A HALLGATÁS HÁZA
2014 november
eszemben sincs hogy
kiöntsem a szívem
ne tudja meg senki sem
milyen szép volna egy
nagyívű vallomás a hazáról
arról hogy otthon-e
arról ami gyűlöletes e tájon
meg ami nélkül nem lehet élni
tátog a hal mikor partra vonják
s kérdik mit mesélne a vízről
kinek
a halaknak
minek
kinek
a szárazon lakóknak
röhögnek aztán fejbe csapják
s lódítják a nagy tál
paprikás liszt felé
ahol szépen minden a helyére kerül
de jó volna elmondani
mit is és kinek is
és milyen nyelven is
üres szavak gyöngyöző
buborékait eregetni
édeset vagy keserűt
ki milyen nyelven ért
nézni ahogy elpattannak a buborékok
nézni ahogy bekövetkezik a bármi
hiszen megjósolták a jöttét
nézni hogy a nádszövettel
bekerített tengerrészen
ahová eleséggel csalták
a vizek gyanútlan lakóit
körben kihúzzák a hálót
és a rómaiak óta ismert
szardíniai módszerrel
mind szűkebbre vonják
mígnem pár négyzetméteren már
ezernyi haltól forr a víz
néhányan ugyan kiugranak
de partra vonszolják a többit
nagyság szerint szétválogatják
a legszebb példányok az
éttermi konyhára kerülnek
a gazdagok elé
szép volna ha lenne halnyelv
de nincsen csak fuldokló tátogás
mikor a slaggal kimosott kék
műanyagládába csusszanunk
ugyan minek is mesélnénk a vízmély
növények lakta vidékeiről
ahol elrejtőztek
a nálunk ügyesebbek
vagy szerencsésebbek
odalent van még élet
de minek erről mesélni már
ez nem az az óra
és maradjon titok inkább
mert ma minden erővel
titkolni kell az életet
hogy nem haltunk meg
hogy még élünk
ne tudja senki sem
élünk mint apátlan anyátlan árvák
összekapaszkodva a káoszban
a hisztéria csapásai alatt
és ezt takargatni
ép elménket meg ha van még
rejtegetni kell
rejtegetni a hazafiságot
mert – maradjon köztünk –
a legszebb hazafiság most a józan ész
őrizzétek a titkot
hogy nem haltunk meg
hogy még élünk
ne tudja meg senki sem
a szomszédság már
lángban áll
de amit titkolunk nem adható át
így nem foglalhatja el senki sem
ezért fegyverrel nem lehet megvédeni
csak elpusztítani
ne tudja senki sem