Búth Emília

A HATTYÚDAL

2004 május

A HATTYÚDAL

„Macidal, macidal, én a maciddal vagyok”, dúdolod. És a bogarammal nem vagy?, kérdem. De, vagyok!, nézel rám, fogod a kezemet. Ez megnyugtat.

Nyitott kabinú kétfedelesed már nem volt meg, zümmögő helikoptered a szervízben, lila szárnyú kék hattyúddal köröztél a falu fölött. Láttál, hallottál mindent te is, de nem bánom, ezegyszer legyen úgy, ahogy én tudom.

Mondom, a malomkőasztal, nagyon kő és nagyon kerek, körülötte három gyerek, a kert közepén, a kétágú diófa alatt állt. A diófa másik ágát a herceg, nagy fáramászó Első Kisfiam letörte rég, de a maradék, ez az egyik ág, ága árnyéka is elég volt, hogy jó kotlós, szárnyával óvja, vigyázza csipogó csibéit. A „csibék” (mint sörpultnál felnőtt emberek) könyököltek a malomkő- (nagyon kő és nagyon kerek) asztal körül. Gyerekek. Örült a nap is, bár a lombon át nem sokat látott. Nem sokat, csak eleget, a fel-le hintázó diólevelek között. Ebbe a mosolygásba pottyant bele a bogár. Púpos háttal, csíkosan zizzent, pottyant, koppant a malomkő- (nagyon kő és nagyon kerek) asztal majdnem mértani közepén. Itt, ahová a körző hegyét szúrod, mikor ezt a malomkőasztalt ide, a papírra gondolod, felülnézetből. Hagyjuk a mértant (pláne geometriát), hiszen láttad, lila szárnyú kék hattyúddal, fentről. Zizzent, pottyant, koppant. Hú, gondolta, s ha nem, gondolhatta volna ezt is a bogár: mákom van! minő szerencse, hogy talpra estem, aki nem így, kapálózhatik… milyen kő, milyen kerek ez a valami! Talpra esett, gondolta akkor Bíró Laci. Ez talpra esett, mint a macska, mondta, még mindig magának, de nem szólt. Könyökölni jó.

Nem volt szereposztás. A címlapon is csak annyi: három hang, három gyerek.

Első hang (kijelentő): Katica!

Második hang (őszintén csodálkozó): Jé, csíkos katica?!

Harmadik hang (fennen): Á, csak egy krumplibogár!

A címlapra se tessék többet, elég ennyi: három hang, három gyerek. Csak a bogár volt egy és ugyanaz. És most vegyük újra:

– Katica!

– Jé, csíkos katica?!

– Á, csak egy krumplibogár!

Az egyik, nem számít melyik: egy, kettő, három… egy mutatóujj (jól irányzott mozdulat) megpöccinti… A bogár, kis-inasom csíkos mellénykében, döbbenten hátranéz. És röpül, röpül. Egyszer, ha majd földet ér…

…Akkor néztem föl, hiszen emlékszel? nem bírtál a hattyúddal. Kék-lila tinta. Énekelt. Kicsit csíkos, kicsit púpos volt dal:

Kabócák, szenderek, bödék,
gryllusok meg bodobácsok:
suszterek, zenészek, ácsok,
legyetek ti tánctanárok,
kerti-parti: fű, fa, virágok
várnak rátok,
csak a meghívót, azt hordjátok
magatokkal mindig.

A MÍG FÖLDET ÉR című összeállításból
kép | shutterstock.com