Horgas Béla

A HASÍTÁSOK SZÉLE

1998 augusztus

A HASÍTÁSOK SZÉLE
Péternek

éjszaka egy réges-régen festett deszkát
összepréselt fekete és ezüst kályhacső-lakk szétfolyt
megdermedt foltjaiból lett képet irdalt tovább
kaparta véresre zsilettpengével szöggel belevájt hegekig hatolt
hideg varratok hátát becézték ujjhegyei
                                                            a hetvenes évek csobogó történeteit
                           a teáskanál és az álmatlan éj fekvő vizesnyolcasaiba
                                                            alvadt rémületeket és szépségeket
         s nem kérdezte: mi okom erre?
         néma volt
         mint a deszkán derengő holt
         fejek kimart szemgödrű piktorok irkászok és más komédiások
         a sűrűsödő homályban máris megszépültek vagy
         kifakultak az évek üveges pillantásától vagy
         lemeztelenedtek közönségesen csontokig
                                 ott jártak mind abban a Városmajor utcai házban
                                                                                           az ötvenkettőben
látta
                                         a Vakegér talponálló mellékudvarából júniusban óriás
                                                mohón szerelmes ezüsthárs dőlt tetőtéri szobájukba
                                                             illatában laktak ott három gyerekkel
miért kaparja
mit írhat a deszkadarabra: hogy vége? minek és hol és mikor?
most éppen! most! és itt tűnik el – mi?
                                                                                                                  még megvan
már nincsen
már más van
más ugyanaz rémület és szépség partjai közt – vagy mégsem?
                         a bevagdalt képen a nyomok
                  összemosódtak elégikusan — csak ezt ne!
                      a hasítások széle megfeketedett
                           mélye világos vörös hús
ült ott nézte hát jól van
lassan szivárogtak száradtak a deszka sebei

kép | a költő festményének részlete