Rácz Péter

A HOSSZABB ÚT

1995 november

A HOSSZABB ÚT

Vendég vagyok ebben a házban, de abban is, amelyet leginkább és már csaknem ugyanolyan régóta, mint ama elsőt, a lakásomnak mondhatok. Nézem a gerendáit, és nehezen fogadom el, hogy minden bizonnyal ő a tartósabb. Félek, megroppan egyszer egy vastag hóréteg alatt, mert az eső észrevétlenül elkorhasztotta, miközben én, tíz-tizenöt évig, valami másra figyeltem.

Időt kaptam, meg javakat, amelyeket használhatok. Enyém az illúzió is, hogy mindez ingyen van, mert hitelbe ihatok. Holott régóta tudom, hogy nyerni, bármilyen kicsit is, csak rövid időre lehet. Végső soron azonban semmit. Türelemmel törlesztem tehát adósságaimat. Amikor pedig írok, nem lottózom. Duplán nyernék. Most nem kell megdolgoznom semmiért. Minden ajándék: papír, villany, meleg víz korlátlanul áll rendelkezésemre. Pazarlóvá, vagy a pazarlás szemlélőjévé tesz.

feljegyzetlenül 

Cetlikre is írogatok, nemcsak gépbe. Egy ív papír nekem nagyon sokáig elég, és olykor évekig megőrzöm. Témák és teendők sorakoznak rajta. Régen ceruzákat és papírdarabokat helyeztem el a lakásaimban, nehogy valami feljegyzetlenül maradjon. Amióta gyerekeim vannak, nem támadnak rám gondolatok. Úgy kell őket előcsalogatni parasztházak vagy kastélyok félhomályos szobáiban, de megteszi közönséges lakás is, ha nagyvonalú és meghitt. Nehéz pontosan eltalálni.

Sokáig csak izzadt, napbarnított, ráncos és meggyötört parasztarcokat láttam. Megmerevedett a kéz, ahogy a gyeplőt vagy a kapát tartotta. A hát görbe, a láb O alakú volt. Ez a deformálódás később témám és tiszteletem tárgya lett: én is szerettem volna már magamon hordozni hivatásom jegyeit. Csak ezeket az embereket tudtam megszólítani. Nem tudom, mennyire igaz ez ma. A beszélgetésnek régebbi formáit gyakoroltuk akkoriban. Később láttam a fővárosban egy embert: finom vonásai, kedélyének kiegyensúlyozottsága, egyenes testtartása alapján értelmiséginek gondoltam, holott fürdőmester volt. Ekkor már magam is kőutakon jártam.

A papírral tehát tudok takarékoskodni. Talán azért, mert fából van, és nem tudom, nőnek-e olyan gyorsan a fák, mint amilyen gyorsan elhasználjuk őket. Némely fadarabon látszik, hogy felhasználhatóságának utolsó fázisába érkezett, sorsa a végső pusztulás: elég. Onnan belátható időn belül nincs visszaút a falétbe. Ez a ház, amelyben most vagyok, háromszáz éves múlt. A bevésés tanúsága szerint több mint négyszáz éves gerendák vannak beleépítve. Talán egy első generációs protestáns vágta ki hozzájuk a fát.

Számlákat nem mutatnak, mégis kiderül az ajándékba kapott javak és az idő értéke: önismeretre késztet mértéktelen fogyasztásuk. Annak idején kőbaltákat találtunk munka közben a kertünkben. De mi az, hogy megtaláltuk őket? Csak napvilágra kerültek kicsit, tudomást szereztünk róla, aztán velünk együtt erre az illúzióra is rétegek kerülnek földből és avarból, időből és feledékenységből, mint apámra. Ő avarkori sírokat ásatott ki, én negyvennyolcas temető helyén szerettem volna jó kis honvédkoponyára szert tenni. Át kellett úsznom a folyón egy ásóval, ami nehéz volt, elengedtem és elsüllyedt. A koponyát így majd valaki más találja meg, miként az ásót is. Én meg talán elviszem a gyerekeimet arra a helyre, hogy megmutassam, hol kanyargott a folyó másfél évszázada, mielőtt szabályozták. Nekem is megmutatták ma már alig feltűnő jeleit.

dalai lámák vagyunk

Esténként azt hiszem, hogy ha alusznak, korlátlanul szerethetem őket. Olyankor ártatlanabbak, mint nappal. Nappal is ártatlanok, de már egyre kevésbé kiszolgáltatottak. A szeretetemnek. Reggel, amikor köszöntjük egymást, nem gondolunk arra, milyen mélyek ennek a szokásnak a gyökerei. Ők egyelőre saját tapasztalataik gyűjtögetésével vannak elfoglalva. Talán tudják már, talán nem, hogy a világ úgy van megalkotva, hogy minden kicsit nehezebb legyen, mintsem hogy erőfeszítés nélkül elérhető volna. Amikor erre rájöttem, már nagy fiú voltam. Még később, egy kínai vagy japán filmből tanultam meg, hogy bár kínálkozik rá alkalom, mégsem kell bármiféle könnyítést igénybe venni. Nem jó minden erőfeszítésről lemondani. Az ember vagy dalai láma, vagy szemüveget hord. Én, aki nem vagyok dalai láma, így látom, de csak azért, mert nem adatott meg, hogy az ő szemüvegén át lássam a dolgokat. Valójában azonban ő is csak arra tanít, hogy amennyiben valóban az ő szemével szeretnénk látni, mindannyian dalai lámák vagyunk. A megértésnek ezen a fokán mindenki királyfi. Bármiféle lehetőség megtestesítője.

Imával ugyanilyen messzire lehet eljutni. Kezdetben bámultam, az volt az imám. A nagy szememre emlékszem, amely néz, mindent felfal, magáévá tesz, eggyé válik vele. Ilyenkor úgy éreztem, nincs fejem, csak szemem, mert mögöttem is csak a világot észleltem, amire rámeredek. Amikor teljesen sötétben bicikliztem, ugyanilyen testetlen voltam, hogy jobban lássak. A templomban ellenben nem láttam semmit, ezért ott felhagytam az imával. Apámnak ugyan ott gyújtottam gyertyát, amikor már nagyon beteg volt, de kieszközölnöm, mert bizonnyal ez lehetett a célom, azt sem sikerült, hogy még életben lássam. Kicsit később először láttam, hogy anyám, utoljára, megcsókolja apámat.

Valójában akkor is csak azt akarhattam, hogy ő lásson engem. De ha feltételezem, hogy ő is szeretett volna még engem látni, maga elé képzelve ő sem akart ezzel mást, mint hogy én lássam. Ebben az esetben pedig ténylegesen láttuk egymást, bárha több mint ezer kilométer választott el bennünket. Ha egy arc rabul ejt, elsősorban nem azért igyekszem a színe elé kerülni, hogy lássam, hanem azt szeretném, hogy ő lásson, és így nekem is sikerüljön rabul ejtenem az arcommal. Ha még, s erről gyakran sokáig nincs tudomásom, ez a rabulejtés nem történt volna meg. Körözök, körözök, mert nem elégszem meg azzal, amit kaptam, egy arc csodálatának örömével. Nem elégszem meg azzal, hogy ezt az örömöt szobám mélyén élvezhetem. Oda kell mennem az arc közelébe, hogy lássam, megtörtént-e már az ő rabulejtése is. Akkor elkezdődhet egy másik történet, amely vagy tud mit kezdeni a kölcsönös igézettel, vagy nem. Néha nem is csodálkozom, hogy nem akar.

legyőzött szemérem

Gyakran végigfut a hideg a hátamon, ha erre a látottként első csókra gondolok. Nyári hőség volt, és apró páracseppek jelezték a beesett száj környéken, hogy az egész test jéghideg lehet a hűtőkamra miatt. Ma már el sem tudjuk képzelni az életünket ilyen hűtőkamrák nélkül. Hűtőszekrény, hűtőkamra, majd a földmély hűse. Mintha állandóan meleg volna. A többi, bizonyára megesett csókot ez a végül legyőzött szemérem nem engedte látni, a haldoklással telt utolsó nap eseményeit, az elköszönést pedig a távolság. Kicsik voltunk még, amikor vasárnap reggelenként apámat anyám ágyában találtuk, és mint általában a gyerekek, örültünk ennek a ritka, ráérős együttlétnek. Mindig apám volt az, aki szavakkal is kifejezte érzéseit és gondolatait. Amit anyám gondol vagy érez, azt mindmáig közvetítő szavak nélkül hirtelen ismerem fel magamban. Amikor mégis mond valamit, talán már elvesztette türelmét érzéketlenségem miatt. De, azt hiszem, az ő türelme addig tart, ameddig én élek.

A pazarlással a rám kényszerített felelősség alól akarok kibújni. Az idő fecsérlésével pedig a halhatatlansággal kacérkodom. Látszólag azonban nagyon is takarékosan élek és leselkedek. Otthon, ami mindeddig, bárhol legyen is az, elsősorban a szülői házat jelenti, csak otthon adom ki magam, mint egy gyerek. A viharnak, dörgés és csattanás kísérte viharnak azonban bárhol tudok örülni. Meg kell szakítanom a beszélgetést és az írást, mert tombol az ég. Belőlem is felszabadítja a feszültséget, ezt pedig nem tudom ülve elviselni. A pusztítás, amit okoz, nem kár nekem. Az elemek, mondogatom, az elemek. Ők sem bírták már, és igazuk van. Mindenkinek jönnie kell, hogy lássa. Örüljön, legyen szíves. A csendes eső munkára való és erotikája van. Ilyenkor jó, ha ott van egy nő, lehet, hogy tudok mit kezdeni a jelenlétével abban a zajban, amit a víz okoz.

Az olyan furcsaságba, hogy a locsolást gyakran eső követi, vagy hogy melyik nap kell jönniük a leveleknek, hamar be voltunk avatva. Nem kevés munka volt belocsolni akkora földet, mint amennyink volt. Néha pénzbe került, néha csak szívesség elfogadásába. Valamiféle irányt kellett szabni a víz áradásának, az árasztásnak, ahogy mondtuk. Csatornába szivattyúzták a vizet, és mi ebből a csatornából, gyakran megfürödve benne, hiszen derékig ért és kristálytisztán ömlött egy nagy csövön, engedtük a mi földünkre. Egy kapával kellett a kanyargó víz útját lassítani, amit szívesen csináltam. Az volt a jó, ha a víz oldalról szívódott a gyökerekhez, felülről pedig száraz maradt a növény környéke. Lassabban száradt ki újra a föld. Ezek a szivattyúk ott pöfögtek sorban a folyó mentén a kertészek földjeinek végében. Azokat szerettük, amelyek benzin-, vagyis olajgőzt árasztottak magukból. Ritka és izgalmas szag volt ez nekünk akkoriban. A leveleket, vagyis a postát magunk hoztuk el a postáról, ahol fiókot béreltünk. Pf. 30. Németül szintén Pf. 30, aminek kicsit örültem ott a falun. Az iskolából tehát előbb a postára mentünk, csak onnan haza. Péntek volt, szerintem a posták napja, akkor kellett érkeznie biztosan legalább egy levélnek. Levélhordót, azt hiszem, egész gyerekkoromban nem láttam.

Beavatatlannak kilencéves koromban sem éreztem magam, amikor szanatóriumba, vagyis végre mindenféle ember közé kerültem, és vége nem volt az erotikus meg szexuális játékoknak. Úgy tettem legalábbis, mintha semmin nem csodálkoznék, és amit tudtam, rögtön csináltam is. Ha nem is tudtam mindig, mi benne a jó. Mint aki számolt annak lehetőségével, aminek bekövetkeztén a többiek nemsokára csodálkozni fognak. Sajnáltam az időt erre is. Pedig csodálkozni jó, jobban megértem a dolgokat. Én inkább elkapkodom, hogy előnyre tegyek szert másokkal szemben. E tekintetben Katherine von Hutten jobban hasonlít rám, mint én az emberek többségére.

igazi és sorozatos csókolózás

Mindenesetre amikor tizenhárom éves koromban igazi és sorozatos csókolózásba kezdtem, nem éreztem, hogy éppen ez ne menne. Kezem megtalálta a melléhez az utat, legfeljebb fogaink voltak kicsit útban. Ezt azonban az öröm kiváltotta nevetés számlájára írtam ott a folyóparti dzsungelben. A csónakkal mindig odaeveztünk, arra a helyre, amelyet a víz felől egy kisebb bokor méretű fűcsomó tett felismerhetővé. Ez a jel évekkel túlélte a hamar megszakadt kapcsolatot, fájdalom nélkül tudtam mindannyiszor ránézni. Igaz, ekkor már mindent megörökítettem általános megértéssel fogadott első regényemben. A cselekménybe szőtt titokzatos 152-es szám fedi csókjaink számát. A csóknak a csónak volt tehát az eszköze. A jel, a csónak és az elszánás – ma mindez hiányzik ahhoz, hogy újra felkeressem azt a helyet. Talán nem is jelzi már semmi, mint egy folyó átvágott kanyarulatát a meder tájba simuló mélyedése és az új gát.

A leveleken neszező vagy a faházikó tetején kopogó esőt hallgatni izgalmas volt, de még sokáig nem erotikus. Minden összefolyt egyelőre, és nem emlékszem, hogy valaki segített volna szétválasztani. Talán a magány, amelynek semmivel össze nem téveszthető finom ízét betegségeimnek köszönhetően ismerhettem meg. A betegségekkel és a magánnyal éreztem magam egésznek, vagyis egészségesnek. Igyekeztem girhes testemet megőrizni.

Régen persze nem tudtam magasnyomású zónákról és frontokról. A levegő vibrálása biztosabban jelezte a hamarosan eleredő esőt, mint a szúnyogok és a fecskék alacsony repülése. Egy darabig büszke voltam erre a tudásomra, később viszont restelkedtem a büszkeségem miatt. Jó lenne mindkettőtől megszabadulni. Mégis egyre jobban beléjük gabalyodok, ami pontosabb megfogalmazás, mintha azt mondanám, hogy rám ragadnak, mint a vattacukor. Az olyasmit, hogy a darazsak ellen legjobb a citromszeletbe mélyesztett sok szegfűszeg, ajánlatos rögtön kipróbálni, majd az egészre fátylat borítani. Úgyis onnan fog kikukucskálni az egész csapat, ezzel jó szembenézni.

Ebben az éhes korszakomban minden rossznak örültem, ami megesett velem.

Nem szerettem, ha csak a jó oldalukról ismerem a dolgokat. Halkabban csak, de ma is ugyanezt gondolom, és már nem szeretnék mást gondolni. Alig emlékszem viszont, hogy rossz dolgok valóban történtek volna az életemben. Optimistának azért sem nevezném magam, mert a szó legalább olyan ellenszenves, mint a humanista vagy pacifista. Feszültségem a bőrömre szokott kiülni, amit láblógázás nélkül kell elképzelni. A hajnali órákra megnyugszom, ugyanekkorra tehető legsötétebb gondolataim felbukkanása is. Ha nem világítanék ilyenkor olyan testetlenül a szobában, végre valami rossznak örülhetnék.

a pofon

Semmi alapja nem volna, ha erősnek vagy bátornak gondolnám az apámat. Lehetett, hiszen nem ismertem. Egyszer sem láttam ugyanis félni. A háborún már túl voltak, tizenkét évvel később viszont aludtam, amikor érte jöttek. Másnap felébredtem, és nem tudtuk, meddig kell számolni a távollétével. Ahogy félt, mert valamikor csak kellett félnie, az elárult volna róla annyit, mint az, ahogy csókolózott. A pofont, amiről utóbb beszámolt, alig tudtam magam elé képzelni. Némely dolog amellett szól, hogy bár megpenderült, az ütés maga alig érintette meg. Helyesbítem tehát, amit föntebb az erejéről mondottam volt.

Józansága hóbortra, racionalitása misztikus hajlamaim ápolására ösztönzött, elmondhatom tehát, hogy sokat kaptam tőle. Kerülő úton persze. A kívánatos viszonyok nem lehetnek törekvéseink elsődleges céljai. A legrövidebb úton semmiféle célt nem szabad elérni. Körözök, körözök tehát, és csak más gondolja, hogy a középpont rabja vagyok.

kép | shutterstock.com