Kállay Kotász Zoltán

A JÁTSZMA

A JÁTSZMA

Már megint itt vagyok, gondoltam, az álom jelenpillanatában,
a régi lakás nagyszobájának sarkából figyelve a sakkozókat.
A tábla elfoglalta az egész asztalt, és a beeső szürkületi fényben
a figurák árnyéka kivetett halászhálóként terült a belátható mezőkre.
Tibor gondolkodott, aztán gyufaskatulyát helyezett a királya mellé.
Talán a bástyát helyettesíti? Hiányos a készlet? – okoskodtam
számlálva a bábukat, ám gyorsan rádöbbenve, hogy végére jutnom
reménytelen… Hová lettek a leütöttek? Az asztal alá kukkantva csak szurkos
éjsötétet és csigavonalban, gyorsulva távolodó vörös pöttyököt láttam.
Radnóti húzott közben, a vezérével leszedte az asztal szélén álló söröskorsót.
„Szép”, dünnyögte Tibi, „ráadásul most szomjas maradok… De…!”,
toldotta a befejezetlenség félmosolyával, árulkodva, nem szavak,
a tettek beszélnek mostantól. Az ablak előtt álló mázas virágcseréppel,
melyben nemrég szaporított Begonia Rex nevelkedett,
visszaütött a vezérre. Radnóti idegesen felugrott, kirobogott a szobából,
majd visszatért, bizonyosan a kertből, összetekert locsolócsővel,
amit szuszogva a szekrény tetejére pakolt. Tibor aprókat bólintott.
„Figyelj, Bélám… az ízületeim nincsenek már olyan állapotban, hogy minden
lépésnél szaladgáljak… Ha lehet, folytassuk fejben a partit!”
Innentől csak elmorgott félszavakat hallottam (hákettőhányolc,
negyvennégymárcius, magda, családegyesítés, gyászmise,
átminősítés stb.) Összeszedtem a holmimat, elbúcsúzkodtam,
és az Orbán tér felé indultam, a 2016-os busz megállójába.
Vajon rendes menetrend szerint jár?

kép | Clyde Robinson, flickr.com