Pintér Sándor

A JÁRDASZÉL IMÁJA

2001 szeptember

A JÁRDASZÉL IMÁJA

Szegélyemen angyalok s ordasok csörtettek
Ismeretlenből ismeretlenbe, ki voltam a felszín,
Most megnyitom tátongó ölemet, hadd
Zuhogjon bele növényi és emberi szándék,
Hogy megőröltessenek izzó magmám
Malmaiban, hol oly régóta fortyog
Pénelopé és Odüsszeusz. Réveteg szemekkel
Nem áll meg színemen többé kart
Karba öltve Ulrike és Andreas, mielőtt
Elindulnának, ketten, egyszerre négy irányába
A térnek, rágyújtva a gyógyszertárnál
Az utolsó cigarettára. Robogó mobilok gőzét nem
Szívom többé, ólomtól satnya fáimat
Kiöklendem az űrbe. Én, ki elválasztva
Kötöttem össze innenső és túlsó lehetetlent,
Nem tűrhetem, hogy nyáron a veríték, télen a só –
Hisz bőröm oly cserzett már és szemét,
És szállongó korom és nikotin; tudatom:
Elegem van. Ki voltam napszítta, hókásás
Eretnek, mostantól magam vagyok az ima, az ima
Teste és aki rajta lép – Káromolják csak
Rekedt zsoltáraikkal a báránylátta eget
Mezők kántáló varjai; hozzájuk mi közöm?
Rózsafüzérként morzsolva méterre métert, ezennel
Felajánlom magam az Útnak;
Nem hordok magamon többé – mintha
Ruhám lehetne bármi – se madárt, se
Madárdalt; és testem most ím
Megszüntetem, szorongva bár, de ünnepélyesen, s ha van
Tényleg a Közép, rombold le, Uram,
Ami csak puszta szél, szeglete térnek
És időnek; utolsó imám száll hozzád,
Hogy eldadogjam: ha belül is, de kívül
Voltam a körön; Aggeus, Malakiás úgysem leszek,
Akárha hetedik Ezékiel, vagy patmoszi nyolcadik –
Utolsó lélegzetemmel felszolgálom magam:
Szédelgők járdája a rohanó útnak –
Úgy legyen és újra úgy legyen, örökkön örökké, ámen.

A JÁRDASZÉL hívó szóra készült összeállításból
kép | adobe.com