Sipos Júlia

A HONI ROZSDA MEGFOGTA, MEGETTE

Beszélgetés Nagy J. Endre szociológiatörténésszel [1994 szeptember]

A HONI ROZSDA MEGFOGTA, MEGETTE
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív.
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.
Ady Endre

HORVÁTH BARNA

A két világháború között a liberalizmus és a radikalizmus nagyon gyenge irányzat volt Magyarországon. Erős támadások indultak Jászi Oszkár ellen éppúgy, mint Károlyi Mihály ellen. És egy tendenciózus, alapjaiban elhibázott logikai kontsrukció szerint utasították el őket. Ennek a konstrukciónak az volt a lényege, hogy a liberálisok és radikálisok vitték az országot az őszirózsás forradalomba, az előkészítette a Tanácsköztársaságot, ami aztán a trianoni békéhez vezetett. A történelmi események egymásutánja körülbelül ez, de az okozati összefüggés nem téveszthető össze az események időbeli sorrendjével…

Olyan erőteljesen élt ez a szemlélet, hogy a fiatal Bibó István gondolkodását is meghatározta. Amikor aztán Szegeden megismerkedett Erdei Ferenccel, Reitzer Bélával, rádöbbent a mentalitás hamisságára.

Milyen hatása volt a szociológiára ennek a leegyszerűsítő magyarázatnak?

illegális kommunisták

Nagyon súlyos következményei voltak. Mindenekelőtt az, hogy az egész szociológia mint a polgári radikalizmus tudományos támasza elátkozottá lett, sőt azonossá vált a szocializmussal. Komolyan. Példát is mondok. Amikor Molnár Antal, a kiváló zenetudós a húszas évek elején megjelentet egy zeneszociológiai írást – tudomásom szerint egyébként ez az első magyar zeneszociológiai mű –, az előszóban elmagyarázza, hogy a szociológiát nem szabad összetéveszteni a szocializmussal. Mindennek következtében a húszas években a szociológia háttérbe szorul, visszahúzódik. Azt a társadalmi reformokat előkészítő, sürgető szerepet, amelyet a századfordulón játszott, a harmincas években majd a népi gondolat és a népi szociográfia veszi át. Ugyanakkor a szociológia szaktudományként művelhető volt. Hajnal István történelmi szociológiát, Dékány István szociologizáló társadalomtant, Horváth Barna pedig jogszociológiát művel. Igaz, mindez meglehetősen marginalizált, a domináns irányzat ekkor a szellemtörténet. És persze végig létezik, az illegális kommunisták körében, a szociáldemokrata mozgalomban, folyóiratokban hat a marxista gondolkodás.

Érdekes, hogy Erdei, Horváth Barna vagy Bibó, bár sokat tanulnak a polgári radikálisoktól, pályájuk elején inkább a magyar hagyományos világlátáshoz kötöttek.

Bibó később el is mondja, hogy egy nagyon tisztességes, humánus, kissé kurucos magyarság-szemléletet örökölt. Horváth Barna önéletírásából ugyanez olvasható ki: annak a bizonyos középosztálynak a világszemléletével indult.

Adott egy, a szellemi dolgok iránt az átlagnál jóval érdeklődőbb és érzékenyebb fiatalember, akiben roppant erős a társadalmi igazságosság érzése, s akinek a családi szocializációja is társadalmi értékek alapján történik. Vagyis megtanulja otthon, hogy a nemzet fontos, meg azt is, hogy az embernek hivatása, kötelezettsége van, hogy tisztességesen kell dolgozni, és így tovább. Csupa olyasmi, ami már nem kötött szorosan térhez és időhöz. Ugyanezek a tradicionális értékek elsorolhatók bárhol a világon, akár egy mai amerikai elnöki beszédben. Felnőve a fiatalember megtapasztalja, hogy a világ tele van képmutatással, s hogy a valóságban nem úgy érvényesülnek értékei, ahogy tanulta. Törvényszerű ekkor a lázadás. Horváth Barnát ugyan sokféle ember veszi körül, a családi tabló meglehetősen színes, különösen a nagyszülői generációban – és hét nagynénje meg öt nagybátyja volt –, a kiterjedt család a történelmi középosztály legkülönbözőbb típusait felvonultatta, szerb és zsidó is akadt, újságíró és kishivatalnok, volt Tisza-párti és radikális Jászi-hívő; s az érdekes kavalkádban hamar felfedezhető a rangkülönbség. Vannak, akiket magas pozíciójuk miatt „jobban kell tisztelni”, az ő apját például finoman, de félreérthetetlenül lenézik a családban, méghozzá azok, akiket nem a műveltség, nem az erkölcsi magasság, nem a tanult értékek szerinti teljesítmény „emelt föl”. Innen datálható Horváth Barna lázadása.

sipos2

pxfuel.com

Önéletrajzi, „nevelődési” regényében éppen azt mutatja be, hogyan szakad el a dzsentroid úri Magyarországtól, hogyan keres és talál másféle irányokat. Kedves költője persze Ady Endre, de megismerkedik Freuddal, politikai nézeteinek alakulásában az angol Laski hatása kiemelkedő. Bibó jellemzése szerint a húszas években Horváth Barna liberál-szocialista-anarchista. Az anarchizmus itt az államellenességen kívül pacifizmust jelent. De az egész nagy lázadásban, azt is mondhatnánk, érlelődésében döntő szerepe van ifjúkori szerelmének, egy gyönyörű, vörös hajú, forradalmár zsidó lánynak. Ő példázza Horváth számára, hogyan lehet totálisan szembehelyezkedni az úgynevezett történelmi Magyarországgal. De akármilyen nagy a szerelem, szóba sem jöhet a házasság. A nő a Tanácsköztársaság egyik népbiztosához megy feleségül, és a bukás után, valószínűleg Bécsen keresztül, a Szovjetunióba emigrál. Amikor Horváth Barna 1944–45-ben – egyébként angolul – írja önéletrajzát, felidézi a lány alakját, s ábrándozva megjegyzi: a Magyarország felé közeledő szovjet csapatokkal bizonyára a nő is jön; kíváncsian várja is a találkozást, mert annak idején ez a szerelem adott erőt az önbírálathoz, s ahhoz, hogy átlendüljön a korláton, amelyik akkor megakadályozta a házasságkötésüket. A szerelem segítette pacifizmusában, s hogy szembeszálljon a feudális renddel; erőt adott, amikor a föld és ég összeomlani látszott.

Mindennek ellenére Horváth Barna a húszas években normális egyetemi karriert fut be – ahogyan később Bibó is. Nyilvános rendes egyetemi tanár lesz, tehetséges tanítványokat fedez föl, bekapcsolódik a nemzetközi tudományos életbe. 1935-ben Berlinben jelenik meg fő műve, a Jogszociológia. Talán érdemes hosszasabban idézni a sokat emlegetett önéletírásából az egyetemről szóló részt: ,,Az egyetem mindenek fölött szabadságot jelentett. Egész életemet, egész gondolkodásomat megkeserítette az ellenforradalmi elnyomás. Most szabadnak éreztem magam. Bármit is publikáltam eddig, azt a reakciós és konzervatív közvélemény lelki klímája korlátozta. Mostantól fogva azt gondoltam, írtam, tanítottam, amihez kedvem volt. Jóllehet, ez nagymértékben veszélyes illúzió volt, amit drágán kellett megfizetnem, az egyetem mindazonáltal az intellektuális szabadság valódi védőbástyájának bizonyult. Ellenségeim agyonhallgatással, rágalmazásokkal elnyomhatták rebellis gondolataimat: azzal, hogy meggondolatlannak és árulónak nyilvánítottak; hogy megakadályozták, hogy Budapestre jöjjek; megtorpedózták akadémiai tagságomat; de nem tudták megakadályozni, hogy az egyetem védőszárnyai alatt publikáljak. Bármi kifogásolnivaló volt légyen kollégáim viselkedésében, el kell ismernem, hogy üldöztetésem nehéz napjaiban korrektül viselkedtek. Csendben maradtak – a mai napig sem szólt egyikük sem nekem a nagy viszálykodás érdemi részéről – és jóllehet egyikük sem fogta nyíltan pártomat, sőt, inkább ellenfelem pártját fogták, többé vagy kevésbé nyíltan – minden lehetőséget megadtak – tették ezt majdnem kihívóan –, hogy nézeteimet a közvélemény elé tárhassam.”

Valóban büszke volt tanári szerepkörére, joggal, hiszen ő fedezte fel Erdeit, Bibót, két jogászt is: Szabó Józsefet és Vass Tibort. Bibóval még a hatvanas években is levelezett.

marxistáknak van fönntartva

A felszabadulásig egyébként „rózsaszínűnek” számított, így például akadémikusnak már nem választották meg, s ő nyíltan vállalta is baloldaliságát. Örömmel és nagy reményekkel üdvözölte a „demokrácia beköszöntét”. Bekapcsolódott a politikai életbe is. A koalíció legkisebb pártjának, a Polgári Demokrata Pártnak a tagja és programírója. Az újonnan alakuló akadémiai bizottságnak, amelyik az egyetemi tanári kinevezéseket véleményezi, elnöke – ezt a munkát különösen szereti. Megismerkedik sok, korábban elnyomott vagy nem ismert tehetséges emberrel, s amikor 1949-ben megürül Budapesten a jogbölcseleti tanszék, számít arra, hogy ő kapja meg. Csakhogy már 1949 van, s közlik vele, hogy a tanszék marxistáknak van fönntartva. „Cserébe” felajánlanak mást, amihez nem ért; formálisan elfogadja, de valóban formálisan, mert emigrációba készül. A fia már korábban, 1948-ban Amerikába ment, Horváth Barna a feleségével 1949 novemberében gyalog indul Ausztria felé. Sok kaland után eljutnak Salzburgba, ahol majdnem egy évet töltenek. Ezután amerikai ismerősei meghívják tanítani az Egyesült Államokba. Még 1949-ben ír Salzburgból Jászinak, Jászi válaszol, s voltaképpen ezzel kezdődik Horváth amerikai pályafutása, ami igazán nem nevezhető sikertörténetnek. Jászival egyébként egy szabadkőműves páholybeli előadáson ismerkedik meg.

Az európai jogfilozófia – még akkor is, ha jogszociológia – annyira mélyen gyökerezik a neokantiánus tradícióban, hogy erre az amerikai egyetemi hallgatók aligha voltak „vevők”.

Csakugyan annyira pragmatikusan tanítják ott a jogot, jogfilozófiát pedig szinte egyáltalán nem, hogy inkább csak néhány japán és kínai hallgatója akadt. De minthogy az egyetemi tanárokat a hallgatói létszám alapján díjazzák, oktatói munkájából nem tudtak megélni.

Ezek szerint Horváth Barna is, mint a legtöbb emigráns, valamiféle légüres térbe került.

Ez így van. Bár a legnagyobb amerikai jogszociológus, Roscoe Pound ajánlotta, mégsem lett rendes professzor, bár újra és újra bizakodott, hogy megkapja a kinevezést. Recenziókat, tanulmányokat írt, és többször volt európai előadókörúton.

sipos3

Alex Proimos, wikimedia.org

Szeretnék még egy passzust idézni az önéletírásából – nem tagadom, a zárójeles szerkesztői megjegyzés miatt is, amit jellemzőnek vélek. ,,… Szociális tapasztalatunknak ez a kettősen utópikus jellege felelős azért a tényért is, hogy a társadalomtudomány távolról sem olyan egzakt, mint a természettudomány. Mindazonáltal vannak olyan nagy tömegmozgások, amelyeknek az észlelése a más bolygóról jött megfigyelőt arra késztetné, hogy arra a következtetésre jusson: van szabályosság a szociális viselkedésben. A társadalmat és a jogot a lehető legtudományosabban akartam leírni. Ezért úgy tekintettem őket, mintha egy másik bolygóról jött megfigyelő volnék. Elvetettem az olyan elméleteket, amelyekben a politikai vagy személyes elfogultság nyilvánvaló. Veerdross professzortól átvettem azt az eszmét, hogy a jog azon szervezetek aktusaival jellemezhető, amelyek által realizálódik. Magam is fogaskerék vagyok a modern állam és jog kiterjedt gépezetében. Számtalan lehetőségem volt, hogy a hadsereg, az igazságszolgáltatás, a minisztériumi osztályok és egy sereg más hivatal működését megfigyeljem. Számomra kezdettől fogva magától értetődő volt, hogy a szerveknek és eljárásoknak ez a mérhetetlen apparátusa, amely nélkül a jog szabályai nem tudnák szabályozni az eseteket és valójában ők maguk sem volnának egyáltalán végrehajthatók, a jognak megkülönböztető ismérvét alkotja. De ez még nem minden. Hamarosan rájöttem, hogy a jog tisztán formális szemlélete – amely főként azzal törődik, hogy miként lehet a jogot más társadalmi szabályoktól megkülönböztetni – nem tudja megmagyarázni a jog egész pszichikai és szociális működésmódját. Ennek a működésmódnak végső megmagyarázásához a társadalmi objektivációk megfigyelésétől jogélményünk pszichológiai forrásai felé fordultam. Újra és újra megállapítottam a jog Janus arcát – a kemény tényeket az egyik, a fennkölt eszméket a másik arcon – és úgy találtam…”

És a Zsidai Ágnes szerkesztette könyvben itt következik az a bizonyos megjegyzés: (Itt a kézirat megszakadt).

szublimálva homoszexuális hajlamát

Az idézet talán kissé száraz tudósnak mutatja Horváth Barnát, holott inkább nevezhető szellemi ínyencnek. Ő készítette az első közvélemény-kutatást egyetemi hallgatók körében, ez több nyelven is megjelent, és például ragyogó esszét írt az emberi személyiségről A géniusz pere címmel. Szókratész és Szent Johanna perének elemzésében arról szól, hogy a géniusz miként befolyásolja a jogfejlődést. Többek között freudi magyarázatokat ad, mondjuk hogy Szókratész, szublimálva homoszexuális hajlamát, intellektusával hatott a fiatal fiúkra. Szóval nemcsak szakjogász volt Horváth Barna.

Azt javaslom, ne kerüljük meg beszélgetésünkben a közelmúltbeli kudarcos szegedi tervet: szerettek volna az egyetemen egy termet elnevezni Horváth Barnáról…

Ehhez akkor tudni kell, hogy 1955-ben a korszak hivatalos jogfilozófusa egy intellektuális koncepciós perben elítéli Horváth Barnát. A szokásos kifejezésekkel és fordulatokkal: hogy a burzsoázia uszályába került, és így tovább. Vagy negyven évig hallani sem igen lehetett róla. Egy-két szociológus legfeljebb az antikváriumokban fedezte fel a könyveit. Aztán jött a Bibó-reneszánsz, s a nagy felismerés, hogy hát Horváth Barna volt a tanára. Abban az interjúsorozatban, amelyet Huszár Tibor készített, Bibó rendkívül izgalmas elemzést ad Horváthról. Tehát szerettünk volna a szegedi egyetemen rendezni egy róla szóló konferenciát, és – igen – elnevezni egy termet. Technikai akadályokra hivatkozva Szegeden elhárítottak, s így Budapesten – Zsidai Ágnes szervezésében – tartottuk meg a konferenciát. Sok szempontból érthető. A szegedi professzor naplójában például igen kemény szavakkal bírálja a szegedi jogi karon fellelhető korrupciót, a provincializmust. Talán akik most olvasták, még mindig rossz néven vették… Mindenesetre a hárítás azt bizonyítja, hogy Horváth Barna nincsen megfelelően jelen a magyar jogtudomány történetében, sőt, hogy szinte elfelejtették.

felső kép | Ben Sutherland, flickr.com