A HELY
2000 február
Volt egy hely.
Valójában mindegy, hogy milyen. Mondjuk, söröző, étterem, talán átmenet a kettő közt – valami efféle.
A falakról hámlott a tapéta, beszívta a dohányfüstöt, szemmagasságban kókadt grafikák olcsó keretben – talán így kívánták földobni a tágasnak nem mondható teret: hiába.
De a hely várt. Számítani lehetett rá, tudni, hogy OTT VAN, éjjel és nappal, hőségben, fagyban, bent emberek, idővel ismerősök, a berendezéshez tartoztak, akár az elvásott pult, hozzánőttek a bicebóca asztalokhoz, odaenyveződtek a kopott székekhez, ráragadtak a söröskorsókra – tőlük lett a hely az, ami.
beragadt
Aztán egy nap ott álltam a fagyos utcán, rángattam az ajtót, ingerülten morogtam: – Mi a fene? Beragadt? – és csak percek múlva hátráltam néhány lépést. Akkor vettem észre a csomagolópapírral beragasztott ablakokat. El kellett hinnem: vége.
Volt hová mennem, hogyne. Mindig adódik valami. De azok más helyek voltak. Ez meg az. A hely.
A többi egyébként – tárgyilagosan szemlélve a dolgot – többet nyújtott. Szélesebb választék, csinosabb küllem, kevesebb füst. Mégis: nem múló űr maradt a hely helyén.
Idővel egyre fontosabbá vált. Gyakrabban jutott eszembe, mint amikor még számíthattam rá. A hiányérzet tompa haraggá keményedett. Árulás történt. Így hívják ezt: árulás. Itt hagytak engem helytelenül.
Évekig jártam a lefödött ablakok előtt a szűk utcán, és ha a sarokra értem, elfordítottam a fejem, ne is lássam a hely hűlt helyét.
Aztán egy este – nem hittem a szememnek – fény az ablakokban, mozgás odabent. Óvatosan nyitottam az ajtót, és növekvő ingerültséggel, sűrűsödő sértettséggel néztem körbe. Nem változott semmit. A hely ahhoz sem vette a fáradságot, hogy rendbe szedje magát. A hámló falak éppoly gyászosak, akárcsak körül az asztalhoz-nőttek, a székhez-enyvezettek, söröskorsóhoz-ragadtak, akik azt mondták: helló. Én meg: helló.
A hely azt sugallja: úgy van minden, mint azelőtt. Jöhetek-mehetek éjjel-nappal, hőben, fagyban, amikor csak tetszik. Rá számíthatok. Ezt akarta elhitetni velem. Én meg ültem a pohár, a tányér fölött, és gyűlt bennem a harag. Nem azért, ami történt, dehogy. Hanem az átverés. Ahogy hülyének néz, és megpróbálja elhitetni: nem történt semmi.
Szúrni kezdte orrom a büdösség, sértette fülem a zaj, borzolta szemem az ócska tapéta, a grafikák ordenárésága – nem bírtam elviselni.
nem ismertem soha
Szóval ilyen ez a hely. Én hülye. Évekig jártam ide, aztán évekig hiányoltam, és nem ismertem soha, fogalmam sem volt róla, miféle. És csak most látom az igazi arcát.
Persze… az én hibám. Ha képes volnék rálegyinteni, ha nem lúdbőröznék tetőtől talpig a nyegle cinizmustól, és nem forogna a gyomrom az elbagatellizált árulástól, ha le tudnám nyelni, hogy „nem történt semmi”, akkor… De hát történt! Igenis történt!
Szinte menekültem a fagyos utcára. Ide nem jöhetek többé.