A HASÍTÁSOK SZÉLE

Péternek

éjszaka egy réges-régen festett deszkát
összepréselt fekete és ezüst kályhacső-lakk szétfolyt
megdermedt foltjaiból lett képet irdalt tovább
kaparta véresre zsilettpengével szöggel belevájt hegekig hatolt
hideg varratok hátát becézték ujjhegyei
a hetvenes évek csobogó történeteit
a teáskanál és az álmatlan éj fekvő vizesnyolcasaiba
alvadt rémületeket és szépségeket
s nem kérdezte: mi okom erre?
néma volt
mint a deszkán derengő holt
fejek kimart szemgödrű piktorok irkászok és más komédiások
a sűrűsödő homályban máris megszépültek vagy
kifakultak az évek üveges pillantásától vagy
lemeztelenedtek közönségesen csontokig
ott jártak mind abban a Városmajor utcai házban
az ötvenkettőben
látta
a Vakegér talponálló mellékudvarából júniusban óriás
mohón szerelmes ezüsthárs dőlt tetőtéri szobájukba
illatában laktak ott három gyerekkel
miért kaparja
mit írhat a deszkadarabra: hogy vége? minek és hol és mikor?
most éppen! most! és itt tűnik el – mi?
még megvan
már nincsen
már más van
más ugyanaz rémület és szépség partjai közt – vagy mégsem?
a bevagdalt képen a nyomok
összemosódtak elégikusan — csak ezt ne!
a hasítások széle megfeketedett
mélye világos vörös hús
ült ott nézte hát jól van
lassan szivárogtak száradtak a deszka sebei

kép | a költő festményének részlete