A HAZAJÁRÓ LÉLEK

Mások másképpen ismerik ezt a történetet. Nekem még az tűnik a legvalószí­nűbbnek, hogy Késmárki örökség útján jutott Ő. Anna szerelméhez. Mert van egy ilyen változat is.

A Mozsár utcába mindenesetre még egyedül költözött, egy meglehetősen szűk és sötét földszinti lakásba, tehát korántsem abba, amelyikben barátaimmal később többször vendégeskedtünk.

A szeretett város igazán akkor lesz a miénk, amikor már minden zugát belak­tuk, és minél messzebbre távolodunk tőle útjainkon, annál gyakrabban térünk vissza hozzá álmainkban. Késmárki erről az első emeleti lépcsőfordulóban érte­sült, a tömbbizalmihoz menet, mindjárt beköltözése napján, egy különös férfiútól, aki ott világos ballonkabátban épp virágokat öntözött. A szeretett nő pedig akkor — folytatta az illető —, amikor örökre elhagy, hogy hiánya teljesebben töltse be valónkat, mint jelenléte valaha is. A ház lakói közül ő volt az első, akivel ismeretséget kötött, és ez itt az ő története.

szenvedélyes telefonáló

Késmárki akkoriban még szenvedélyes telefonáló volt; számtalan ismerősére megannyi roppant fontos ügyben naponta rácsöngetett, irodákból, melyekbe csak úgy betévedt, eszpresszók pénztárpultja mellől és bizonyos utcai fülkékből, ahon­nan ingyen hívhatott akár tengerentúli számot is, aki tudta a forszát. Új ismerőse először meglepődött, azután látható zavarba jött, amikor az ígéretesen indult be­szélgetést megszakítva Késmárki azt kérte tőle, hogy az ő lakásából intézhessen el egy halaszthatatlan telefont. A locsolókannát hatalmas sportszatyrába dugta, két kezét ballonkabátja hátuljába törölte, előhalászta a kulcsokat, és ideges mozdula­tokkal kinyitotta előbb a felső zárat, majd az alsó biztonságit. Késmárki csodálko­zott is a nagy óvatosságon, de nem tette szóvá. Rövidesen ott találta magát a belső szobában, a dohányzóasztalkára helyezett készüléknél, a két nagy neobarokk ablak között, melyeken át tíz évig fogja bámulni a szemközti vaskereskedés kirakatát. Köszönte szépen a szívességet, házigazdája pedig szabadkozott, amiért nem kínál­hatja semmivel. Látszott, alig várja, hogy kint legyenek. Kapta a sportszatyrát, búcsúzott és eltűnt. A bemutatkozásnál Késmárki nem jegyezte meg, hogy hívják, csak a tömbbizalmitól visszafelé jövet nézte meg a táblát az ajtón, de ott csak egy nevet talált, Ő. Annáét.

Csöndes ház volt ez, korán fekvő lakókkal. Késmárki néhány nappal később az éjszaka közepén óvakodott haza, valószínűleg kissé ittasan, akkor látta megint a ballonkabátost. Már félt az egyik szomszédjától — aki később fel is jelentette állítólag —, és nagyon vigyázott, nehogy zajt üssön. Így történhetett, hogy a sö­tét kapualjban egyenesen beleütközött minapi vendéglátójába. Mindketten meg­ijedtek. Mindegy is már, melyik kért tüzet a másiktól, egyszer csak ott álltak az udvar közepén és füstölve bámultak fölfelé a muskátlis konyhaablakra, az egyetlenre, amely mögött még égett a lámpa. Az ablakszárny félig nyitva, halk zene és edénycsörömpölés szűrődött ki bentről.

– Mosogat — állapította meg a ballonkabátos és fázósan összébb húzta magán a piszkosfehér ruhadarabot, amit úgy viselt, mint egy inkognitót.

– Látogatóik voltak — nézett rá Késmárki.

– Csak egy látogató — zárta le amaz nyomban a témát, és inkább Késmárkit kezdte faggatni beköltözése körülményeiről, bár látszott, hogy feleleteire cseppet sem kíváncsi.

a ballonkabátos

Másnap reggel mégis ott várta a ház előtt, kialvatlanul és kissé űzötten, hogy a pincében megmutassa, hová kötötték be a lefolyót — Késmárki este valami dugulásról panaszkodott. Máskor a környék boltjairól tartott eligazítást. Barátságos em­ber benyomását keltette, bár kerülte a régi lakókat és egyedül őt tüntette ki bizalmá­val. Késmárki egyszer behívta magához, kávéval kínálta, így tudta meg, hogy két kis fia van, Mátyás és Robi. Egyik délután be is mutatta őket. Kézenfogva fordultak be a sarkon, de ezúttal a ballonkabátos — miért ne hívhatnánk Szőcs Imrének? — csak a kapuig kísérte őket, és már ment is tovább. Aznap este többször nyílt és csukódott az ajtajuk.

Szőcsék lakása a lépcsőházból nyílt. Szemközt a tűzfal, nem is lehetett máshon­nan odalátni, csak Késmárki földszinti ablakából. Hősünkben volt akkoriban annyi kivert-kutyaság, hogy lámpaoltás után némi nosztalgiával nézelődjön felfelé. A zajosan távozó vendégek nyomában fiatal asszony lépett ki a folyosóra, Ő. Anna: tudjuk, milyen szép, és aznap valami elszánt, mégis természetes vidámság sugár­zott belőle. Ezek hát boldog emberek, sóhajtott Késmárki abban a szilárd meggyő­ződésben, hogy a boldogtalanság egyedül az ő kiváltsága.

Nem tudott elaludni. Nem, nem Ő. Anna képe járt a fejében, amint az ajtó kivilágított négyszögében barátnőit sorra öleli. Nem támadtak előérzetei, talán csak telihold volt. Az lehetett, mert később, úgy éjjel egy körül a gangon szinte világított a fehér ballonkabát. Szőcs Imre volt, de nem haza tartott, a virágait pisz­kálta, bámulta szemközt a tűzfalat, azután eltűnt a sötétben.

A földszinten bukkant fel újra, nyugtalanul nézett körül. Késmárki, aki a nyitott ablakban állt, nem akart úgy tenni, mintha nem látnák egymást, udvariasan intett, készen arra, hogy nyomban visszahúzódjék, a másik azonban közelebb lépett — akkor vette észre, hogy reszket. Nekitámaszkodott a párkánynak, nem is köszönt.

– Elmentek a vendégek — mondta Késmárki, hogy mondjon valamit.

– Egy ott maradt — közölte a férfi. — Mondjam tovább? — És mondta. — Anna betakargatta a gyerekeket, kiszellőztetett, egy pillanatra talán megállt a tü­kör előtt, hangulatvilágítást csinált, megjegyzem, azelőtt ez nem volt, mert mi­nek, feltett valami halk zenét, és most ott vannak. Adjon valamit inni, biztosan lesz magánál.

Volt. Ott állt az asztalon. Mire Késmárki visszatért a pohárral, a ballonkabátos benyúlt az ablakon és meghúzta az üveget. — Bocsánat. Ugyan… de hát maga, hogy is mondjam, nem várták haza?

– Engem? — csodálkozott amaz. — Azt hittem, tudja. Én nem itt lakom. Nem mondta senki?

– Nemigen ismerkedem a házban. Ön pedig olyan otthonosan —

a látszat kedvéért

– Mert nekem ez az otthonom — vágott közbe amaz. — Hát nem? De az is igaz, hogy többé nem lépem át a küszöbét. Jó, az ön kedvéért egyszer kivételt tettem. Vagyis a látszat kedvéért. Annyira meglepett. Ne hazudjunk, a kíváncsiság hajtott: hogy lehetséges ez? Hogy marad meg egy hely ugyanannak, nélkülünk? Volt már így? Nem értheti, ne haragudjon…

– Uram, én író vagyok — hazudta Késmárki habozás nélkül, de akkoriban tény­leg magyartanár volt egy gimnáziumban.

– Jó, mindegy. Van a szeme fölött egy ránc a homlokán, én annak beszélek, abban megbízhatunk.

– Köszönöm a bizalmat — súgta Késmárki bátorítólag, később alaposan megfizetett ezért. — Férfiak vagyunk; azért vagyunk, hogy szenvedjünk a nők miatt, nem így van?

Késmárki, valljuk be, nagy kaméleon, tudott ilyeneket mondani, de másrészt volt benne együttérzés.

– Csakhogy én nem szenvedek! — tiltakozott a másik (valahogy ez a Szőcs Imrézés mégsem megy nekem). — Ki mondta önnek, hogy szenvedek? Egyáltalán, kinek kellene itt szenvednie? Az énemnek, igaz? De mi Annával többé nem úgy vagyunk, mint két külön személy, akiknek adott esetben elválnak az útjaik. És ezt nem én mondom — emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőleg —, ezek éppen hogy az ő szavai! Induljunk hát ki ebből — telepedett az ablakpárkányra —, mert ebben nincs változás, és az a helyzet, hogy most már nem is lehet. Ez a mi nagy szerencsénk! Mert így én legalább annyira vagyok odabenn, abban a rohadt hangu­latvilágításban, amit a könyvespolcomra szereltek, mint itt az ablakban önnel, aki­hez, nem akarom megbántani, de mi közöm?

 

Az ormótlan sportszatyor is vele volt. Szépen maga mellé helyezte a párkányra, hátát nekivetette az ablakkeretnek, térdét felhúzta, mint aki arra készül, hogy az éjszakát ott töltse Késmárki ablakában.

– Az én másik felem most tehát boldog — folytatta. — Boldog, különben nem csinálná velem ezt a mérhetetlen disznóságot, ért engem, ugye? És mint mondtam már, én sem szenvedek. Arra a boldogságra gondolok, amit a bőre érintése okoz. Nincs semmi, amit jobban ismernék, mint ezt az érzést. Ez már bennem van, jobban mondva én vagyok őbenne, amikor erre gondolok, mert az, ugye, nem volna ízléses, ha annak a helyébe gondolnám magam, aki most érinti őt. Nekem Anna oldalán a helyem, ez világos. Velük vagyok tehát, de egyáltalán nem képzelet­ben, mert nem szokásom ilyesmiről képzelődni, ezt elhiheti nekem. Ez történik velem! Én ugyanúgy szeretkezem azzal a pasassal, ahogy Anna itt beszélget önnel, szegény. Keresi a magyarázatot, hogy mi történt velünk, keresi az ő elveszett felét. Ha ezen gondolkodom, helyette is teszem, ezért vannak ilyen világos fogalmaim erről. Ami persze megint csak egyoldalú, elvont, szánalmasan torz, mármint az én fogalmaim, és nem is érthet meg bennünket igazán, amíg csak engem faggat. Jó, hát nem faggat, ön rendkívül tapintatos. De meg kell őt ismernie, hogy meg­értsen…

Amíg beszélt, Késmárki minden erejével azon volt, hogy megpróbálja máshová képzelni látogatóját. Mintha ezen múlna, hogy megszabadul-e tőle, vagy ezentúl örökké ott ül majd az ablakában, búsan lecsüngő kabátszárnyakkal kétfelől.

hazudja, hogy lekéste a csatlakozást?

De hát hová képzelje? Egy másik agyonfüstölt albérleti szobába? Vidéki pályaudvar lassan elnéptelenedő várótermébe, ahol reszketve húzza ki az éjszakát és azt hazudja, hogy lekéste a csatlakozást? Félig függönyzött ablak mögé, ahol a vacsoraasztalt új család üli körbe, és a bolyongásaiból hazatérőt éjszakánként az előszobába kikészített papucs, kedvenc háziköntöse várja?

Késmárki maga sem tudott volna pontosan számot adni róla, mit indított el benne ez a beszélgetés a ballonkabátossal, akit látott még esténként néha kóborolni a ház előtt vagy jönni-menni az úgynevezett láthatási napokon, de soha többé nem állt szóba vele. Akkor se, amikor már a gyerekeit nevelgette.

(Nyolcvankilenc nyarán bukkant fel csak újra Ő. Anna oldalán a Hősök terén. A ravatal felé haladtak. Együtt néztük Késmárkival a közvetítést, egyszerre kiáltot­tunk fel, amikor a tömegben észrevettük őket: kezükben egy-egy szál virág, mintha sohasem váltak volna el. Késmárki nyomban vonatra ült, hogy Pesten visszaköve­telje Ő. Annától a nyolcvanas éveket.)

Mint említettem, aznap telihold volt. Másnap pedig fizetésnap: Késmárki az ABC-be ment, ahol az eladók egy síró nőt vetkőztettek a raktárhelyiségben, mert lopáson érték. Ő. Anna volt, akit később feleségül vett.

De erről mégis inkább majd egy más alkalommal.

kép | Kádár Béla festményei