A HÁZNÁL IS MAGASABB A PÉP

Azt álmodta, hogy bár nyögött és jajgatott, magában csodálkozott, mert nem is fájt annyira a kínzás. Nem hitte, hogy túlélhető, és lám, életben van, sőt rálát az egészre. Még arra is gondolt, hogyan emlékezik majd minderre, és kinek hogyan meséli el. Hajnalban azért csatakosan ébredt, a nyaki ütőere vadul lüktetett, fulladozott is, de józanul azonnal magyarázatot adott: a szervkereskedelemnek dolgozó gyerekrablók története túlságosan mélyre ment, aztán meg – pedig erősen hitte, sohasem hallott ilyen gonoszságról, s ez, ahogy mondani szokás, alulmúlhatatlan; hát nem, semmi sincs, aminél ne volna még rettenetesebb; úristen! hová, milyen végzet felé rohan az ember?!, lehet, hogy az elrabolt kisgyerekeket feltrancsírozó, és a még ép veséket, májakat, ki tudja, még miket transzplantáló orvosoknak beszállító gengszternél is van aljasabb: aki ilyesmit kiagyal, effélével rémítget – a rendőrségi szóvivő nyilatkozatát hallva sírva fakadt. Azt mondta a szóvivő – de isten tudja, annak a beszédhibás, agyonrúzsozott, kikent-kifent kis nőcskének lehet-e hinni?! Őt is megfizeti valaki, látszik, hogy erre tanították be, valakiknek az az érdeke, hogy cáfolja a rémisztő történetet –, mindenesetre a rózsaszín blúzos, melírozott hajú szóvivő pöszén, hadarva azt állította, hogy a futótűzként terjedő történet rémhír, és kérte a kedves tévénézőket is, hogy ne hagyják magukat becsapni, nincs ok aggodalomra, soha, sehol a világon nem történt ilyesmi – már hogyne történt volna! Úristen, mi minden megtörtént a világon, aminek nem szabadott volna megtörténni, vagy amiről józan ember nem hiheti, hogy megtörtént. Muszáj kételkedni, de valahogyan védekezni is kellene az örökös tamáskodás ellen. Kinek lehet manapság hinni? Sajnos, senkinek, és mindegy is, hogy higgadt vagy rémüldözős valaki, nincs hír, a szó szoros értelmében egyetlen állítás sincs, ami készpénznek vehető. Hol kevés a kenyérgabona, hol azt hallani, óriási feleslegek vannak, egyszer elolvad az egész világ, mint valami jégszobor, máskor meggyőznének, hogy közeledik a jégkorszak. Még a felnőtt is legszívesebben leülne a küszöbre, ahogy tegnap a szomszéd kisfiú, magára borítaná az anyja kendőjét, ne lássák, hogy sír, s hogy orrához, állához simítva a szöszös anyagot, valami vigaszt találjon.

Eileen Agar: A kagyló, wikiart.org

Miért bánkódsz, Tomikám?, kérdezte ő, és az ötéves hüppögve mesélte, hogy már tudja, mert kihallgatta, el fogják rabolni, és kiveszik a szívét. Haragosan leintette, butaság, senki sem bánt téged, még a leggonoszabb emberek sem bántanak kisfiúkat, kérdezd meg anyát, kérdezd csak meg; de látta, hogy Tomi félelme éppúgy nem hessenthető el, ahogyan ő sem hiszi már, hogy nem történhet akármi. Mesét hallottál te, ilyesmi csak a mesében van; látszott, hogy álmos a gyerek, a lila kendőbe burkolózott, de azért kilesett, figyelt, elmaszatolta a könnyeit; kérdezd csak meg anyát, ilyen igaziból nincsen; ingatta a fejét, de nem sírt már, nézték egymást. Szerencse, hogy ott ült a bejárati ajtajuk küszöbén, mint valami házőrző, amikor ő éppen haza ért; a gyerek mögül, felette égett szag és füst maradvány gomolygott ki a lépcsőházba; Tomi, te be akartál csapni, te nem is félsz, ha félnél, bebújnál az ágyadba, a takaró alá, és nem várnád itt, hogy jöjjenek azok a gonosz szívgyűjtők… otthon van anya?, szellőztet?, kérdezd meg, bejöhetsz-e hozzám, hoztam neked valamit; bár volna, aki őrá ripakodna, hogy nem félhet, nem képzelődhet és nem készülhet egy életen át riadozva! Az elborzadásánál azonban van rosszabb is: amikor hidegnek, végképp kihűltnek érzi magát. Ettől fél legjobban, közben meg tömködné magába a közönyt, ahogy vattával, hungarocellel, forgáccsal bélelnek dobozt; vigyázat!, törékeny!; védené a lelkét vagy mijét minden rázkódástól-zötykölődéstől, és mégis fél, hogy egészen dermedt lesz, matató, csak magát látó öreg – lehetetlen is, hogy a magányban töltött két és fél évtized ne hagyjon nyomokat; annak idején, amikor a lánya külön költözött és a férje meghalt, ő pedig korkedvezménnyel nyugdíjba ment, próbált úgy élni, ahogy mások, sokan – nem gondolta, hogy ilyen hosszú időre kell berendezkednie, és egyre csak készülni.

álomból érkezett

Az álombéli kínzás közben az egyik maszkos férfi gorombán ráförmedt, miért kiáltozik; más is kibírta, mások is, sokan, ne ordítson már, hallja!; a másik meg herélt hangon gúnyolódott; kiabáljon csak, ha jólesik, kiabáljon, rajtunk kívül nincs itt senki; sírt akkor, még látta, ahogy vágják, darabolják a testét, még hallotta a saját üvöltését, meg hogy csodálkozott is: hogyan élheti át mindezt ép ésszel, hogyhogy nem veszíti el az eszméletét, de már ébren volt. Még remegett a gyomra, fuldoklott, folyt a könnye, mégis tudta, hogy az ágyában fekszik, sértetlenül – sértetlenül? –; azt is tudta, hogy álomból érkezett, s már visszajött, itt van, magában van; nincs a lakásban senki. Nappal nem mindig emlékszik az álmaira, csak sejti, hogy nyugtalanul alszik, mert gyakran csatakos az ágyneműje. Egyszer még a kispárna anginját is széttépte, vagy nem vette észre: kilukadt, málladozott már, és ahogy gyömöszölte, tovább szakadt. Szörnyű lett az ágya. Egy tolldarab, ragacsos, fonnyadt piheroncs a repedt körme közé szorult, s mikor felébredt, a saját begörbített ujjára nyílt a szeme: öreg ragadozókarom – az orra is egyre hegyesebb, és nincs senki, aki legalább arra biztatná, sírj, sírj, maradj még fekve, sírj, vagy tombold ki magad, hemperegj a tollban – nincs senki, így aztán muszáj felkelni, tisztálkodni, rendet rakni, végezni sorban, gondolattalanul, amit szokott.

Ilyen kínzásos álom talán még sohasem gyötörte. Hogy üldözik, menekül, hogy csapdába csalják, megszégyenítik, felnőttként iskolában vizsgáztatják – ezeket sok-sok változatban ismeri – a legtöbbször mégis a hirtelen-érthetetlen lebénulása tér vissza. Egyszer hallott a rádióban részleteket valami álomnaplóból – ezek szerint van, aki éveken át leírja az álmait, csakhogy azok leírhatatlanok. Mi az, hogy álomnapló? Csupa csalás. Mindenki tudja, hogy az, mégis felolvassák a rádióban, nem számít, hogy szépítés, kerekítés.

Muszáj kerekíteni. Az álmok valódi zagyvaságát maga az álmodó sem adhatja vissza, de addig-addig meséli, magyarázza, annyit beszél a sok csuda dologról, amit álmában látott, hogy a végén minden porszem a helyére kerül, minden értelmes, és főként jelentős lesz.

Eileen Agar: Lassú mozgás, wikiart.org

Pedig az álmokban semmi sem értelmes, és tehetetlenül el kell viselni a rengeteg ostobaságot. Ő a legtöbb álmát szégyelli. A lebénulásosat is, ami néha csak annyi, hogy át kell mennie valami széles úton, el is indul, de egyszer csak nem viszi a lába, hiába igyekszik, hiába szedi össze minden erejét, legfeljebb araszolni tud, és senki sem érti, ő maga sem, miért nem halad, noha annyira igyekezne. Az erőlködéstől még gyengébb és még bénább lesz, fáj a csípője, a lábszára, és a hatalmas, egyre táguló út közepén ő is mintha növekedne – már óriási tömb, irdatlan akadály. Autók, buszok fékeznek, körülötte mindenki türelmetlenül kivár, senki sem lökdösi, nem emelik föl, nem vonszolják arrébb, mert csak nézik, miért cövekelt le. Nem gúnyolják, nem kérdezik, csak nézik: miért. Ilyenkor nem a rémület, hanem a fájdalom ébreszti fel. Gyorsan kiszáll az ágyból, lép, ösztönösen kapaszkodna valamibe – kinyújtott karral, mint a vakok megy az asztalig és vissza, a konyhaajtóig és vissza. Örülnie kellene, hogy valójában nincs baj, rendesen mozog, mégis sírva fakad, a falhoz vagy a szekrényhez nyomja a homlokát, elfordul – miért? Nincs senki, aki kilesné, de sohasem tud megkönnyebbítően sírni, mert érzi, hogy amit nap közben csinál meg amit álmodik, az mind egymásra rakódik, és a sírása – nem a könny, hanem a sírása – összeragasztja a rétegeket; mióta már, hogy a pép túlnőtte – hiába tudja az eszével, hogy az csak benne lehet, de hogyan, ha egyszer nagyobb nála?, sokkal nagyobb, magasabb a szobájánál is, meg a hatemeletes háznál is, aminek első emeletén lakik.

elvarázsolt néni vagy

A szomszéd gyerek átsündörgött akkor hozzá; jöhettem; jól van, adjam oda az ajándékodat, vagy dugjam el és megkeresed?; a lila kendőt még húzta maga után, aztán hűtlenül ledobta, elfelejtette; hideg, hideg… langyos… meleg… hideg… forró; Tomival úgy bolondozik, mintha a gyerek az övé volna; ki vagy te?, kérdezte egyszer; elvarázsolt királykisasszony; nem igaz… elvarázsolt néni vagy; ebben maradtak, de amikor körülményesen megkérdezték a szülők, vállalná-e a rendszeres őrzést; hetente két-három este… meg ha beteg és… mi szívesen fizetnénk a szokásos…; hárított. Jobb így, mondogatja magának, az ember ne kapkodjon fűhöz-fához, ne tegye nevetségessé magát. Nevetséges volna, hogy egy idegen gyerekbe csimpaszkodik, ha nincs senki, akihez szólhatna, hát nincsen, és ne is hazudja, hogy van; jobb így, becsületesebb.

Ebéd után nem fekszik le, de el-elszunyókál a hintaszékben. Nem ringatózik benne, ül egyenes háttal, még a rádiót is bekapcsolja, hadd duruzsoljon, egy darabig figyel – épp a szervkereskedőkről beszélnek, meg a vaklármát keltőkről, de ha semmi sem igaz, miért beszélnek ennyit?, mindig minden adón és csatornán ugyanazt mondják, ugyanazt, ugyanúgy –, néha mégis arra riad, hogy elnyílt szájjal horkol, harákol, sőt horkant. Szégyelli, hogy így elalszik és ilyen hangok jönnek belőle – az ember öregen nem ismer magára. Széttárt ujjal arcára tapasztja a tenyerét, és sír vagy nyög; uramisten; hogyan védekezhetne?, csak azt tudná, hogyan védekezzen; mire jó ez a sok sírás-rívás? A férje ült ebben a hintaszékben, ugyanígy, kora délután, ő akkor dolgozott, de a férje a sérvműtéte után lábadozott otthon, megmelegítette az előkészített ebédet, a konyhaasztalnál evett, aztán bejött a szobába, beült a hintaszékbe, így lehetett, és meghalt. Hányszor elmondta az orvos, hogy az infarktusnak semmi köze nem volt a műtéthez – már hogyne lett volna!, nem vitatkozott, és szótlanul hallgatta azt a szenvedélyes bizonykodást is, hogy ha ő otthon van, akkor sem segíthetett volna; talán nem, talán igen; így történt. Felesleges volt nyugtatni őt. Akkoriban nem sírt még ennyit. A temetés után megpróbálta: ha beül a hintaszékbe, majd vele is ugyanúgy lesz. Beleül, és hirtelen meghal.

Eileen Agar: Pszichedelikus álom, wikiart.org

Azt mondták, nem szenvedett a férje, az arcán valóban nem látszott fájdalomnyom, mintha aludna. Vele is így lehetne akkor, de csak mentek az évek, mentek, mentek – nem gondolhatta, hogy ilyen sok idő eltelik, és még mindig a készülődésnél tart. A hintaszéktől mindenesetre sohasem félt, de bárki látogatója jön, a lánya akár, letakarva láthatja, a komód mellett, a sarokban, mintha azóta kegyelettel és tartózkodóan őrizné. Az ember ezekről nem beszél, ahogy az álmairól se. Megszokta, hogy eltakarja a szemét és elhallgassa mindazt, ami megríkatja.

Egyszer a magasból ereszkedtek fölé – most foglyul ejtik, megvan! –, az aszfalton látta hatalmas árnyékukat. Ketten voltak, de az árnyékuk eggyé tapadt, és mintha hat karral nyúlnának érte, fogókkal, csápokkal. Nem akarta, hogy rémültnek higgyék, de nem tudta felemelni a fejét. A szemükbe nézett volna – volt szemük?, az árnyék csak sötét, lebernyeges tömeget mutatott, meg a szárnyfélékből kinyúló karokat –, de nem mozdult a feje. Nem nyomta le senki, nem is értek hozzá, mégse tudott moccanni. Elvarázsolták, megdermesztették. Mint egy reflektorfénytől nyűgözött állat – megszégyenülten. Akkor is arra ébredt, hogy a szégyentől fuldoklik, zokog, és arcára húzza a kispárnáját meg a paplant is.

felső kép | Eileen Agar: Lewis Caroll és Alíz, wikiart.org