A HEPPENHEIMI KERT

„Minden utazásnak van egy titkos célja, amiről az utazó nem tud…”
(Martin Buber)

 

Harmadik éjszaka a láger sötétzárkájában Grete félálmában kutyává változik és egy tányér makarónit lefetyel a földről. A negyedik éjszakán embereket lát maga körül, furcsa kis alakokat, akik foszforeszkálva lebegnek a föld fölött és barátságos mosollyal folytonosan hajlonganak. Egy hajnalban Milena Jesenskát látja, hosszú rabruhában lassan közeledik, ő a nevét szeretné kiáltani, de nem jön ki hang a torkán, és Milena eltűnik. Hét nap, hét éjszaka így megy ez, álmai egyre őrültebbek, enni nem kap, csak egy kevés langyos vizet adnak be a cellájába. Aztán egyszer csak belép a Binz nevű szörnyeteg, kenyeret hoz és azt a forró fekete löttyöt, amit reggelente szoktak inni, ekkor pár percre felgyullad a villany, és Grete megtudja, hogy ezentúl minden negyedik napon a szokott lágerkosztot eheti (fél liter marharépalevest vagy szárított főzeléket hat darab főtt krumplival), a többi napon csak a kenyéradaghoz van joga. Most már leeresztik a priccset a falról, Grete takarót is kap, a szalmazsákot azonban megtagadják tőle. Éjszaka néha kihallgatják, fenyegetik, faggatják, Grete hallgat, szörnyű bűn terheli a lelkét, Milena és ő több mint nyolcvan fogoly életét mentették meg az elgázosítástól. Nemrégen a moszkvai Butirkában ugyanígy próbálták megfélemlíteni, akkor is hallgatott, szerencséje volt, nem verték meg, itt sem verik, és itt is, ott is csak majdnem hal bele az éhezésbe. És ahogy Kafka írja ezerkilencszázhúszas naplójában, „a végleges szabadulás sejtelmét nem cáfolja, ha másnap a fogság még változatlan marad, vagy akár súlyosbodik…”

igazi rejtély

Több mint három hónap telik így el. Visszaemlékezéseiben Grete részletesen beszámol e hosszan tartó lázálom minden fontos fejezetéről, folytatólagos képzelgésekről, hallucinációkról, amikor a tudatzavar szédületében nagyjából újra átélte az életét. Első házassága éveiről és gyerekeiről azonban nem mesél, mintha örökre elveszett volna a filmszalag, amely ezeket az éveket rögzítette. Amnézia? Felejteni akart, és a természet kegyesen letörölte „emlékezete lapjairól” élete egy szakaszát? Grete zavaros látomásaiban nem bukkan fel egyetemista férjének, Rafael Bubernek alakja, hírneves apósára, a filozófus Martin Buberre sem emlékezik, mintha Buberék heppenheimi háza sem létezett volna, ahol ő is lakott huszonegy éves korától néhány évig, amikor a gyerekei már megszülettek. Ami igazi rejtély: a ravensbrücki börtönben, félálmaiban és zűrzavaros képzelgéseiben sohasem szerepeltek a gyerekei, akik harminckilencben Palesztinába vándoroltak nagyszüleikkel együtt, Grete nem élte át újra és újra a fájdalmat, hogy a bíróság a nagyszülőknek ítélte őket, arról a zürichi találkozásról sem álmodik, amikor harmincnégyben ő már emigrációban élt Svájcban, Judit és Barbara pedig két napra átjöttek hozzá, a fájdalmas búcsú kínja, „ami felszántja az álmot és a nappalt”, nem kínozza. Vagy mégis?

Lánykorában távlatokra és nemes eszmékre vágyott, zsarnoki apja mellett azonban, aki parasztból küzdötte fel magát gazdag vállalkozóvá, ilyen fennkölt dolgokról nem ábrándozhatott. Grete reformpedagógiát tanult a Pestalozzi-Fröbel intézetben, új módszertant, amely majd „közösségi iskola” néven lesz ismeretes. Ambícióit még nem adta fel, amikor ő és az ifjú kommunista Rafael Buber egymásba gabalyodtak, többek között a szülői tekintély ellen lázadozva.

viszolygott a tökéletességtől

Látszólag tehát harmónia uralkodott Heppenheimben, abban a tizenegy szobás ősi házban és az épületet körülvevő hatalmas kertben, ahol egy őstölgy lombjai alatt Grete annyi órát eltöltött, elkülönülve a többiektől. A harmónia leple alatt azonban kitartóan vívta csendes harcát anyósával: a lazaság és fegyelem, a hagyomány és az anarchia küzdött egymással, ő itt nem győzhetett, Martin Buber feleségének, Paula Winklernek tekintélye kikezdhetetlen volt. Vallásos katolikus családból jött, látványosan elhagyta egyházát és családját, felvette a zsidó hitet, eréllyel uralkodott a háznép fölött, tanította a gyerekeket, regényeket és meséket írt, a háztartás és hétköznapi teendők minden gondját felvállalta, miközben férjének szellemi társa is volt. Paula Winklert minden erénnyel felruházta a Gondviselés, Grete meg viszolygott a tökéletességtől. Egyben hasonlított csak az anyósára: ő is árja volt, megfelelt a nürnbergi törvényeknek, a vallás azonban nem érdekelte, akkoriban talán az Empiriokriticizmust olvasta, és Barbusse volt a kedvenc írója.

„Szeretném befészkelni magam közéd és a mindennapok bosszúságai közé, mint egy védelmet nyújtó felhő” – írta férjének Paula házasságuk első korszakában, és e szándéka mellett mindvégig kitartott. Fontos szavak voltak, Martin Buber négyéves volt, mikor anyja elhagyta, nagyszülei nevelték, a sors ismételte önmagát: Grete és Rafael kislányait ő és Paula nevelték fel, a világhírű filozófus még felnőtt korában is szenvedett egykori árvaságától. „Egyedül leveleid adnak nekem erőt… – írta Paulának házasságuk első éveiben –, minden mást túlságosan áthat a türelmetlenség és óvatosság. Az egyetlen, ami számít, hogy tőled levelet kapok. Illetve, talán az, hogy benned anyát találok, hogy hihetek ebben a gondolatban. Most tudom: örökké és mindig is az anyámat kerestem…”

Hiány és kötődés, bizalom és odaadás, legfőképpen szeretet, Grete családjában ezek nem létező dolgok voltak, apja nem ismerte a normális vitát, parancsolt, ordított, büntetett. És Grete most egy fedél alatt él egy valóságos caddikkal, akihez Európa sok országából zarándokolnak a tisztelői, ismeretlenek és tudós társak, még Amerikából is felkeresik, némelyek több napig ott élnek a házban, egy karnyújtásnyira van Gretétől a lecke és a tanítás, ő azonban mindebből semmit sem profitál, idegen marad, magára hagyják.

Buber a kertben ül. Szakáll, szemüveg. Egy tölgyfát szemlél. Őstölgyfát.

A tölgyfát a görögök szentnek tartották (olvasom a Wikipediában), a rómaiak úgy vélték, Jupiter oltalmában áll, a norvég mitológia a villámlás istenével, Thórral hozza kapcsolatba, Thór nem volt rossz isten, ám gyakran feldühödött, olyankor nagyot csapott mágikus kalapácsával, puff…

„Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben.”

„Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.”

Jegyzetfüzet, töltőtoll.

Buber nyugodtan szemlélhetné Gretét is, pár méterre tőle a kertben ül a tölgyfa alatt, a fa kék-ezüst hátterében, elmerülten olvas, második gyermekét várja, szép fiatal nő, titkai vannak, itt él velük a házban, mire gondol, mit álmodik, mi gyötri, minek örül, nem valószínű, hogy Buber ezen bármikor is törné a fejét… Mintha egyezséget kötöttek volna: ő nem tesz fel kérdéseket, Grete sem kérdez semmit.

Te – Az.

Ha nem tudok valakire ráhangolódni, akkor az illető tárggyá válik számomra. És megfordítva is így történik, tárggyá válok én is.

Történhetne másképpen is. Mondjuk Buber és Grete beszélgetnek. Érdekesnek találják egymást. Bubert felvillanyozza Grete szókimondása, Grete újra megszereti eredeti szakmáját, a pedagógiát (csak éppen magasabb fokon), vonzóbbnak találja a politikánál, szakít a kommunistákkal, megtarthatja a gyerekeit, velük együtt hagyja el Németországot…

Nem folytatom, minden ilyen játék ostobaság.

Akkor és ott a heppenheimi kertben tavasz volt.

Ezerkilencszázhuszonnégy.

Kafka júniusban meghalt, Hitler a Landsberg börtönben írta a Mein Kampfot, azokban a hetekben más fontos dolog nem történt.

 

„A viszony – kölcsönösség” című, egy Buber-idézethez készült összeállításból – az idézet:

Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa. Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés. Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját. Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […] Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […] Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben. A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen. Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.
Martin Buber | Én és Te (Bíró Dániel fordítása)

kép | Dimitris Mytaras művei, wikiart.org