A JÁRDASZÉLEN ÜCSÖRÖGVE
2001 szeptember
– kőkorszakomból –
durcás volt valamiért nagyon
a túloldalon ült velem szemben
a tovarohanó útba lógattuk lábunkat
piros szandál volt rajta fehér térdzokni
hajában masni verdesett akár a lepke
kavicsokat szavakat dobáltunk az autók után
szeretlek kiáltotta át váratlanul jaj ezt nem
kellett volna ezt nem a fiúk kinevettek
nevetésük sárga volt mint a tovacsörömpölő
villamos tele mindenféle emberekkel
barátnői is vihorászni kezdtek hangjuk
tüskét növesztett mint a kerítésnek dőlő rózsa
melynek szívébe éppen akkor döfte sugarát
a lemenő nap aztán hirtelen csönd lett
sírva fakadt a gesztenyesoron kolduló szél
fejbekólintott a telihold megszédültem
szeretlek de hát miért mit vétettem én olyan szép volt
eddig az egész izgalmas kaland a nyaralás most már
félni kellett most már bármelyik pillanatban
bármi megtörténhetett ültem a járdaszélen megkukulva
szerettem volna ha nincsenek is lányok a világon
de lányok voltak vannak és lesznek
mindörökké