A HALOTT LÁBA
2005 április
Amikor az alig tizenhét esztendős Fabrizio Del Dongo – korának és teremtőjének jellegzetesen romantikus karrieristája – nekihevülve keresi a gyors hőssé válást, és szinte bármit megtenne-kockáztatna, hogy tetsszen a tapasztaltabb Napóleon-katonáknak, Waterloo környékén egyszer csak átlőtt fejű emberbe botlik. A rémülettől és az undortól megdermed és egészen zölddé válik – „milyen piszkos a halott lába! Már lehúzták róla a bakancsot, s a testen csak az ócska, vérrel átitatott nadrág maradt”. De Fabriziónak muszáj úrrá lenni a rosszullétén, muszáj határozottnak és sokat próbáltnak mutatkoznia, mert fél, hogy kísérője és gyámolítója, a markotányosnő gyávának tartja. „Szállj már le a lóról, kisfiam!”, mondja az alig ismert nő, „szállj le, és szorítsd meg a kezét! Lássuk, visszaszorítja-e?” És Fabrizio tétovázás nélkül engedelmeskedik, „azt hitte, az iszonyodástól rögtön meghal, de keményen megszorította a halott kezét. Aztán mintha megsemmisült volna – érezte, nincs ereje újra lóra szállni. A halott nyitott szemétől félt legjobban” – és még annál is jobban, a legeslegjobban az asszony megvető véleményétől. Később, ágyúdörgés és az uralkodó politikusok szalonjaiban folyó ármánykodás közepette is legfőbb ambíciója, hogy megfeleljen a többieknek, hogy azt gondolják róla, amit gondoltatni szeretne magáról. Nagyravágyón azt akarja, hogy minél többen, sőt kivétel nélkül mindenki elismerje elbűvölő egyéniségét, ezért néha akkorát botlik, hogy magának Stendhalnak mint afféle posztmodern szerzőnek kell bele (vagy ki?) szólni a történetbe: „Attól félek, ez a hiszékeny Fabrizio eljátssza az olvasó rokonszenvét; de végre is ilyen volt, miért hízelegjek neki? Neki miért jobban, mint másnak?” Lángolás és agyafúrt simulékonyság szélsőségei közt hányódva azonban Fabriziót nem hagyja el a halott meztelen és piszkos lábának emléke. Az átlőtt fejű katona nyitott szeme mintha a vadromantikus történetvégben is kísértene: Clelia fogadalmában, hogy soha nem néz titkos szerelmére, gyereke apjára, Fabrizióra – didaktikus írói közlés nélkül is értjük, miképpen szövődnek-bogozódnak össze sors-meghatározó élmények meg futó benyomások, mindaz, amit az ember elé sodor a véletlen, amit képes vagy nem képes kihívónak érezni.
Jean Crotti: Edison portréja, pinterest.com
Mindenesetre Fabrizio halálos komolyan hisz a hősiességben, és igazán hős akar lenni. „Gyerekes lelkesedéssel” bámulja Ney marsallt, „Moszkva híres hercegét”, „aki a bátrak bátra volt”; őszintén, végig szorong – egy jóindulatúnak látszó törzsőrmestertől meg is kérdezi: „igazi csata ez?” – és el-elcsügged: „soha nem lesz belőlem hős!”; vagyis érvényesülési igyekezetéből még nem hiányzik, hogy a kor meg a maga ideáit kövesse. Amikor a menekülő huszár-társak, a testvéreinek érzett fiúk elrabolják drágán vett, remek paripáját, forró könnyeket ont – „lehet-e lelkesedni hitvány latrok között?” –, a megfosztottságnál, a fáradtságnál és az éhségnél is jobban sújtja „az árulás” – bizony, unos-untalan ilyen fogalmakat használ, és sohasem látja magát engesztelő iróniával, pedig Stendhal nekünk, olvasóknak megmutatja, milyen „kedves volt, amint a csatatér kellős közepén tolvajok után szalad”. Meglehet hát, hogy Fabrizio eljátssza rokonszenvünket, de a legridegebb erkölcs-ítész sem mondhatná cinikusnak. Ez tény, amit azonban világért sem szeretnék nosztalgiázásba fordítani. Az, hogy valaki hisz a cselekedeteit irányító-magyarázó eszmékben, önmagában nem pozitívum – vadbaromságokban és közveszélyes teóriákban is lehet hinni –, meg aztán bármennyire is szenvedek a cinizmus uralmától, s még inkább attól, ahogyan a fejlett világbeli „elit” (politikai, „szellemi” egyaránt) gyakorlatban és szóban törvényesítette, nem ragadtatnám magam olyan kijelentésekre, hogy manapság masszívabb vagy nagyobb arányú a cinizmus hatalma, mint a 19. század első felében. Valószínűleg nem nagyobb, csak egy mai – persze kiválasztott, „arisztokrata” – kamasznak még annyi lehetősége sincs, mint Fabriziónak, hogy kinyilvánítsa rebellis hitét és bizonyítani próbálja bátorságát. Bajtársakra meg végképp nehezen találhat – hol a baj, amiben társakkal osztozna, akiknek szeretne megfelelni, és szemükbe nézve találgatni, hogy mit gondolnak róla?; igaz, így csalódás sem érheti: miféle „árulást” tapasztalhat egy mai tizenhét éves? Marad akkor a halott csupasz és piszkos lába – olyat alkalmasint a hétköznapok csataterén, az utcán is láthat.
gyönyörűséges képesség
Kis időre oda(vissza?)fordulok még, hogy nézhessem Fabrizio fürkész pillantásait, ahogy kisfiúsan lesi az őt mustrálgató katonákat – „tekintetüktől elpirult” –, és figyelem persze az érett férfiakat, akaratlanul is találgatom, mit gondolnak erről a sápadt, hosszú kezű-lábú úri fiúról – végül is hányan kapkodjuk akkor a fejünket vagy bámulunk moccanatlanul? A találgatás közben mindenestre van időm tűnődni: miért és mennyire fontos, hogy mások mit gondolnak a gondolatainkról, sőt egész valónkról, és hogy bennünket nézve csakugyan azt a valóságot látják-e, amit szeretnénk, ha látnának. S bár felrémlik, hogy triviális a „mennyire fontos” kérdés, igyekszem hárítani a nyomban kínálkozó, túlságosan is kényelmes hárítást – hiszen nem egyszerűen a minden emberi kapcsolat és a szocializálódás kezdetét jelző kíváncsiság, az engem figyelő másik véleményének találgatása érdekel, inkább hogy ez a gyönyörűséges képesség (nemcsak látom és szimatolom az engem látót és szimatolót, hanem a gondolataimmal is övezem-ölelem a gondolatokkal közeledőt-érdeklődőt) mennyire manipulálható-torzítható, s a torzulás mostanra milyen visszafordíthatatlan, sőt, talán megakaszthatatlan.
A pillantások kereszttüzében hirtelen úgy tűnik nekem, hogy világunk minden alapvető, nagy bajának, veszélyeztetettségének eredeténél ott van ez a gyakran és folyamatosan rosszul, rosszra használt, és mára szinte diabolikusba fordított képesség – közben persze emlékeztetem magam, hogy az ember hajlamos túlozni, nagyítani és általánosítani, ha szenvedélyesen foglalkoztatja valami. Tehát a törtető, de nem cinikus Fabrizio mohón lesi, mit gondolnak róla a katonák – tetszeni akar nekik és saját magának, s ehhez nélkülözhetetlen, hogy őt is érdekeljék a közelében lévők. Mintha nem ismerné még a személytelen, csak számokkal (nézettségi index, eladott példányszám, leadott szavazatok stb.) jelzett siker kábító hatását – honnan ismerhetné? –, a saját figyelmével próbálja meghódítani a huszárok figyelmét, s ezzel eleve elkerüli az önmagába vakulást, a meddő önzést. Még nem tudja, hogy sztár is lehetne, aki nem látja rajongóit – hisz ő van reflektorfényben, a tömeggé verődő közönség arctalan, a szemközti sötétségbe legfeljebb egyetlen szörny-arc képzelhető; igaz, Fabrizio sem kerül sorsmeghatározóan mély kapcsolatba a marsall kíséretéhez tartozókkal vagy a barátságos őrmesterrel, sőt, még az anyáskodó markotányosnővel se – de kapcsolatba kerül velük: kölcsönösen megnézik egymást és kölcsönösen ezt-azt gondolnak egymásról; Fabrizio később, politikusok és egyházi méltóságok társaságában is egyeztetni törekszik a karrierépítést a valódi figyelemmel. Kétségtelen, hogy nagyon gyorsan eltanulja és legtöbbször alkalmazza is a „társaság” pragmatizmusát, mégsem számolja fel emberi kötődéseit azzal, hogy lemond a bármilyen csekélyke kölcsönösségről.
Jean Crotti: Érzelmes költemény, pinterest.com
Ney marsallnak, Moszkva híres hercegének persze akkor is kevésbé kellett megdolgoznia, hogy elnyerje katonái rokonszenvét, s Napóleonnak nyilván még kevésbé – a már megszerzett pozíció korábbi korokban is az érvényesülés legfőbb eszköze, hajtóereje, mintegy legszámottevőbb apportja volt. Ami azonban döntő változásnak tűnik – és ez nem kétszáz év, csak két-három évtized alatt történt –: hogy a sikeres, az ismert, a befutott és egyben kívánatos sorsú figurákat a menedzsment eleve kapcsolatnélkülieknek gyártja. (A televíziós kamerák előtti gyakori szereplések erre „technikailag” is felkészítenek, tréningeztetnek. És vigyázat!, bármennyit nyilatkoznak „megértésről”, „barátságról”, „szerelemről”, és még többször „szeretetről” a politika meg a show-világ reprezentánsai, ezeknek a tartalmatlan szavaknak semmi közük nincs a megértés, barátság, szerelem fogalmához, legkevésbé meg ahhoz a szeretethez, amit Nemes Nagy Ágnes „bonyolult”-nak nevez.)
szociális elégtelenség
Végül is úgy tűnik, nem merőben új emberi jelenségről, csak igazi változást gerjesztő arányeltolódásról van szó. Az egoista sztár-magatartás eszménnyé emelésével többé nem neveletlenség válasz nélkül hagyni levelet, bármiféle „megszólítást”. Nem szociális elégtelenség, ha valaki közönyös, és eszébe sem jut, hogy eszébe juthatna, mit gondol a másik ember. Illő, mondhatni sikkes, sőt pikáns olykor rábökni (minél nagyobb nyilvánosságot kerítve a mutatványhoz) az érdektelenség és kölcsönösség-hiány tüneteire (hogy a közélet szereplőit, a divatos művészeket és a hivatásos nyilatkozókat még saját területük, sőt, saját érdeklődésük sem érdekli igazán, hogy a megszólalások, a publikációk és a hivatkozások is mindenekelőtt a publikációs lista gazdagításáért, a nagyobb számú „előfordulásért” gyártódnak), felszabadultságot jelző és ezzel felszabadító hatású tréfálkozva bírálni a gyakorlatot, a rendszert, a világberendezést, amelyet a bíráló is (kevéske öniróniával illatosítva magát) hibátlanul szolgál.
Mert az egónia hihetetlenül gyors uralkodóvá válását mindenekelőtt az egónia jelenségének legkiválóbb diagnosztái segítették. Szóbűvészek és illuzionisták, akik nemcsak a Másik emberrel összekötő, hatalmas érzelmi-szellemi energiákat ide-oda szállító vezetékeket nyesték el, hanem – még előbb, szinte előfeltételként – elegáns fordulatokkal érvénytelenítették a közösségeket szervező normákat és fogalomjelentéseket.
Így a lemeztelenített, piszkos láb is értelmetlenül, bár émelyítően botlat meg.