Valachi Anna

A HIÁBAVALÓSÁG PRÓFÉTÁJA

A HIÁBAVALÓSÁG PRÓFÉTÁJA

„Horgaselméjű s szikár / Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…” – írta a teremtő művész én-eszményéről Füst Milán, Csontvári [sic] Kosztka Tivadar emlékének adózó költeményében.1 Negyvennégy éves volt, amikor a vers először jelent meg a Nyugatban, de már ekkor is zord prófétaként viselkedett. Ifjúkori barátai előtt nem volt titok, hogy tizenöt éves kora óta – amikor tüdővérzést kapott – állandó halálfélelemben élt, és vérbeli hipochonder módjára, precízen számon tartotta betegségeit. Mindez rányomta bélyegét életszemléletére: a véges létben boldogulni vágyó ember törekvéseinek hiábavalóságára. Változtatnod nem lehet – ezt a beszédes címet adta első verseskötetének (1914), naplójában pedig – melyet 1904-től negyven éven át vezetett – pontosan dokumentálta élményeit, gondolatait, szorongásait. Különc egyénisége ismeretében főként közeli költőbarátai tudták hitelesen bemutatni személytelenül személyes versvilágát, amelyben minden az alkotójára hasonlít, de a költemények tragikus tartalmát és túlméretezettnek tűnő formáját még a Nyugat olvasói is idegenkedve fogadták,

„Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen” – szemléltette Karinthy Frigyes2 a Füst Milán-i líra lényegét, melynek legsajátosabb vonása a „megdöbbentő pesszimizmus”.

láthatatlan lángolás

Kosztolányihoz, legközelebbi barátjához az anyanyelv iránti szenvedélyes szeretet kölcsönös érzése fűzte – szállóigeként elhíresült A magyarokhoz című verse erről a hódolatról tanúskodik: „Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is. / Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott / E nemes-szép alakzat…” S a vers utolsó sorában így hitelesítette jövendölését:

„Én prófétáktól származom.”3

Ekkor már régóta túl volt első lírai korszakán, s időközben drámára, majd prózára váltott. Kosztolányi mindennek a lélektani okairól is beszámolt, amikor barátja második verseskönyvét4 méltatta a Nyugatban. „’Ma már nem tudok verset írni – szól újonnan kiadott kötete előtt –, s ha megpróbálkozom: hamar rájövök, hogy voltaképpen a régi mondanivalókat hígítanám – s ezt nem szabad tennem.’ Megdöbbentő vallomás. A lyra megszűnt’ – fűzi hozzá később, nyugodtan. Valóban ezeket az egyszer volt, sohase-lesz érzéseket nemigen lehet tovább élni ilyen módon, azzal a felfűtöttséggel, mely önkívületté varázsol minden hétköznapi szót. Évek múltak, egyre gyérebben jelentek meg költeményei, aztán elhallgatott. Mint történt ez, arról maga számol be az előszóban, melyet ‘egy lélek történeté’-nek nevez.

[…] Hogy milyen harcok vannak e mögött és a művészet mögött, mely könyveiben megnyilatkoznak, arról dolgozószobája tudna beszélni, a műhely, melyben állandóan gőzöl a munka. Álmatlan búvár, kinek szenvedélye az írás, köteteket jegyez össze tanulmányul, mielőtt munkába fog s egy megírt lapot gyakran sok összetépett füzet előz meg. Aranyfedezete van szavainak. Úgy él, ahogy művészhez illik, mindig elégedetlenül, a tökéletesség felé feszülve.5

Szükség volt a művészetét magyarázó „reklámra”, hiszen kezdettől értetlenül fogadták hosszú sorokba tördelt szabad verseit, olyannyira, hogy személye és költészete az induló Nyugatot gúnyosan támadók – köztük Rákosi Jenő6 – kedvelt céltáblájának számított. „A Borsszem Jankó nevű élclapban […] évekig egy Üsd Titán nevű alak füstölgő kémény alatt hosszú sorokat eregetett magából.7 […] Ha valamely lap szerkesztői üzenetében a butaságot jellemezni akarták, akkor milanizmusnak nevezték” – írta Füst egyik emlékezésében.8

két formabontó költő

Sokan Kassák Lajossal rokonították, pusztán azért, mert mindketten a költészet formai szabályait áthágó szabad vers iránt éreztek eredendő késztetést. És talán azért is, mert Kassákhoz hasonlóan Füst is Osvát Ernőt, a Nyugat alapító szerkesztőjét tartotta „halálos barátjának”, aki döntően befolyásolta pályája alakulását – bár Kassák sokkal függetlenebbül viszonyult Osváthoz. (Füst gyermeki alázatot érzett az „apafigurának” tekintett Osváttal szemben – lázadását is az alárendelt viszony motiválta –, míg maga Kassák is férfi-minta lehetett volna számára, ha történetesen nem egykorúak.) A két formabontó költő lírai alkata és ars poeticája is minden tekintetben különbözött egymástól. Kassák az avantgárd meghonosításával új irányt kívánt szabni a magyar költészetnek és valamennyi művészeti ágnak – Füst egy percig sem volt hűtlen a Nyugat modernizmusához, sőt, élete végéig az utolsó „adystának” tartotta magát. Sorsuk azonban úgy alakult, hogy a Nyugat első nemzedékének utolsó előtti „mohikánjaiként” vonultak be az utókor emlékezetébe.9

Kassák elismerően írt Füst Milánról, akinek alkotói természetére is ráérzett: „… a szenvedélyek embere, örök nyugtalanságra ítélt középkori lélek, egyegészben eretnek és inkvizitor. A szó klasszikus értelmében költő.”10 Mindketten hatalmas életművet hagytak maguk után. Füst Milán – akinek elhíresült mondása szerint nem is volt életrajza, csak „munkarajza11 – gondolkodónak, nem pedig költőnek vagy drámaírónak készült, s szinte minden irodalmi műnemben kipróbálta magát: „fő művének” tekintett naplóján kívül verseket, drámákat, regényeket, novellákat, kritikákat, portrékat, tanulmányokat, esszéket is gyakran írt. Mégsem volt akkora „sikere” az irodalmi életben, mint másoknak, akik a közönség ízléséhez igazították stílusukat, mondandójukat. Az elismertség hiánya miatt több művét újraírta, sőt, látványosan „megtagadta”, mert hétköznapjait is túlfűtött drámaisággal élte.

Szívesen fedezett föl ifjú tehetségeket, de kiszámíthatatlan hóbortjai, rigolyás egyénisége sok potenciális tanítványt óvatosságra intett. Talán elég Vas István példáját fölidézni. Őt Kassák avatta költővé, de miután beleszeretett mostohalányába – a mozdulatművész Nagy Etelbe, új mester után kellett néznie. Igaz, ekkor már szellemileg is eltávolodott a kassáki verseszménytől. „Füst Milánt tartottam a legnagyobb élő költőnek. Dérytől és Németh Andortól azonban annyi hátborzongató és groteszk történetet hallottam démoni szerepjátszásáról, a kíméletlenségéről, és ami még meggondolkodtatóbb volt, a szeszélyeiről, hogy visszariadtam tőle. Haragos Jehovának láttam messziről, nekem pedig éleslátó, de kegyes görög istenre volt szükségem” – idézte föl Vas István egykori dilemmáját életregényében.12

Végül Kosztolányihoz fordult – és jól választott. Füst Milán, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád és Somlyó Zoltán költőbarátja rokonszenvvel fogadta Tábor utcai otthonában az életre szóló bátorításra vagy elutasításra vágyó, fiatal költőt, és nemcsak további versírásra biztatta, hanem a Pesti Hírlapnál be is protezsálta ifjú vendégét, akinek ebben a lapban jelentek meg először immár nem avantgardista versei. (A házigazdánál futólag találkozott az Ádám játszópajtásának vélt Weöres Sándorral is, akivel Kosztolányi – a lírai staféta szabályai szerint – így ismertette össze: „Bemutatok neked egy kisfiút, akiből nagy költő lesz.13)

Hamarosan azonban elkerülhetetlenné vált találkozása Füst Milánnal, aki Vas István első verseskötete14 megjelenése után saját kezűleg írt levélkében gratulált „gyönyörű küldeményéhez”. Vas a dicséretből erőt merítve fölhívta telefonon, mondván: szeretné megismerni verseiről a mester részletesebb véleményét. Meghökkenve hallgatta Füst válaszát: „Úgy van, uram, olvastam kötetét. Nagyon rossz véleménnyel vagyok róla. […] Éppen ma beszéltem róla telefonon egy óra hosszat Kosztolányi Dezsővel, aki, úgy látszik, nagyra tartja önt. Remélem azonban, sikerült őt megingatnom ebben a meggyőződésében.15

a szokásos vizsga

Sok kezdő poéta élt át hasonló csalódást Füst Milánnál, aki valószínűleg lelki próbatételnek szánta színpadias jeleneteit. Ha valaki a megalázó szcenáriók után sem hagyta abba a versírást, s kiállta a tehetségpróbát, annak már esélye lehetett, hogy költőként is megállja a helyét. Nincs arról adat, hogy József Attila is átesett-e a szokásos vizsgán, de ha igen, akkor – levelezésük alapján – valószínűleg teljes sikerrel.16 Füst Milán ugyanis a költő saját válogatású verseskötetéről17hosszú – eleinte kissé fanyalgó, majd mind lelkesebb hangú – kritikát közölt Babits lapjának 1935. márciusi számában.18 Ezzel mintegy „szalonképessé” avatta az egykori pamfletírót, akiről immár egyértelműen dicsérő, sőt, személyes szeretetről valló kritikát írhatott a Nyugatban.

Őt magát mégsem elégíthette ki, hogy szüntelenül a fölfedező pózában mutatkozzék. Maga is József Attilához hasonló „árva fiú” volt,19 hiányérzetét a szakmai elismerésekkel gyógyította volna – ez a tízes-húszas évek óta mindegyre késett. Talán csak az enyhítette a mellőzöttsége miatti keserűségét, hogy 1934-ben, huszonöt éves költői jubileuma alkalmából végre elismerték drámai kísérleteit és addigi életművét.20 A méltányolás új lírai kreativitás forrásának bizonyult: 1934 márciusában már öt új verssel jelentkezett a Nyugatban – de elmúlás-centrikus életfilozófiáját ekkor sem tudta megtagadni. Egyik leghíresebb verse, a Szellemek utcája is erről tanúskodik. „Minden ellenemre van. Én nem kívánok többé táncokat… / […] Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort. / […] feledni vágyom minden múltamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy?

– Sötét vagy-e? / Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmúlás!21 Ne feledjük azonban: Füst legközelebbi barátja, Kosztolányi ugyanebben a számban adta közre Száz sor a testi szenvedésről című versét, miután 1933 karácsonyán megállapították nála a gyógyíthatatlan rákot, mely 1936. november 3-án végzett vele.22

Hogy eredendően mi motiválta Füst Milánt fiatal korától az írói gályapadhoz láncolásban, maga válaszolta meg elveszett, majd megkerült – és részben újraírt – naplójának 1924. április 1-i bejegyzésében: „Maradandó nyomot akartam hagyni annak, hogy itt voltam”.23 Munkamániája nemcsak szellemi öröklétének megalapozására sarkallta, hanem a sorra elhalt költőbarátoknak, szellemi inspirátoroknak is emléket állított. Így lett a folytonosan halálra készülő számára fontos lírai és prózai műfajjá a régmúltbeli, szívmelengető élményeket jelenvalóvá varázsoló emlékezés.

EMLÉKEZETÜL

Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája, –
Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén
Csókák is, ötvenévesek felültek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok, –
A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,
Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,
E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben
Egy tréfakedvelő lotyónak, –
S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős
S a langy Dezső emitt panaszra ment
Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt
És éppen én, ki legbúsabb valék, –
Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,
De ti már elrepültetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekből őszi felhő, –
Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenül?
Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?
Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelől
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

A személyes, egyúttal „objektív” elhagyatottságot panaszoló, speciális (4-4-4-4-3-7-7 soros) tördelésű vers az Irodalmi Újság 1954. augusztus 14-i számában jelent meg először. A „szellemek utcájában” bolyongó Füst Milán a háború utáni években élte meg a végre-valahára kiérdemelt közönségsikert.24 A rádió számára készültek visszaemlékezései, amelyeket később könyv formában, többször is kiadtak.

A hatvanas években pedig végre bemutatták legjobb drámáit, kiváló színészekkel, jelentős sikerrel. Csak mindezt ő már késeinek/elkésettnek érezte. Viszont ekkor írta legszebb öregkori verseit. Ihlete szeszélyes alakulásáról így vallott egyik utolsó interjújában: „az a bámulatos dolog a lírában, hogy fiatalkorban kiérik egy lírai periódus. Na most a legtöbb lírikus, miután az első lírai periódus lezajlott, tovább is lírikus akar lenni, csakhogy nem tud. Tehát utánozza saját magát. […] Nálam […] az első lírai periódus lezajlása után húsz évig nem jött semmiféle vershez ihletem. Tehát hallgattam, nem úgy, mint más, hogy imitálja magát, hanem hallgattam.

Aztán jött egy második ihlete, egy második folyamata a lírának, sőt, még egy harmadik is volt idősebb koromban. Ez az egész, ezért van nekem összesen csak hetvenegynéhány, hetvenkét versem. Mert a rosszakat nem adtam ki.25

A „horgaselméjű, szikár aggastyán” grandiózus életműve épp e minőségi öncenzúra miatt kínál oly sok fölfedezni valót napjainkban is.

1 Füst Milán: Önarckép. Nyugat, 1932. 13–14. sz. II. 33–34.
2 Karinthy Frigyes: Füst Milán. Nyugat, 1911. 13. sz. Figyelő rovat. II. 63–65.
3 Füst Milán: A magyarokhoz. In: Füst Milán válogatott versei. Nyugat, Bp. 1934. 55–56.
4 Füst Milán. Az elmúlás kórusa. Amicus, Bp. 1921.
5 Kosztolányi Dezső: Füst Milán. Nyugat, 1922. 6. sz. Tanulmányok, cikkek rovat. 1922.1. 399–403.
6 Rákosi Jenő (1842–1929): író, újságíró, színházigazgató, lapszerkesztő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a Kisfaludy Társaság rendes és a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja. 1881-től 1925-ig volt a Budapesti Hírlap főszerkesztője, s nagyhatású cikkekben harcolt a 30 milliós magyarságért, a társadalmi, politikai és irodalmi radikalizmus ellen, valamint a trianoni békeszerződés módosításáért. Élesen támadta az induló Nyugat folyóiratot, különösen Ady Endrét, a nyugati példák átvétele és erkölcstelennek tartott, bohém viselkedése miatt. Amikor meghalt, népszerűsége Kossuthévat vetekedett – írta nekrológjában Schöpflin Aladár a Nyugat 1929. 4. számában (217–220). Az idők változásának jele, hogy halálakor Schöpflin mellett Kosztolányi Dezső (221–222) és Feleky Géza (222–224) is elbúcsúztatta Rákosi Jenőt ugyanebben a Nyugat-számban.
7 Karinthy Frigyes is Füst lávaömlésű szóbőségét figurázta ki a róla szóló irodalmi paródiában, „távköltő-világbajnokként” szerepeltetve a verseit mérföldnyi hosszúságú, üstökös-csóvájú verssorokba tördelő költőprófétát. (Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Paródiák. Első kötet. Szerkesztette és a szöveget gondozta: Ungvári Tamás. Szépirodalmi, Bp., 1986. 43.)
8 Füst Milán: A Nyugat születése. In: Emlékezések és tanulmányok. Második kiadás. Magvető, Bp. 1967. 27.
9 Füst Milánt 1967. július 24-én, 79. születésnapja után egy héttel érte a halál, így csak két nappal élt tovább, mint a nála egy évvel idősebb Kassák Lajos.
10 Kassák Lajos: Füst Milán. Nyugat, 1927. 16. sz. Tanulmányok, cikkek rovat. II. 279–284.
11 Füst Milán: Önéletrajzom a francia Gallimard-féle kiadás elé. In: Füst, 1967. 737.
12 Vas István: Nehéz szerelem. A félbeszakadt nyomozás. Regény. Második rész. Szépirodalmi, 1983. 184.
13 Vas, 1983. 189.
14 Vas István: Őszi rombolás. Bp., 1932.
15 Vas, 1983. 246. – Füst később a lakásán fogadta Vast, aki vérfagyasztóan tragikomikus beszámolóban jelenítette meg látogatása részleteit. Lásd: Vas, 1983. 245–247.
16 Füst Milántól két, József Attilának címzett szöveges névjegy-kártya maradt fenn. Az első dátuma 1935. március 4. Ekkor már megjelent a Nyugatban a József Attiláról szóló elismerő kritikája, s nyilván ebből az alkalomból szerette volna fölkeresni a fiatalabb költő az idősebbet. Füst azonban – egy bécsi látogatására hivatkozva – lemondta csütörtökre tervezett találkozásukat, kérve: „szíves látogatásodat alkalmasabb időre halasszuk el.” (In: József Attila levelezése [JAL], Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Stoll Béla. Osiris, Bp., 2006. 419.) – A másik 1936. január 5.: „Kedves Attila, / szeretettel köszönöm. Hogy vagy? És hogy megy sorod? / Sok szerencsét az újévben. / Barátod F. M.” (In: JAL, 436.) – Hogy mit köszönt meg, nem tudjuk, csak annyit, hogy ekkor József Attila már a Szép Szó szerkesztője volt, és a folyóirat vezetői szerették volna megnyerni Füst Milánt munkatársuknak. Erről tanúskodik Ignotus Pál 1936. szeptember 19-én kelt levele, melyben cikket, verset, naplójegyzeteket kér Füst Milántól. (PIM Kézirattár, V. 4140/332/1.) Füst – már József Attila halála után – egy napló-részletet közölt a folyóiratban. Lásd: Egy ember élete. INaplójegyzetek] Szép Szó 1939. 198–209.
17 József Attila: Medvetánc. Válogatott költemények 1922–1934. Révai-kiadás, Bp., 1934.
18 A kezdeti fanyalgás írói fogás is lehetett. Szokásához híven kritikával kezdte. „Azon tűnődöm, hogy mért tesznek e rendkívüli tehetségű ember versei oly hideg benyomást. Mert, hogy a szívemet nem fűtik fel, az kétségtelen.” Talán annyira a fagyos világot vizionáló Téli éjszaka hatása alá került, hogy a tökéletes látomást a kimódoltság bizonyítékának tekintette, ezért a verset a kötet gyöngébb versei közé sorolta, s csak néhány sorát dicsérte. De miután számot adott a rá is jellemző kortársi vakságról, kritikája második részében már lelkesen méltatta a költőt és verseit: „S most, hogy kimondtam, ami a szívemet nyomta, vissza kell térnem arra is, amiről többet kell itt szólani, s ami mind e kifogásomnál mégiscsak többet jelent nekem: hogy mennyire szeretem az ihletettségét! Mert bármibe kezd is bele, akárhogy kalandoz is, mégiscsak az ihlet vezeti mindenkor… Ő sose fabrikál verset, inkább a vers fabrikálja őt. […] S ez a tulajdonsága olyannyira szeretetre méltó… de még annyira szuggesztív is: az ember egy pillanatig sem kételkedhet benne, hogy költővel van dolga. S ez nagy szó csakugyan, ha meggondolom, hogy ma már, hogy az idő elmúlott felettem, egyre ritkábban győz meg engem efelől költeményes kötet ilyen ékesszólón. S e tekintetben nékem ő a legkedvesebb kortársai között.” (Füst Milán: József Attiláról. Nyugat, 1935. 3. sz. Figyelő, Disputa rovat. I. 242–244.) – Jordán Tamás, aki 2005-ben, József Attila születésének centenáriumán a Nemzeti Színház igazgatója volt, a költészet napi ünnepi esten úgy mondta el Füst Milán e kritikáját, ahogy a szerző érezhette írás közben szavai súlyát: szigorúan, távolságtartóan kezdte, majd mindinkább fölforrósodott, s végső véleményét már valóságos lelkendezéssel adta elő. (A Nemzeti Színház-beli esten az a két költő, író is szerepelt, aki még személyesen ismerhette a százéves költőt: Fejtő Ferenc és Somlyó György). – Érdemes azonban Vas István véleményét is figyelembe vennünk. Szerinte a „hidegség” vádja akkoriban azért fogalmazódhatott meg Illyés, Fenyő László, Füst Milán és Németh László kritikáiban, mert „az elemien kitörő újdonságot a keresettséggel, modorossággal, sőt kiagyaltsággal tévesztik össze. József Attilának a szenvedélye is annyira új volt, hogy hozzá kellett szokni. […] József Attila volt a legfélreértettebb magyar költő a huszadik században.” (Vas István: A félbeszakadt nyomozás. Szépirodalmi, Bp., 1967. 252–255.)
19 Édesapját nyolc éves korában elvesztette, anyjához azonban – aki szegénységük leküzdésére trafikengedélyért folyamodott, és megélhetésükért szinte halálra dolgozta magát – ambivalens kapcsolat fűzte. Talán ez az életrajzi hasonlóság is szerepet játszott abban, hogy Füst Milán mélyen rokonszenvezett József Attilával.
20 „Egy hivatott drámaírónk van, amilyen kevés élt itt, nagy erejű, csupa szenvedély s hogy ezt csak kevesen tudják? engem nem szomorít. Ismétlem: várjunk további huszonöt évet, nem árt e műveknek, kiállják az idők futását: ez a véleményem.” (Peterdi István: Füst Milánról. Felolvasás a Nyugat-Barátok Irodalmi Szalonjának január 13-i estjén. Nyugat, 1934. 3. sz. I. 165–167.)
21 Füst Milán: Szellemek utcája. Nyugat, 1934. 6. sz. I. 297.
22 Lásd: Kosztolányi Dezső: „Most elmondom, mint vesztem el”. Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai. Szerkesztette, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Arany Zsuzsanna. Kalligram, Pozsony, 2010. 26–33.
23 Füst Milán; Teljes napló. I-II. Sajtó alá rendezte: Szilágyi Judit. Szerkesztette: Fazakas István. Fekete Sas Kiadó, Bp., 1999. Idézet helye: II. 39.
24 „1948 Füst Milán egyik (ha nem a legsikeresebb) éve volt. Látomás és indulat a művészetben címen megjelenik (emlékezetből rekonstruált) esztétikája, egyetemi magántanárrá habilitál; válogatott verseinek új kiadása (Szellemek utcája címen) mellett napvilágot lát novelláinak első gyűjteménye is (Véletlen találkozások). ’Hatvanadik születésnapját ünnepelte a Magyar Írószövetség és az egész ország.’ (Devecseri Gábor köszöntőjének első mondata: Magyar Rádióújság, 1948/30.); az élő írók közül elsőként kapja meg a Kossuth-díjat. A rádió részéről is ekkor irányul felé a legnagyobb figyelem.” (Szilágyi Judit: Füst Milán a Magyar Rádióban. Részletek egy hosszabb tanulmányból. In: Füst Milán-dialógusok. Szerkesztette: Kovács Kristóf András és Szabolcsi Miklós. Anonymus, Bp., 2000. 191–232. Az idézet helye: 205.)
25 Füst Milánnal beszélget Tóbiás Áron 75. születésnapja alkalmából, 1963. július 17-én. http://www.Dim.hu/obiect.F35E6207-B02E-434E-9A21-B441658D730F.ivv
kép | shutterstock.com