Reményi Tibor

A HANGEMBER

2010 augusztus

A HANGEMBER

Már a gyalogátkelő innenső oldalán hallottam a furcsa géphangot, de a hangforrást még akkor sem láttam, mikor átmentem a zebrán és a buszmegállóba értem. „Zsemle két forint, Péterfy Sándor utca 15” – ezt ismétli szüntelenül az éles bádoghang. Hol szól? Kicsoda? A tarka tömegben és a késő délutáni erős utcazajban megyek a fülem után, méregetem, hol erősebb, hol gyengébb az egyre idegesítőbben kattogó hír a kétforintos zsömléről. Megvan! Egy magányosan álldogáló, középkorú férfi, a pályaudvar épületének falához húzódva, nyűtt ballonkabátban ácsorog, egyik kezében közepes méretű, koszos műanyag szatyrot tart; a hang onnan jön, személytelenül és erőszakosan, monoton konoksággal. Az ilyen telepes hangerősítővel egybeépített, hordozható hangszórót szervezett tüntetéseken és felvonulásokon használják a szónokok, vagy tömegbaleseteknél a rendőrök irányítják vele a forgalmat, és igyekeznek csillapítani a pánikot. Kézbe fogható, nem túl nehéz eszköz, amit a szájához emel a beszélő; úgy 50–80 méterről tisztán lehet érteni, ennél közelebbről nagyon is erősen, s persze előre felvett szöveget is megszólaltathat.

A hangforrás és a hozzá tartozó ember furcsa együttest alkot. El nem hagyhatja a beszélő szatyrot, le sem teheti, de kissé mereven távol tartja térdétől a csomagot. Egykedvűen, faarccal, a semmibe meredve áll a tömeg mögött (mellett), oda is tartozik, meg nem is. Először vásárlásra induló kisnyugdíjas öregurakat juttat eszembe, azután úgy látom, kukáról kukára járó hajléktalan. Megérkezik a buszom, felszállok, de még sokáig hallom a kurta, állítmánytalan mondatot.

napi műsor

S aztán, azóta is harsog a téren a reklám, bővült a kínálat, és váltakozik a hangember személye. Előbb alacsony, ötvenes férfit látok, pár napra rá jóval fiatalabbat, aztán majdnem nyomorék, görbe hátú, kortalan alak következik. Úgy tűnik, van délelőttös meg délutános műszak, más-más emberrel. És napi műsorral. „6 kilós mosópor 100 forintért”, „Férfi és női dzsekik 1000 forintért”, „80 ezer forintos bőrkabát 5 ezer forintért” – a vége mindig: „Péterfy Sándor utca 15.” Aztán kibújik a hangszóró a szatyorból. Az elrejtés nyilván a stratégia része volt, fel kellett mérni, mit szól hozzá a hatóság, az arra járó rendőr vagy közterületfelügyelő, nem kell-e elinalni. De nincs veszély. Végtére ez szabad világ, jogállam. A szabad piacon az áruk és szolgáltatások szabad áramlása elfogadott, sőt, befogadott. Az üzleti élet üde színfoltja. Munkahelyteremtés a vállalkozóknak. Miért kellene táskába vagy szatyorba rejteni a reklámhordozót? Emberünk hóna alatt szorítja vagy a hasa alatt fogja két kézzel a hangszórót. Máskor tölcsérrel hátrafelé csapja, és hóna alá dugja. Talán érzékeny a füle, nem bírja a testközelben legalább 50 decibelnyi hangnyomást. Én sem bírnám, se elölről, se hátulról, még addig a 8-10 percig is nehezen tűröm, amíg várok a buszra.  
Kezdetben volt a szendvicsember, most meg itt a hangszóróember. Nehezebb menekülni előle, mint a képtől. Az utcai óriásplakátok is tolakodóak, de valemelyest lehet nem odanézni, a tévéreklám kikapcsolható, a hangtól bajosabb elszigetelődni. Körülvesz, követ, behatol, utánam ered, amíg ereje futja. Füldugóval mégsem mehetek utcára.

Ahányszor átmegyek a téren, „megszólít”, rám rivall, agyamba hatol. Menekülésként közgazdasági elemzésbe kezdek. Milyen piaci viszonyok ezek? Mi a kínálat? Mi a marketing stratégia? Mik a vonatkozó költségek? Egészében véve nem túl sok, főleg, ha bejön az üzlet. És valószínű, hogy senki se számol, próba-szerencse az egész, de újszerűsége és agresszivitása sejteti, hogy több lesz a bevétel, mint a ráfordítás. Az eladandó cucc megvan, nem szokás kutatni, honnan. Felvásárolták fillérekért valamelyik tönkrement kereskedő elfekvő készletét, becsempészték, esetleg egyszerűen kilopták egy szerződéses szállítmányból. Dollárok és eurók vastag kötegei vidám könnyedséggel, szinte látványos kérkedéssel csúsznak zsebből zsebbe a Keleti pályaudvar Thököly úti oldalán, a taxiállomás tövében. Így volt ez huszonöt évvel ezelőtt is – márkával, frankkal és egyebekkel.   

közönyösen tovasietnek

A második hét végén megjelenik a vizuális reklámhordozó is, a metróépítkezés területét elkerítő palánkra óriási fehér lepedők kerülnek, rajtuk piros betűkkel virít a csábító ajánlat több tétele, egyezően a hangember által világgá kiáltott adatokkal: „Bőrkabát 80 ezer forint helyett 5 ezer forintért… 95 %-os árleszállítás!” A környezet reakciója változatlan, a járókelők közönyösen tovasietnek, a buszra várók türelmetlenül toporognak, sűrűn karórájukra néznek vagy mobiloznak, és a hang beteríti a teret.
Talán meg kellene kérdezni a hangembert, hogy jutott ehhez a munkához, mennyit kap érte, fél-e attól, hogy ellenőrzik, nem fáj-e a dobhártyája, meddig tart egy műszak, evett-e ma valamit, hol lakik, van-e családja, és mit csinál majd, ha nem lesz rá szükség itt… Válaszolna-e?  Miért sajnálom eleve a hangembert? Lehet a cég állandó alkalmazottja, esetleg nem is szegény, csak épp rá került a sor. Lecsúszott családtag, akinek adnak némi juttatást? Hátha egy jól olajozott üzleti gépezet elemét látom-hallom, akinek eszébe sem jut mindaz, amin töprengek. 

Az ócska buszok csikorogva fordulnak be a kanyarba, az építkezés toronydarui magasan a fejünk fölött forgatják gémjeiket, távolabbról időnként légkalapács kattogását lehet hallani, egy mentőautó szirénázva előz a tilos sávban, zajok közelednek és távolodnak, csak a hangreklám harsog kitartó monotóniával tovább.  Már a kérdéseim is így zakatolnak, leállíthatatlanul. Ha lopták… és ha nem lopták, nem is csempészték… ha valaki befürdött a bolttal… ha nyakán maradt néhány tucat vagy néhány száz kabát… miért keresek arányt ár és érték között? Miért gondolom, hogy a mostani gazdasági válságot sem a pénz önmozgásának véletlenszerű zavara okozta?

A hangember szolgál tovább, alázatosan, beletörődőn vagy dühösen – amíg az árukészlet ki nem fogy. Nézzem meg, mi van a Péterfy Sándor utca 15-ben?

kép | shutterstock.com