Novotny Gergely

A HALOTT ELREJTÉSE

1992 tavasz

A HALOTT ELREJTÉSE

Gáspár geológus volt, vakondhegyes orral és ásólábbal, fényes zakóján, mint a drágakövek, ragyogtak a gombok és a foltok, kis vinnyogás jelezte, megtalálta a főjáratot, a gilisztát, a rétegelméletet, a megkövült nagypapát, a kiszáradt tengert, a parti lábnyomot, és az volt a véleménye, hogy mennél hamarabb fejezzük be a földbe dugást és a simára döngölést, annál jobb. Körme kalapács, nevetése szeizmikus remegés a talajban, a műszerek mutatója kileng, elektromos impulzusok pöckölik a földi bolhát, gravitációs állandó húzza a világnézetet. Gáspár évmilliókban gondolkozik, mint a kövek, sietnie kell, hogy odaérjen, ezért gyorsít a kanyarban, csikorgatja a fogát, vékony ajkát összeszorítja és megjegyzi, csinos kis kövület lesz az egész disznóságból, csak ki kell várni. Csigaházak, ammonitészek bordázata jelzik a rovátkákat a hatalmas számlapon, miközben bekapja az aktuális mandulás süteményt, bizalmas pillantást vet a háromkaréjú rákra, könnyedén össze tudja egyeztetni a meggybefőtt kanalazást a kontinensvándorlással.

Ibinek viszont az a véleménye, hogy a legjobb elégetni. Hangja csicsereg, haja vörösen lobog, apró sikolyok díszítik, hadd égjen, a láng megtisztít, vagy ha nem is tisztít, de szép nézni a lángot, hiiiii, csupa egzotikus virág, pálmafák követik a ruhasusogást, szeme villog, mint a sivatagi szentjánosbogár, udvartalan félholdfényben tevék ballagnak a datolyapálmák felé, a szikla alatt oroszlán lakkozza a körmét, manikűröz, hiiii, Ibi szerint az lenne a legszebb, ha magas hőfokon elégetnék, a füst nélküli krematórium szépen bevilágítja a karavánok útját, a homokdűnék éles pereme narancssárgán vibrál. Mihály szerint természetes lyukat kell találni, és abba kell beledobni. Mihály mosolyog. Szőke a bajusza és a haja, és sárga fogai rendetlenül tülekednek a szájában, mégis szeret mosolyogni, és van is valami kedves a mosolyában, vékony, nyúlánk gyerek Mihály, seszínű pillák alatt savós szemek, természetszeretet, baktériumburjánzás, penészgomba-tenyészetté vált gyümölcsös, a tűzhányók jogaiba vetett megrögzött hit, bizalom az árvízben, a bokasüllyedésben, gátszakadás esetén elnéző mosoly, a sárga fogak figyelmeztetően villognak, most jó tanács következik: természetes szakadékba kell belevetni, és ez rendben is lenne, mert a természet is úgy dolgozik, hogy eredetileg bizonyos célra készít valamit, aztán egészen más eljárásban hasznát veszik. Például a kéz eredetileg kapaszkodásra és bunkószorongatásra készült, fene sem gondolta akkoriban, hogy zongorázni is lehet vele. Mihály szélesen mosolygott, de senki sem nevetett, mert a többiek bármennyire szerették és becsülték Mihályt, azért az ő viccei — főleg Mária szerint — olyan idegesítőek, hogy nevetni rajtuk nem lehet.

Rezső sovány, lapos, palánkkerítés a falusi járda mellett, kutyacsaholás, görcs a fában, hulló levél a korán megérkezett első fagyok után, szélfútta papír, lassú sistergés a serpenyőben, hártyavékony javaslat a kemence mögül, szeme alatt a karikák keresztezik egymást, geometrikus rejtvényt alkotnak, Rezső szerint fel kellene darabolni, sőt összedarálni és szétszórni, hogy így felismerhetetlenné és személytelenné váljon, hiszen bármilyen igazságos és sikeres is egy tett, nem biztos, hogy dobra kell verni, meg aztán, ha egyben marad, nem oszlik fel olyan könnyen és nyomtalanul, mintha szétkenődik. Rezső úgy nyújtotta át javaslatát, mint egy korhadt deszkára vésett beadványt, mint bölcsességet a maradandóság igénye nélkül.

Mária kihúzta magát, hatalmas mellét kidomborította, ugyanakkor gyermekdeden töprengő arckifejezést öltött, mert csak annyit tudott biztosan, hogy Mihály viccein nem lehet nevetni, de azt nem tudta volna megmondani, hogy a süllyesztést hova, mikor, mennyire és egyáltalán miért kellene elvégezni. Mária ártatlanul, egyszerűen öltözött, egyszínű világoskék kötött ruha volt rajta, a nőiessége lázítóan domborodott a ruha alatt, ugyanakkor arca hamvasan naiv volt, de a földbe dugást sem szerette, talán valami mást kellene kitalálnotok, eltűnni is és eltüntetni is észrevétlenül kellene, mint annyi csúnya dolgot, amit rejtve szoktunk elvégezni, és még az sem számít, hogy fontos-e vagy sem, sőt talán a legfontosabbakat nem teregetjük mások elé, meg sem említjük, kerüljük a beszélgetésben, és nem mutogatjuk. Fogalmam sincs, mire gondolsz, suttogta Elvira, fekete hajában kékes fények és apró vörös villámok villództak, annyira fekete volt a szeme, hogy nem is látszott a szembogara a szivárványhártya közepén, hangja kis vakkantásokhoz hasonlított, ugyanakkor apró csengettyű is megszólalt benne, foga kíváncsian kivillant, mikor rámeredt kérdésével Máriára, a kötött ruhára omló hajáradat éppen csak meglebbent, és Mária csak annyit mondott, semmi határozottra nem gondoltam, csak úgy általánosan, hogy úgy kéne eltüntetni, mint életünk legfontosabb mozzanatait, észrevétlenül. 

Henrik, a kopasz vadorzó, az éjszakai csempészbárkák hajósa, az imádkozó sáska, a hintáslegény, akit a lámpák féloldalról világítottak meg, a hajókötélre fűzött gyöngysor, a polírozott bunkósbot, a népies faragású éjszakai mécses, a hallgatag kereplő a bejárat előtt, a kút mögött a köztéri szobor, az élesre font és élesített rekedtség csak annyit mondott, hogy imádlak, Mária, még akkor is, ha romlásba visz az ártatlanságod, de téged is imádlak, Elvira, mert ravaszságodat olyan finoman tudod becsomagolni, de ne firtassuk, hogy ássunk-e vagy sem, mi elvégeztük a dolgunkat, a többit bízzuk a szakértőre, mi meg tűnjünk el. János, a sörtemanó, a villanódugó, a lapátkerekes felhördült, csak nem rám gondoltál? Az orra alatti pamacs megrezdült, hegyes szimmetriája integetett hajkeféjének, és mivel egyformán etetik természetüktől függetlenül a szarvasmarhákat, a széna minősége és az öklelődzés független egymástól, János kifogástalan szürke zakója alól kikandikált piros foltokkal és fekete csíkokkal díszített inge, kurta ujjvégei szögletesen lapultak, felrémlett a végzetes zongora, dobbantott apró rézkerekes lábfejével, a moll akkord egy oda nem illő cisz felhanggal, de ismerték egymást, és így bármennyire is dúlt köztük a szomszédgyűlölet, csak együtt jelentek meg az ülésen, pattantak vissza a falakról, hintáztak a lámpaburán és haltak el az ágy alatt, mint ritmusos rugónyekergések távoli emlékei.

Nem tudom, miért veszed magadra, mondta Geizler Tötyi, akinek barázdákat szántott az arcára az erózió, az erdőirtás, a csapadék, a szélviharok, a túlzott legeltetés, a túl mélyre fúrt kutak, a talaj lassú elszegényedése, a kibukkanó kövületek, ahol már a leglágyabb nyári eső sem táplálja, csak kimossa a magokat és a fű gyönge gyökereit, és a mosoly csak alaktalan víznyelő a fényes agyagpadok között. Veheted úgy is, mondta, hogy tied a munka, te vagy a kiválasztott. És mikor elvonultak, János vállán megtámaszkodtak a felhők, elgondolkodva az ujjukat szopták, kitöltötték a sorsjegyet, alakot váltottak, és mivel aznap nem tartottak ítélőszéket, a végzetes elsüllyesztés fölött susogás nélkül továbbvonultak.

kép | Hellebardius, flickr.com