viszonyt is az irodalmi alkotásokhoz, melyből teljesen hiányoztak az egzisztenciális vonatkozások. Bár hangoztatta, hogy nemcsak az olvasó olvassa a verset, a vers is az olvasóját, ő maga az irodalmi élmények személyes súlyát felnőtt korában sem érzékelte: nem látta például értelmét az újraolvasásnak. „Mindig azt olvasom, amit még nem ismerek. S nem azt, amit már ismerek”, vallja az Ady halálának ötvenedik évfordulója kapcsán készített interjúban.[21] Könyvespolcán, mint mondta, érintetlenül sorakoznak a klasszikusok. Amivel már találkozott, azt egyszer s mindenkorra elintézte. Ezt pedig csak azért tehette meg, mert érdeklődése merőben technikai jellegű volt: a szerzők egyéni hangját kifülelte, stiláris megoldásaikat eltanulta, s már evezett is tovább új vizek felé.

a tálalás művészete

Gyermekkorától érdekelték a szerkezetek, a mechanika, apja ezért íratta reáliskolába (ami aztán tévedésnek bizonyult). Weöres mindenesetre kezdetben a költészethez is a költészet technikája felől közeledett, nem pedig a tartalmi, szellemi vonatkozások felől – ezt a megközelítést egyik levelében komolyan vehetetlen szélsőségekig fokozza, azt állítva, hogy a költészet „nem szakácsművészet, hanem a tálalás művészete: hiába tálalja föl a költő a saját szívé-vérét, mint a fűzfapoéták nagyrésze, ha nem tud hozzá aranytányérat, vagy az aranytányérnál értékesebb pléhtányérat adni – és lehet hízelgő, stréber, mint Horatius […] vagy Shakespeare […], ha stréberségeit ízlésesen adja föl.”[22] Mindez persze összefügg azzal, hogy a saját érzelmeitől elidegenedett költőnek nincs mindig előre meglévő „mondandója”, mely begyújtaná az ihletet: olyankor a verstechnika az a fogódzó, s egyben kampó, mellyel az unalom mélyéről a tartalmak előránthatók. Tizenhat évesen írja: „a vers, a rím nekem olyan, mint a kisgyereknek az a bizonyos kerekekkel fölszerelt járórekesz, amibe beleállítják, az a kerekeken csúszik a földön, így a járni nem tudó kisgyerek földűlés veszélye nélkül sétálhat vele. Ilyen nekem a vers és ha a próza támaszték nélküli földjére lépek, hamarosan eltottyanok. […] Úgy érzem (és nálam föltétlenül így is van), hogy a rím, ritmus: támaszték, a próza: támaszték nélküli járás […] Biztosra veszem, hogyha egyszer „járni” megtanulnék (és ez nem biztos), prózaíró lesz belőlem, ugyanis lírikus sehogyan se lehetnék.”[23] Figyelemreméltó, hogy itt a líra művelésének előfeltételeként jelöl meg egy defektust: bizonyos képességek kibontakoztatása lehetetlenné tenné a költészet gyakorlását.

Miért nem hagyta el Weöres a vers kerekes járórekeszét? Miért markolta egész életében a forma kapaszkodóját? Domokos Mátyással beszélgetve mondja: „Szoktam pasziánszozni például: az olyan üres időtöltés, amivel az ember teljesen kipiheni magát. […] Csak rakom a megfelelő szabályok szerint, és az elegendő…”[24] Másutt: „Az emberből percekre vagy félórára egy csaknem nem létező, üres valakit csinál a pasziánszrakás.”[25] Hasonló a helyzet a versfordítással, ahol előre adott formában kell előre adott tartalmat megjeleníteni – Weöres élvezte a gépies előrehaladást az anyagban. Sőt, a versírás is egyfajta pasziánsz volt a számára: a verselés üressé tevő hatása ugyanis nála központi kérdés. Egy interjúban kifejtette, hogy a vers „a kamasznak vagy az olvasónak a lelki problémáira válasz, annak pedig, aki a verset írja, a lelki problémáinak a megsemmisítése, anullálása; eltávolodás a fölösleges és megoldhatatlan lelki problémáktól a merőben reális technikai problémákhoz, amit a vers strukturálisan jelent. […] A költőnek lelki klinikája nincs, mert tudja azt, hogy az összes lelki problémák megoldhatatlanok, illetve azzal oldódnak meg, hogy az idő egyszer csak elsimítja őket, és az, akinek ez a lelki problémája van, egy idő múlva túlhalad rajta, elfelejti, közömbössé válik számára.”[26] Domokos Mátyás megkérdezte, szenvedélyesen pasziánszozik-e, fontos-e neki például, hogy kijöjjön, amit rakni kezd. Weöres azonnal elhárította: dehogy, egyáltalán nem érdekli. Megint nyilvánvaló a párhuzam a költészettel: „Nálam valahogy annyira nem érzelmi, hanem strukturális dolog a versek létrejötte, hogy érzelmeket belőlem saját munkáim nem váltanak ki; se amíg készülnek, se utána”, mondja, mikor a versek születéséről faggatják.[27]

Ami saját költő-létéhez fűződő viszonyát illeti: a világ korlátok közé szoríthatatlan, öntörvényű és magabiztos zseninek látta, miközben ő kétellyel tekintett saját munkáira. „Határozottan érzem, hogy mennyiségileg sokkal többet írtam és adtam ki, mint kellett volna. Nekem sokkal rokonszenvesebb Pilinszky János oeuvre-je, akinek összesen hetven verse van, de azok súlyos versek –, mint a magamé, aki ezerszámra írtam és közöltem verseket, és ebből a túlságos mennyiségből most már nagyon nehezen vagy sehogy sem tudnám kiválogatni azt, amit talán értékesnek tartanék”;[28] „még ha most írok egy verset, arról sem tudnám megállapítani, hogy az a költészet szférájába tartozik-e, vagy valami elfuserált, véletlen vázlat. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve a verseim értékéről.”[29]

Magyar Orpheus

Hamvas Béla két tanulmányt közölt Weöres költészetéről a kiadóként is működő Egyetemi Nyomda által szervezett Könyvbarátok Szövetségének folyóiratában, a Diáriumban, 1944-ben és 1947-ben, s Weöres Sándorban a kor egyetlen teljes értékű költőjét ünnepelte, de féltő figyelemmel tekintett pályájára. „Ha valaki féléretten vagy éretlenül lép ki [a nyilvánosság elé] – s a tehetséges ifjú, igazi Mester híján, épp ezt tette –, azt a nyilvánosság ebben az éretlenségében rögzíti”[30]. Hamvas mint szellemi atyamester és jó pedagógus önnön legjobb lehetőségeinek szintjére szeretné emelni a csöngei csodagyereket, ezért közli befejezett tényként, amit kívánatosnak tart (hogy tudniillik a kor nagy ígérete megszabadult a „százstrófás, trükkös, rímes, virtuóz vers”[31] ideálképétől). Láttuk, Weöres jó formaérzékével sokáig abban a hitben ringatta magát, hogy a tartalom tulajdonképpen mellékes, a tetszetősség minden. Hamvas az útbaigazító Mester hiányával magyarázza Weöres csapongásait, és fontos gondolatokat fogalmaz meg sorsának alakulásáról: „baj, hogy nem volt mellette senki, aki jobban ismerte volna őt, mint saját maga. Aki többre becsülte volna őt, mint saját maga. Aki jobban szerette volna őt, mint saját maga.” Látta, hogy a kiváló poéta nem ismeri, nem becsüli, nem szereti magát eléggé.

ébresztő orfikus költészet

Hamvas a Medúza után nem tehetségéért magasztalja (a tehetség, írja, önmagában még semmit sem jelent), hanem mert a többi költőnél mélyebben éli át a valóságot. „A vers kedvéért, a tetszetősségért, a hatásért nem hazudik. Nem trükkös. Nem bűvész. Ezért lehet a műveiről komolyan beszélni”[32] Tudta, hogy Weöresnek a mély unalom kútjából felhozott tartalmai az ősforrás, a „szent elragadtatás” kincsei, s ezért rájuk más mérce vonatkozik: itt még az ügyetlen dadogás is értékesebb, mint ami „tetszetős, ügyes, értelmes, szavalni való”. Hamvas ugyanis Mallarmé nyomán a tárgyi világhoz kötött, külsődleges, nagy poétikai arzenállal dolgozó, csengő-bongó, altató és kápráztató homéroszi költészetet, melyet Európa korábban oly nagyra becsült, eltévelyedésnek tartotta, s szembeállította vele a lét beszédét tolmácsoló, mélységeket felszínre hozó, ébresztő orfikus költészetet. A fogak tornáca kapcsán írt tanulmányban már „a hang spontán és magától értetődő tisztaságát” dicséri, hogy immár „erőlködés nélkül szól”, és eltűnt belőle a túlzás is.[33] Olyan ösztönnyelven (létnyelven) képes megszólalni, mint az asszonyok, a gyerekek. Ez egyben a szelek, az állatok és a mítoszok nyelve is.

„Weöres Sándorban sokáig megvolt a veszély, hogy a mesterség cselfogásainak áldozatul essék”,[34] írja, miután hosszan értekezik a művészet terepén tevékenykedő szakbarbárság ostobaságáról. A „szakköltő” olyan lény, „akinek mesterségbeli tehetsége elefantiázisban szenved, mialatt emberi lénye visszakorcsosul, és olyan, mint egy gnómé.”[35]

Az élet végén

Weöres 1936-ban írt egy önvallomás-jellegű verset Az élet elején címmel, melyet később a Rongyszőnyeg darabjai közé illesztett. Ebben huszonhárom évesen, a felnőttkor küszöbére érve megsejtett valamit saját jövőjéről. „Üde tájat” lát maga előtt, „dús völgyben viruló vetéseket” – a termékeny élet ígéretét. A zárókép azonban: „az aggastyán gyereket, ki voltam, / csöpp koporsóban cipelem magammal, / mint amulettet.” A vers tömörsége és csiszoltsága folytán maga is amulettszerű. Ahogy azonban az efféle, bajtól óvó dísztárgyak foglalatában nemegyszer valamilyen, jelentésekkel súlyosan terhelt dolog, csont vagy tárgytöredék rejtőzik, a gyönyörűen ritmizált sorok is hátborzongató képet festenek: a kiteljesedés másik oldala egyfajta megrekedés, mumifikálódás.

Weörest hetvenedik születésnapján egyórás műsorral köszöntötte a Magyar Televízió. Ebben – a terméketlen időszakok borúlátásával – így írja le saját életpályáját: én tizennégy-tizenöt éves koromra kész költő voltam, de fel is éltem nagyrészt a belső tartalmaimat, a belső tartalékaimat, úgyhogy énrám már nem vár ilyen szép fejlődés; olyan vagyok, mint egy borivó, aki ifjúkorában már mindent elivott, s maradt belőle öregkorban csak a májgyulladás.”[36]

Az élet elején ellenkező irányba néző párja, Az élet végén 1969-ben keletkezett. Ha Weöres ötvenhat évesen, halála előtt húsz évvel már szükségét látta a visszatekintésnek, ez azt jelenti: úgy érezte, élete bizonyos értelemben lezárult.

Az élet végén személyes számvetés, igaz, itt sem mond le a távolságtartás és elidegenítés eszközeiről: úgy szemléli magát, mint egy mikroszkóp tárgylemezére helyezett preparátumot. Fő tevékenységét, a versírást a passzivitás körébe utalja: az ihlet is külső kényszer. „Átbóbiskoltam teljes életem. / A látványok, mint álmomban, forogtak, / semmit se tettem, csak történt velem, / ezernyi versemet fél-éberen írtam / dohányfüstben, nem is tudom hogyan.” Aztán a passzivitás magyarázata következik: „Süvölvény-kortól fogva mostanig / asszony-kormány pólyált vattába és / elzsongított, nem bírtam tenni, élni / szunnyadtam délben, írtam éjszaka, / sötétben szálltam, mint a denevér, / benső szemem nyílt a külső helyett”. Már fordított időbeosztása is szembeállítja az emberek többségével: félrehúzódik és elkülönül tőlük. Nem feléjük fordul, hanem befelé hallgatózik: a médium szerepét játssza. Mintha a lét beszéde csupán egyetlen forrásból törne fel, mint az álmodó tudatában az álom, s nem nyilatkozna meg szüntelenül a világ létezésében, mintha a világ eseményeibe bevonódva tetteinkkel nem juttathatnánk szóhoz a lét szavakon túli beszédét! Tanulságos, hogy Weöres, akiben ha csak A teljesség felé szerzőjeként látnánk, könnyű lenne a korából kiemelkedő bölcset tisztelnünk, ennek a saját életét összefoglaló versnek a központi hasonlatául és fő motívumául nem az éberséget, a felébredést, a megvilágosodást választotta. Épp ellenkezőleg: az alvást.

„Ha közben bölcsesség, vagy balgaság / felrázott volna, szenvedés, akármi: / kazánom túl-erős volt, sose robbant, / minden belül kavargott, forrt, feszített.” Ilyen nagy erő az apával szembeszegülő dac, mely a különféle érzelmeket „férfias” elfojtásukkal állandó nyugtalansággá alakítja, kohóban felismerhetetlenségig összeolvadt fémhulladékká, melynek egyenletes izzása már semmit sem árul el az anyag eredetéről. „Dúlt két világvihar, százmillió / ember pusztult, meghalt anyám-apám: / álmomból serkentőnek mind kevés volt, / akárhogyan szégyenlem, így igaz.” Ha meghal fejlődésének két döntő formálója, anyja (1951) és apja (1965), az felér egy világháborúval. Elvben kibillenthetné a gyermek szerepéből, aki maga nem vállal felelősséget és nem hoz áldozatot: mások vállalnak érte (és miatta) felelősséget és áldozatot. Erre mégsem volt igazi esély, mert hamarosan már egy másik „asszony-kormány pólyálta vattába” (1947-ben feleségül vette Károlyi Amyt, gyermekük nem született).

hirtelen föleszmél

Az elidegenedés újabb megfogalmazása következik: „Mindent vetítővásznon éltem át”. Ottliknak a Buda oldalain rendszeresen visszatérő élet-hasonlata kívánkozik ide: az „ingyen mozi”. A világlátások rokonságát magyarázza, hogy Ottlikot a katonaiskola viszonyai kényszerítették színleges megfelelésre és tanították a „könyöktér”, azaz a benső szabadság megszerzéséhez nélkülözhetetlen távolságtartásra… „még akkor is, ha engem hajkurásztak / disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy / fejem körül fütyültek a lövések, / aludtam folyton, egykedvűn. De most” – itt felkapjuk a fejünket. Ugyan mi ébresztheti életre azt, aki az egynemű közönyben rendezkedett be? A halál közelsége: „De most, / hogy vénülés megrázza tagjaim / és bőrömben koccint a csontjaimmal: / végtére fölriadnék és szaladnék / szürcsölni elmulasztott kéjeket, / örülni, s örömöt megbánva, fájni, / késő gyönyörtől megrokkanva halni, / bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan, / mint trágyadombon a veszettkutya.” A Szép Ernőtől kölcsönzött hangon, betétként előadott felsorolás lényege: aki úgy élt, hogy az érzelmektől módszeresen elszigetelte magát, most hirtelen föleszmél, s szeretne bepótolni mindent: még egyszer végigélni az életet, de most már úgy, hogy érez is. A romantikus költőszerep szélsőségei, Ady élet-habzsolása kísértenek, ám a „késő gyönyör” ebben a túlzott töménységben legalább olyan beteges színben tűnik fel, mint a mélyalvás. „De, mint mindent, ezt is csak álmodom” – ránt vissza a realitás talajára. „Ha mindeddig nem ébredtem: tudom, / most már halálig hortyogok.”

Weörest mélyen rögzült életidegensége segítette a lét emberen túli mélységeinek átéléséhez. Önnön csonkasága terelte a teljesség felé – ám ez a létteljesség vetítővásznon feltáruló látvány volt: hiányzott belőle a létmegértéstől áthatott, részvétteli cselekvés. Kikerülni a szamszárából a szédítő és értelmetlen körforgásból csak az út egyik fele. Weöresnek itt talán felderengett, hogy ami az életéből kimaradt, több volt felszürcsölendő kéjeknél, elmulasztott utazásoknál az érzelmek hegy-völgyein: „Talán / a haldoklás majd ébren szembesít / minden mulasztás terhével. Talán / az álmon túli csöndben ébredek.”

  1. Weöres is hasonlóképpen látta magát. Mikor Jékely Zoltán 1943-ban megküldte neki frissen megjelent, Mérföldek, esztendők című kötetét, válaszlevelében így fogalmazott. „Az emberi érzelemvilágról annyifélét árulsz el itt a magamfajta Marslakó számára, hogy köteted alapján én is írhatnék egy könyvet: miként éreznek, vágyódnak, szenvednek az emberek ott messze, a Földön.” Jékely Zoltánhoz, 1943. dec. 24. Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek, Pesti Szalon, 1998 (a továbiakban: EL) II. 300. o.
  2. Martin Heidegger: A műalkotás eredete, fordította: Bacsó Béla. Európa, 1988, 33. o.
  3. Kosztolányi Dezsőhöz, 1930. febr. 20., EL, I. 139. o.
  4. Székely Lászlóhoz, 1932. aug., Holmi 2013/8, 973. o.
  5. Jékely Zoltánhoz, 1935. dec. 7., EL II. 282. o.
  6. Kosztolányi Dezsőhöz, 1931.1. 8., EL I. 144. o.
  7. Írószobám – Simon István beszélgetése Weöres Sándorral. In: Egyedül mindenkivel – Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Szépirodalmi, 1993, továbbiakban: EM, 264. o.
  8. Füst Milánhoz, 1942. okt. 20., EL II. 250. o.
  9. Takáts Gyulához, 1934. nov. 2., EL II. 83. o.
  10. Martin Heidegger: A metafizika alapfogalmai, fordította: Aradi László és Olay Csaba, Osiris, 2004,183. o.
  11. I. m., 214. o., kiemelés az eredetiben
  12. Takáts Gyulához, 1935. jan. 7., EL II. 84. o.
  13. Vas Istvánhoz,1934. okt. 22., EL II. 44. o.
  14. 14 Írószobám – Simon István beszélgetése Weöres Sándorral, EM 265. o.
  15. Fülep Lajoshoz, 1947. VI. 30., EL I. 467. o.
  16. Székely Lászlóhoz, 1932. ápr., Holmi 2003/8, 972. o
  17. Vas Istvánhoz,1934. okt. 22., EL II. 43. o.
  18. is Vas Istvánhoz, 1937. aug. 5., EL II. 51. o.
  19. Fülep Lajoshoz,1939. jan. 21., EL I. 423. o.
  20. Rejtvény és irodalom – nyilatkozat, EM 70. o.
  21. Fél százada halt meg Ady Endre – válasz a Tiszatáj körkérdésére. Kérdező: Tóbiás Áron, EM, 110. o.
  22. Kosztolányi Dezsőhöz, 1932. okt. 26., EL 1.164. o.
  23. Székely Lászlóhoz, 1929. XII. 4., Holmi 2003/8, 959. o.
  24. Válaszolni nehezebb – Domokos Mátyás TV-beszélgetése Weöres Sándorral, EM, 363. o.
  25. Beszélgetés Weöres Sándorral. Beszélgetőtárs: Szekér Endre, EM, 327. o.
  26. A költészet hivatása – Tardos Júlia rádióbeszélgetése Weöres Sándorral, EM, 217. o.
  27. Hogyan születik a vers? Kovács Júlia rádióbeszélgetése, EM, 47. o.
  28. Műhelybeszélgetés a költészetről a Hold és Sárkány szerzőjével. Hornyik Miklós beszélgetése Weöres Sándorral, EM, 87. o.
  29. Irószobám – Simon István beszélgetése Weöres Sándorral, 266. o.
  30. Hamvas Béla: A Medúza. In: Magyar Orpheus. Szépirodalmi, 1990, 213. o.
  31. I. m., 214. o.
  32. I. m., 215. o.
  33. Hamvas Béla: Weöres Sándor: A fogak tornáca, In: Magyar Orpheus, Szépirodalmi, 1990, 253. o.
  34. I. m., 254. o.
  35. I. m., 254. o.
  36. Egy óra Weöres Sándorral. A hetvenéves költő köszöntése a televízióban. Czigány György műsora, EM, 425. o.
kép | adobe.com