A HÉTKÖZNAPI ÉLET MINT MŰALKOTÁS

Kiss Lajos András könyve és a hozzá kapcsolódó írások^[1] megerősítik hitemet a közös gondolkodás erejében. Az elemzett szövegek is képzeletbeli diskurzusba hívnak: „fellépnek” egy színpadra, ahol egyszerre adható elő Shakespeare Hamletje, annak René Girard-i, florenszkiji és Kállay-féle interpretációja, mindezeknek Kiss Lajos András-i összevetése és értelmezése, sőt Wittgenstein Tractatusa és a Vizsgálódások, ezek többféle megközelítési lehetősége, Stanley Cavell olvasatai és még sok minden, ami a rezonanciákra reflektál és újabb rezonanciát kelt az olvasóban.

Egyfajta jelen-létet tanúsít és erre ösztönöz, nemcsak mindaz, amiről ír, de az is, ahogyan fogalmaz. Ez a jelen-lét felidézi bennem a számtalan be nem fejezett és be nem fejezhető beszélgetést, amiben Kállay Géza feleségeként részem lehetett több mint harminc éven át, s úgy érzem, a „hiteles” pillanatokat és az összecsengést köztük talán úgy is meg lehet élni, ha a résztvevők többsége már nem él, illetve ha némelyikük fiktív alak, kitalált személy. Ez csak nagy képzelőerővel lehetséges.

mindenhez képzelőerő kell

Mostani, egyre inkább virtuálissá váló világunkban amúgy is mindenhez képzelőerő kell. Napról napra el kell hinnem például, hogy mialatt a saját íróasztalomnál ülve a képernyőt nézem, tulajdonképpen bemegyek egy osztályterembe, a képernyőn megjelenő, monogrammal ellátott fekete téglalapok tulajdonképpen érdeklődő diákok, és a saját magyarázó, bólogató tükörképem nem valami főpróbát tart vagy parodizál, hanem ez maga az egyetemi előadás, amit a gép rögzít, felvesz, megoszt, megállíthatóvá, megismételhetővé tesz. Ez az egyszerre visszatetsző és csodálatra méltó procedúra a hétköznapi élet részévé vált, „ordinary” lett a szó sokrétű jelentésében^[2] – és csak a képzelőerőn múlik, hogy „hiteles”-ként éljük-e meg ezeket a pillanatokat.

A pillanat hitelét pedig az adja, hogy személyesen mennyire képes valaki részt venni benne. Mennyire tudja „belakni” a teret, amit egy szöveg vagy egy szituáció teremt. A laptop képernyője csak sarkítva jeleníti meg az elidegenedettséget a világtól, de bármilyen helyzetben megélhető az odatartozás vagy a kívülállás kettőssége. Kiss Lajos András szövegein érződik, hogy a szerző komolyan vette, más szövegekre is kiterjesztette és saját módszerébe építette mindazt, amit Kállay Géza „negyedik” Wittgenstein-interpretációs lehetőségként felvet. „Nem lehet-e negyedikként olyan értelmező álláspontot felvenni, amelyben az olvasó nem, vagy nem csupán Wittgenstein szándékait, a különös stílus okait kutatja, hanem a szövegben haladva esetről esetre dönti el, mi az, amit olvas, és főként, hogy ő meddig tudja saját beszédével, írásával vagy hallgatásával betölteni, ’belakni’ a teret, amelyet Wittgenstein szövege teremt?”^[3] Ez a negyedik olvasat azzal az előnnyel jár, írja Kállay, hogy biztosítja az autonóm értelmezés lehetőségét és közben megőrzi az „eredeti” wittgensteini intenciókat is. Leginkább tehát úgy érdemes olvasni Wittgensteint, hogy „stílusa” felszabadítson és távlatokat nyisson, elősegítse a mindenkori olvasó személyes „én-jének” kiteljesítését. (KLA 193–194)

Így nemcsak azok a szövegek válnak nyílt és felszabadítóan „belakott” terekké, amelyeket Kiss Lajos András vizsgál, hanem könyve egésze is felszabadító hatású, személyes részvételre ösztönöz.

lelki-szellemi táplálék

Az első példa a Hamlet-tanulmány egyik gondolata. Itt azonban rövid kitérőt teszek: nem vagyok Shakespeare-kutató, de olyan közegben nőttem fel és éltem évtizedeken át, ahol Hamlet szinte családtagnak számított. A legkülönbözőbb szituációkban idéztük a dráma szövegét, így a szavak (főleg Arany fordításában, de időnként angolul) a legváltozatosabb élethelyzetekbe kerültek, hol humorosan, hol kísértetiesen utalva arra, ami éppen történt velünk. Édesapám, Géher István az ebédlőasztalnál is szívesen játszott a családdal: száz forintot ígért annak, aki kitalálja, miből idéz. Legtöbbször a Hamlet volt terítéken, pl. „A leples halott / Makogva, nyíva jár mind utcaszerte”. Így a „teríték” mellé kaptunk egy oda nem illő, hátborzongató mondatot, játék volt az egész, de különösen a „makogva”, és főleg a „nyíva” szavak miatt örökre megjegyeztem. A helyzet frivol és bizonyos mértékben szentségtörő volt, mindenesetre erősítette a családi összetartozást. Nyilván nem Hamlet apjának szellemét akartuk kinevetni, nem a halállal viccelődtünk, inkább Arany szavait ízlelgettük, mint az ebéd kiegészítő fogását, és így valóságos lelki-szellemi táplálék lett ezekből a szavakból. 1983-ban, amikor az egyetemi felvételi szóbeli fordulójára készültem, és abban az évben apám is felvételiztetett, elképzeltük, hogy ha pont őhozzá osztanak be, majd megkérdezi tőlem (mint Hamlet Opheliától): „Where is your father?” [Hol az apád?], amire én persze azt válaszolom: „At home, Mylord.” [Otthon, uram]. Az anekdoták, azt hiszem, tükrözik viszonyomat a szövegekhez: hogy az irodalom a hétköznapjainkba került, és máig átlényegíti az egyébként „ordinary” helyzeteket, magán-jelentéseket generál, közösséget teremt.

Eugene O’Neill Hosszú út az éjszakába című drámájában is így épülnek a Shakespeare-idézetek a Tyrone család beszélgetéseibe – hol humorosan, hol fájdalmasan fejezik ki a szereplők tragikus helyzetét.^[4] Amikor Jamie az apja horkolásán élcelődik, az Othellóból idéz, amikor az apa gyerekei hálátlanságát nehezményezi, a Lear királyból szaval, s a darab végére egyre sötétebb és relevánsabb minden Shakespeare-utalás.

Kiss Lajos András – Girard olvasatára hivatkozva – felveti, hogy Claudius és az öreg Hamlet feltehetően ikertestvérek voltak, egymás tökéletes hasonmásai. A Hamlet harmadik felvonásában Hamlet – kezében tartva apja és nagybátyja képét, vagy az azokat ábrázoló medálokat (?) – megpróbálja anyjának elmagyarázni halott apja és nagybátyja személyiségének „vizuálisan is tetten érthető” különbségeit. Szerintem Girard helyesen érzékeli, hogy némileg komédiába fordul a hamleti dikció, hiszen valószínűleg maga sem hiszi komolyan, hogy tökéletes jellemrajzot alakíthat ki a megszólalásig hasonló portrékra támaszkodva. (KLA 182) Számomra teljesen új volt az ötlet, utánanéztem és utána is kérdeztem. Fabiny Tibor professzor úr is megerősítette, hogy a Shakespeare-szakirodalom nemigen tartja számon ezt a lehetőséget, noha számos más darabban (Ahogy tetszik, Tévedések vígjátéka stb.) kedvelt téma az ikrek hasonlóságán alapuló elemzés. A Hamlet szövegében nincs erre konkrét utalás, de valóban semmi nem zárja ki, hogy az öreg Hamlet és Claudius ikrek voltak. Ha így értelmezzük, mint Kiss Lajos András rámutat, az ontológiai és ismeretelméleti bizonytalanság (és sok más ehhez hasonló kétértelműség a darabban) erkölcsi és cselekvés­elméleti bizonytalanságba csap át: lehetséges-e még igazolni a vérbosszút? (KLA 184)

döbbenetbe fordult

Meglehet, a parallaxis sajátos esetével állunk szemben, vagyis Hamlet összehasonlító szavai nyomán ugyanazt az arcot láthatja Gertrudis és az olvasó szentnek és gonosznak. A felfedezés árnyalhatja a darab értelmezését – bennem újabb családi emlékeket is felidéz. Kállay Géza maga is szeretett színpadra lépni. Két Hamlet-feldolgozásban szerepelt, 2010-ben az ELTE Septimus Társulatával, Szigeti Balázs rendezésében a Bölcsészettudományi Kar D épületében Claudius szerepét játszotta, 2016-ban Baksa Imre Hamletman című produkciójában a Vas utcai Ódry színpadon pedig éppen az öreg Hamlet szellemét, illetve a professzort, aki a monodrámaként előadott darabot magyarázza, kommentálja^[5]. Claudiusként imádkozás közben rágyújtott a színpadon, a cigaretta külön hangsúlyozta, hogy az ima „füstbe ment”. 2017 novemberében volt a Hamletman utolsó előadása. Géza hangosan gyakorolta otthon a szöveget, hogy el ne tévessze, és viccesen szavalta lányunknak az előszobában: „Én apád szelleme vagyok […] Bosszuld meg rút, erőszakos halálát!” A kedélyesség tragédiába, döbbenetbe fordult, hiszen a jelenet után egy héttel Géza már nem élt.

Az irodalom jelenléte a hétköznapi életben tehát kiszámíthatatlan és kíméletlen fordulatokkal is együtt jár. Nemcsak „kiszínezzük” az életünket a shakespeare-i szavakkal, összekacsintunk, hogy betéve tudjuk ezt vagy azt a szöveget, de az idézetek beépítésével (akárcsak O’Neill darabjában) azt is el kell fogadnunk, hogy a bőrünket visszük vásárra, minden alkalommal egyfajta műalkotást hozunk létre, hétköznapi létünk az irodalommal szó szerint életre-halálra összekapcsolódik.

Kállay Géza novelláiban is megtalálható ez a gondolat-kísérlet: maga a „szövegbe helyező szerkezet”, amit arra lehet használni, hogy bekerüljünk egy-egy szöveg világába, tetszés szerint találkozhassunk szerzőkkel és fiktív szereplőkkel, példa, hogy milyen módon lehet az olvasmányokat hitelesen megélni. A Dr. El Maht című novellában épp Hamlet anagrammatikus karaktere testesül meg modern környezetben, a narrátor találkozik és beszélget vele. Ráadásul kiderül, hogy a „szerkezet” visszafele is működik: Hamlet és a narrátor otthonosan mozoghat a szöveg és a valóság különböző síkjain, de mindig megvan az esélye, hogy egyszer nem találnak vissza a „helyükre”. A játékos, ugyanakkor egyáltalán nem kockázatmentes fikció, itt is tanúsítja a képzelet hatalmát.

belső hozzáállás

A játéknak mindenképpen tétje van – ezt állítja Kosztolányi Akarsz-e játszani című verse is. A „rubin tea” és „sárga páragőz” hangulatos képzete mellett az utolsó sor kérdése: „Akarsz-e játszani halált?” A szabad asszociáció nem lehet véletlenszerű vagy tetszőleges, a szövegek egymás mellé rendelése valódi felelősséggel jár. Akkor lesz a folyamat „hiteles”, ha a látszólag egymás mellé nem illő képzettársítások mégis összecsengenek, ha megtörténik az, amit Stanley Cavell „good encounter”-nak, „jó találkozás”-nak nevez. (A terminus egy 1995-ös előadáson hangzott el a Harvard Egyetemen, az Opera and Film című kurzus egyik előadásán). A „jó találkozás” tág fogalom, létrejöhet két személy, két szöveg, vagy akár kétféle diszciplína, mint az irodalom és a filozófia között is. Stanley Cavell módszere, különlegessége, gazdag gondolatébresztő ereje ebben rejlik: az összecsengések olyan szituációkat teremtenek, amelyekben a mindenkori olvasó „magára ismer”. Ehhez egyszerre van szükség bátorságra (merjünk magunkra ismerni) és arra, hogy a kockázatnak is tudatában legyünk: az embernek úgy kell személyesen részt vennie a pillanatban, hogy ugyanakkor mások számára is érthető legyen a „jó találkozás”. Nem „belemagyaráz” valamit egy szövegbe, hanem engedi, hogy a szöveg új életre keljen, ezáltal gazdagítsa azt is, aki írja és azt is, aki az így létrejött új szöveget olvassa. Így nem valami kívülről jövő, mesterséges vagy mesterkélt összefüggést, hanem belső hozzáállást tud megörökíteni, a hitelesen megélt pillanat lenyomataként – más szavakkal: műalkotást hoz létre. Úgy érzem, Kiss Lajos András könyve erre képes, jó találkozások eredményeként jött létre és jó találkozásokat generál.

Végezetül a parallaxisról, a Kiss Lajos András, Kállay Géza és Wittgenstein által is sokszor emlegetett híres „nyúl-kacsa tapasztalatról”. Kiss Lajos András szavaival: „Ez esetben a megfigyelő, noha nem változtatja meg pozícióját, a megmutatott furcsa rajzról, amelyen egyszerre vannak jelen a nyúl és a kacsa vonásai, hol azt mondja, hogy ’most egy nyulat látok’, hol pedig azt: ’most egy kacsát látok’. Az egészen kreatív szellemek akár egyszerre képesek látni mindkét állatot.” (KLA 197.)

Az alábbi kacsa–nyúl képet kiragadtam eredeti kontextusából: Kállay Géza kapta egy tanítványától, és a ceruzái között, egy bögrében tartotta az íróasztalán. A domesztikált fénykép nemrég készült róla, az ebédlőasztalom terítőjén. Lehet úgy is nézni, mint személyes, egyedi emléktárgyat, és úgy is, mint mementót, ami az aspektus villanás jelentőségére, a képzelet hatalmára hívja fel a figyelmet. Ha akarom, nyúl, ha akarom, kacsa. Tűnhet olyannak, mint a múlt, egy eltűnt világ lenyomata, de olyannak is, mint ami jelenlétével folyamatosan felébreszti a belső diszpozíció vibrálását, és úgy került a terítékre, a hétköznapiság alapmetaforájaként is értelmezhető ebédlőasztalra, mint annak idején a Hamlet-idézet: lelki-szellemi táplálék.

1. Kicsák Lóránt: Dilemmák terében

   Kovács Gábor: A kiborg szorongása járvány idején

   Tallár Ferenc: Apokalipszis most? ↑

2. Stanley Cavell, akire Kiss Lajos András, Kállay Géza és Jörg Volbers is sokat hivatkozik, In Quest of the Ordinary című művében foglalkozik a hétköznapi nyelv és a hétköznapiság szerepével a filozófiában. ↑

3. Kállay Géza: „Nem akarom, hogy így nézd!”: Wittgenstein poétikája. In: Uő. Személyes jelentés. Filozófiai tanulmányok. Liget, Budapest, 27. 68. ↑

4. Erről lásd: Kállay G. Katalin: A Long Row of Books “Read and Reread”: The Significance of By Heart Quotations in Eugene O’Neill’s Long Day’s Journey into Night in: Eger Journal of American Studies (Vol. 9.) Eger, Eszterházy Károly Főiskola. 2005. pp. 47–60. ↑

5. https://www.youtube.com/watch?v=sWyJJ1IXqyk ↑

kép | shutterstock.com