Kovács Gábor

A HALADÁSTÓL A GLOBALIZÁCIÓIG

2006 június

A HALADÁSTÓL A GLOBALIZÁCIÓIG

„Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját” – írja Camus. A három fogalom – ész, haladás, történelem – mélyen összefügg, nem választható el egymástól. Csak akkor hihetünk a haladásban, ha feltételezzük, hogy valamiféle értelem vezérli, s a történelem sodrában ehhez az értelemhez tartozó, abból következő értékek bontakoznak ki. Haladáshithez mindenekelőtt optimizmus szükségeltetik; ez az, ami a fenti idézetből hiányzik. Bár ez a kijelentés némi pontosításra szorul; a haladást ugyanis pusztító, emberellenes vak erőként, tragikus módon is el lehet képzelni, miként azt Walter Benjamin teszi, 1940-es, sokszor idézett, híres történetfilozófiai tézisében.

a történelem angyala

„Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”

Persze, amit Walter Benjamin haladásnak mond, valójában inkább az antik gondolkodás fátum fogalmára emlékeztet, mintsem arra, amit az európai civilizációban a felvilágosodás óta progressziónak, vagyis haladásnak neveznek. A Walter Benjamin-féle értelmezés szuggesztív ereje voltaképpen egy paradoxonból táplálkozik, mert úgy használja a haladás eszméjéhez tartozó hagyományos fogalmi keretet, hogy egyben szét is töri azt. E fogalmi keret két alapvető eleme valóban a szükségszerűség és a paradicsom – égi vagy földi valamint a múltból a jelenen át a jövőbe tartó mozgás. Az, hogy az angyal nem előre, a jövőbe, hanem hátrafelé, a múltba néz, teljességgel megváltoztatja a haladásfogalom eredeti jelentését.

Paul Klee: A csiripelőgép, Wikimedia Commons

A haladás az európai civilizáció találmánya. Megjelenését általában a felvilágosodáshoz szokás kötni, bár ezt nem mindenki gondolja így. Robert Nisbet, konzervatív amerikai filozófus 1980-as, History of The Idea of Progress (A haladás eszméjének története) című könyvében azt fejtegeti, hogy a haladásgondolat már a görögök óta alapvető eleme az európai intellektuális tradíciónak. De ez távolról sem számít általánosan elfogadott véleménynek; sokkal inkább elterjedt a vélekedés, hogy az újkorban születik, s aztán a 20. század elejéig, egészen az első világháborúig uralja a közgondolkodást. A brit I. B. Bury 1920-as, a témában azóta is alapmunkának számító The Idea of Progress (A haladás eszméje) című könyvében fontosnak tartja ugyan a pre-modern előzményeket, de határozottan amellett érvel, hogy a haladás egy egész korszak világképét meghatározó központi eszmévé csak a 18. századra vált. Bár Nisbet nagy erudícióval veszi sorra azokat az antik és középkori toposzokat, amelyek bizonyítják, hogy a progresszió gondolata a pre-modern világban is föl-fölbukkant, alighanem mégis inkább Bury-nek kell igazat adnunk; a 18. század valóban minőségi változást jelentett.

folyamatosság és törés

Talán az a megközelítés látszik a legtermékenyebbnek, amely szerint egyszerre volt folyamatosság és törés. Tehát nem annyira egy addig ismeretlen eszme felbukkanásáról volt szó, inkább olyan új eszmetörténeti és szociológiai konstelláció megjelenéséről és fokozatos megerősödéséről, amelynek elemei ugyan már korábban is megvoltak, de egésszé összeállni csak egy sajátos történeti helyzetben tudtak. Egyszerre volt szükség a tradícióra és a tradícióval való szakításra. A tradíció ebben az esetben mindenekelőtt a zsidó-keresztény eszkatológiát és történelemteológiát jelenti. E tekintetben mindenekelőtt Szent Ágoston koncepciójára szokás hivatkozni. Ágoston az emberi történelmet olyan egészként ábrázolja, amelynek kezdete és vége van, tehát határozott iránnyal rendelkezik. Monumentális művében, a De civitate Deiben az egyetlen emberpártól származó, egységes emberi nem története a két riválisnak vagy városnak, isten városának és az ördög városának egymással folytatott küzdelme, amely csak az idők végén, Krisztus második eljövetelével ér véget. A változások mozgatóereje a két város közötti ellentét, míg a történések szabályozója az értelem, mégpedig a gondviselésben, a providenciában megtestesülő isteni értelem. Ágoston kifejezetten helyteleníti a görög-római ciklusteóriákat, első pillantásra úgy festhet, hogy talán mégiscsak Nisbetnek van igaza, aki hosszasan idézi és Condorcet koncepciójához hasonlítja a De civitate Dei 22. könyvének gondolatmenetét, amely az emberi fajnak a mesterségek és a civilizáció terén elért haladását magasztalja. Ágostonnak ez az eszmefuttatása valójában periférikus jellegű ahhoz a meggyőződéséhez képest, hogy az emberi történelem voltaképpen historia calamitatum, bajok és szerencsétlenségek története, a haladás nem immanens sajátossága, hanem az isteni providencia működésének következménye, s a különböző történelmi korszakokat olyan transzcendens mozzanatok választják el egymástól, mint a megtestesülés, a keresztre feszítés, valamint Krisztus második eljövetele.

Paul Klee: A kápolna, Wikimedia Commons

Az egységes emberi faj képzete és a történelmet irányító isteni providencia gondolata szükséges, ám nem elégséges feltétele a progresszió eszméjének. Ehhez egyéb tényezők is kellettek. Éppen maga Nisbet sorolja fel könyve végén a komplex feltételrendszert, amelynek mind az öt elemére szükség van: az első a múlt értékébe, vagyis a dolgok egymásra épülésébe vetett hit, a második a nyugati civilizáció felsőbbrendűségére vonatkozó meggyőződés, a harmadik a technikai és gazdasági növekedés elismerése értékként, a negyedik az a hit, hogy a tudományos tudás kizárólagos forrása az emberi értelem, míg az ötödik az e világi élet elsődleges fontosságának és értékének a képzete. Ez pedig az a jellegzetes modern konstelláció, amelyik a 18. század előtt – egyik-másik elemének létezése ellenére – nem öltött testet, s nem is ölthetett, mert ehhez számos előfeltételre volt szükség. Technológiai forradalom, gazdasági és társadalmi átalakulás – amelyet Polányi Károly híres könyvében nagy átalakulásnak nevezett – éppen úgy az előfeltételek sorába tartozik, mint a keresztény metafizika átalakulása, melynek során Isten először kozmikus órásmesterré lesz, majd végleg kivonul az általa teremtett univerzumból.

revolutio

Az új korszak kezdetét jelzi a forradalom fogalmának megváltozása is. A revolutio szó eredetileg körforgást jelentett. Elsősorban csillagászati értelemben használták az égitestek körpályán történő mozgásának leírására. Ha az emberi dolgok változásait írták le vele, akkor ebben az esetben ugyancsak ilyen ciklikus mozgásra gondoltak, vagyis olyan erőszakos politikai változásokra, amelyeknek eredményeképpen az eredeti állapot állt vissza. Polübiosz szerint az emberi történelemben lényegében ugyanazok a kormányzati formák ismétlődnek, örökös körforgás, politeión anaküklószisz zajlik; ez az égitestek mozgásához hasonlóan természeti szükségszerűség, amelyet emberi erővel nem lehet megváltoztatni. Még a 17. században is a fogalomnak ez a hagyományos jelentése a domináns; például Angliában nem Cromwell diktatúráját nevezték így, hanem az 1688-as Stuart-restaurációt, amikor a folyamat visszatért a kezdőpontjára, vagyis az elűzött dinasztia képviselője ült a trónra. Ezzel szemben a 18. században a fogalom összekapcsolódik a haladás eszméjével, vagyis a század végének francia és amerikai forradalma már új, soha nem létezett rendet akar megteremteni, amit az amerikai alapító atyák novus ordo saeclorumnak neveznek.

Végső soron a haladás az arra vonatkozó meggyőződés – mondja Bury –, hogy a civilizáció a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt a kívánatos irányban haladt, halad és fog haladni. Ez a meghatározás igencsak messze van attól, hogy kielégítő legyen, hiszen joggal kérdezhetjük, mi a civilizáció, és mit jelent a kívánatos irány. A kiindulópont mégis jó, mert felidézi a fogalomhoz kapcsolódó állandó és szükségszerű folyamat képzetét, a meggyőződést, hogy a történelmi változások akkumulatív jellegűek, vagyis a történelemben egyre nagyobb bőségben állnak rendelkezésre a jó és kívánatos dolgok. De hát melyek ezek? A 18. században a haladás három aspektusa, a szellemi, a morális és az anyagi egymástól elválaszthatatlan. A század gondolkodói – néhány kivételtől eltekintve – mélyen hiszik, hogy a haladás eredményeképpen nemcsak az anyagi javak mennyisége növekszik, hanem az emberiség pallérozottabbá, nemesebbé, jobbá és bölcsebbé is válik. De kezdettől van egy belső ellentmondás: a haladás individuális cselekvők cselekvésének eredménye, ugyanakkor szükségszerű folyamat, amely irgalmatlanul eltiporja a vele szembeszegülőt. Hannah Arendt az újkor legriasztóbb fejleményének éppen annak a felfogásnak a kialakulását tartja, mely a történelmet az emberi cselekvések és történetek értelmét magába olvasztó személytelen folyamatként látja. A korai modernitás filozófiái az egyénből, mégpedig a jogokkal felruházott egyénből indulnak ki; a 18. században föltalálják az emberi jogokat, ám ugyanakkor megpróbálják leírni a történelem egyéntől független mozgástörvényeit is.

Paul Klee: Két út, részlet, Wikimedia Commons

A haladásnak kezdettől két oldala van; egyszerre jelenti a hatalom és az emberi szabadság növekedését. A hatalom a környezet és más népek vagy saját társadalmunk alávetett tagjai fölött gyakorolt technológiai-gazdasági hatalmat jelenti. A modern progresszió sajátos Janus-arcúságát leginkább Francis Bacon és Immanuel Kant kettősségével lehet érzékeltetni. Míg az előző kiindulópontja az a tétel, hogy a tudás hatalom, s a haladás ennek a hatalomnak a növekedése, addig a königsbergi filozófus számára a haladás az emberi kiskorúság állapotából való kiemelkedés folyamata, melynek során az ember etikailag autonóm lénnyé változik. A kettő kéz a kézben jár; miközben a 18. század végének forradalmai jogokkal ruházzák föl az egyént, a kialakuló állami bürokráciák a Foucault által oly pontosan leírt fegyelmező kontrollmechanizmusok segítségével be is zárják – ahogyan Max Weber fogalmaz – a modernitás acélketrecébe.

emancipáció

A haladás nagy elbeszélése egyszerre szól emancipációról és alávetésről. A 19. századi európai civilizáció befelé emancipál, kifelé hódít: a fehér ember küldetése és terhe az – mondja Kipling, kora közfelfogásának hangot adva –, hogy a többi fajt is megismertesse a civilizáció és haladás eredményeivel. Úgy tűnik, a szédítő haladás tényét egyszerűen nem lehet kétségbe vonni. Victor Hugo 1859-es, Meghódított ég című monumentális versében igazi romantikus lelkesedéssel üdvözli a múlt tudatlanságából és sötétségéből kiemelkedő emberi fajt. A vers a magasba emelkedő léghajó képéből kiindulva tekint végig a világtörténelmen:

„Ott leng a büszke gömb, és szárnyal a zene,
mintha a haladás himnusza zengene.
Ő a hajó, és ő a fárosz!
Kezünk végre jogart foghat mankó helyett,
És Newton szürke számsora fejünk felett
            mint pindarosi óda száll most.”

A költő hiszi, hogy a haladás sohasem torpan meg, az ember hamarosan elhagyja szülőbolygóját:

„Előbb igavonó állataira ült fel,
majd keréken futó szekeret alkotott, 
majd büszke árbocú, bár gyatra csónakot, 
majd, hogy a szirteket s viharokat legyőzze, 
igáját rakta ő a lángra és a gőzre; 
a halhatatlan, ím, most végtelenbe tör; 
egykor tengerre szállt, most az egekbe föl.

Lámpával jár a sphinx előtte, mint a szolga.
A vánszorgó, öreg Ádám zsákját ledobja,
megy, s az egek felé tesz egy lépést, keze 
fáklyát tart, mintha csak sírboltba szállna le; 
s talán az is lehet, hogy kezdetét ma vette 
a zordon átkelés egy másik égitestre.”

Talán még a halhatatlanság sem elérhetetlen, mondja Hugo a következő versszakban:

„Valóban nagyra nőtt az ember? Kábulat!
Ó, éj! Lehet-e, hogy a régi gályarab,
            az ember, s szelleme, e féreg, 
angyallá változott, láncát letépte már, 
és egy-szintre került az éggel? A halál 
            fölöslegessé válna végleg?”
(Kálnoky László fordítása)

Paul Klee: A luftballon, Wikimedia Commons

A világtörténelem első totális háborúja azonban alapjaiban rendíti meg a 19. század a naiv és reflektálatlan haladáshitét. A német Oswald Spengler és az brit Arnold Toynbee – bár némiképpen eltérő hangszerelésben – a pre-modern időkből jól ismert hanyatlásteóriát és cikluselméletet teszik meg történelemkoncepciójuk központi motívumának. Ha pedig magyar eszme-történeti példát akarunk, elég Szekfű Gyula Három nemzedékére hivatkozni; ez ugyanis jól mutatja, miként lehet a 20. század elején egy vesztes háború és a történeti Magyarország szétesésének árnyékában folyamatos hanyatlásként megjeleníteni a 19. századi magyar történelmet.

rezignált pesszimizmus

Végül is a nagy háború után kiderül, milyen könnyen változik át a mérhetetlen optimizmus rezignált pesszimizmussá. A megváltozott korhangulatot jól érzékelteti T. S. Eliot 1924-es nagy versének, az Átokföldjének hangvétele. De gondolhatunk Fritz Lang 1926-os híres filmjére, a Metropolisra is, amelyben a modern nagyváros a kiüresedett emberi létezés színtereként jelenik meg. Németh László 1935-ös történetfilozófiai esszéjében, a Magyarság és Európában Spenglerre emlékeztetőén a tragikus életérzés jegyében utasítja el az előző század optimizmusát: „A haladásgondolatban éppen annyi volt a tájékozatlanság, mint a magabiztosság. (…) A haladás meghamisította a történelem nyereség-veszteség mérlegét, és elfödte valódi ritmusát. Az ember annyira el volt telve azzal, amit a barlang és a felhőkarcoló közt nyert, hogy nem látta értékét annak, amit elvesztett. (…) A tragikus életérzés nem sötétebb, hanem fényesebb, mint a másik. A sors valódi arcába néző ember nem aggodalmasabb, hanem vakmerőbb. A veszély az emberiség legnagyobb ingere. S egy történelemszemlélet, mely kozmikus biztosítóintézet helyett a romlás állandó szívós készültségével veszi körül a népeket, szívósabbakká, teljesebbekké, készültebbekké teszi őket magukat is.”

A harmincas években a sztálini Szovjetunióban a haladáshit hivatalos állami ideológiává, afféle kvázi-államvallássá válik fölkent papsággal és hívőkkel. A barna totalitarizmus, a hitleri Németország elutasítja a felvilágosodásnak a kereszténységben gyökerező, az emberi nem egységére vonatkozó tételét, s az ahhoz kapcsolódó, a haladást az emancipáció folyamataként szemlélő kanti koncepciót, helyébe a fajiságot állítja. A nácizmus egyik fő ideológusának számító Houston Stewart Chamberlain – 1911-es, Die Grundlagen des neunzefinten lafirfiunderts (A 19. század alapjai) című könyvében – a faj gondolatát a szociáldarwinizmus jegyében összekapcsolja a haladás fogalmával. Szerinte a történelem a teuton és a zsidó faj küzdelmének színtere, ám a teuton faj nem készen jelenik meg a színen, hanem evolutív folyamat során alakul ki, vagyis fejlődési folyamaton megy keresztül. Chamberlain egyik legvészterhesebb gondolata minden bizonnyal az, hogy a fajnemesítés érdekében a természetes szelekciót a mesterséges szelekciónak kell felváltania.

Paul Klee: A horgász, MoMa

A 20. század totalitárius ideológiái a különböző 18-19. századi haladáskoncepciókból mindenekelőtt az emberi természet változásának és változtathatóságának tételét veszik át, ám úgy, hogy annak eredeti értelme teljességgel megváltozik. Míg korábban ez az emberi természet fokozatos tökéletesedésének lehetőségére vonatkozott, ma már a manipuláció, az átnevelés vagy az eugenetika segítségével történő korlátlan átalakítás lehetőségeként jelenik meg. Az embert olyan üres lapnak gondolják, amelyre tetszés szerint bármi felírható.

az áldott állapot

A második világháború alatt és után – jóllehet a pusztítás mértéke, a katasztrófa nagysága minden szempontból meghaladja az első világháborúét – a helyzet és a világhangulat alapvetően különbözik attól, ami a 20-as éveket jellemezte. Most nem válság és depresszió következik, hanem igen erőteljes gazdasági fellendülés, a német, olasz, stb. gazdasági csodával, amihez persze az is kell, hogy az Egyesült Államok ne hagyja magára Európát, a nyertes háború után – a ’20-as évektől eltérően – ne zárkózzon be. Ez utóbbi viszont a keleti szuperhatalom, a Szovjetunió megjelenésének következménye-vagyis az 1945 utáni világkonstelláció igencsak különbözik az 1918 utánitól. A haladásgondolat reneszánszát éli, s ebben alapvető szerepe van a már említett prosperitásnak. A jóléti állam ideológiája és társadalmi gyakorlata valósággá teszi azt a dinamikusan növekvő anyagi bőséget, amely kezdettől alapvető eleme a haladás eszméjének, még ha nem is meríti ki azt. Ez az áldott állapot eltart egészen a ’60-as évekig, ám 1968 eseményei megrendítik a háború utáni optimizmust, s legalábbis sejtetik, hogy az örökké tartó, a békés anyagi gyarapodás alakját magára öltő haladás illúziója valóban csak illúzió. Végül aztán a fogyasztói társadalom elfogyasztja a forradalmat, s ’68 fő követelése, az életmód forradalma a következő évtized globálissá átalakuló kapitalizmusának szótárában a piacon megvásárolható életstílusként bukkan fel újra. A 70-es években Jean Francois Lyotard meghirdeti a nagy történelmi narratívák, mindenekelőtt a haladás narratívájának végét, az utópiák halálát, a posztmodern állapot kezdetét.

Ami ezután következik – tehát a közelmúlt és a jelen – meglehetősen érdekes. Hiszen soha nem látott mértékben fejlődik a technológia és a tudomány – márpedig a haladás alapját a felvilágosodás óta ebben szokás látni –, mégsincsen szó arról, hogy a haladás eszméje visszakerülne korábbi pozíciójába. Senki sem kérdőjelezheti meg a tudományos és technológiai haladás tényét, ám ez nem kapcsolódik – a korábban megszokott automatizmussal – a társadalmi, morális és politikai haladás eszméjéhez. A sokszor félreértett Francis Fukuyama a kilencvenes évek elején egyáltalán nem a levegőbe beszél, amikor Kojève tanítványaként Hegelnek a történelem végére vonatkozó koncepciójával próbálja leírni a történteket. Ez a gondolat első hallásra valóban abszurd, hiszen teljességgel kézenfekvőnek tűnik, hogy a történelmi haladás legújabb fejleménye a globalizáció, a progresszió legutolsó stációja. Ám kérdés, hogy a globalizáció nem jelenti-e éppen annak a haladásnak végét, ami nem teljesen azonos a technológiai és gazdasági növekedéssel? (Ámbár zöld oldalról nagyon súlyos és nem egykönnyen visszautasítható aggályok merülnek fel a korlátlan ideig folytatódó gazdasági növekedés lehetőségeit illetően, most mégsem erre gondolok elsősorban.) A történelmi haladás eszméjére a legnagyobb csapást Kelet-Európa 1989-es átalakulása, a kelet-európai – sokféle jelzővel illetett – forradalmak mérték. Egyfelől azzal, hogy éppen a haladásideológiára épített államszocializmusnak vetettek véget, másfelől hogy ezekkel a forradalom, a revolúció visszanyerte az 1789 előtti jelentését. Újra körkörös, korábbi állapotba visszavivő mozgást jelent, s nem a jövőbe vezető, előttünk levő célhoz eljuttató változást, amikor a cél elérését valamiféle hegeli mintára elgondolt világszellem biztosítja. Ezek a forradalmak ugyanis restauratív forradalmak voltak; egy, már ezen a tájon is valamilyen formában létezett, másutt pedig régóta létező politikai és gazdasági rendet valósítottak meg. A 18. századi francia és amerikai vagy a 20. század elejének orosz forradalmától eltérően a megvalósítandó modell az időben már nem előttük, hanem mögöttük volt.

Paul Klee: Honnan? Hol? Hová?, Wikimedia Commons

A fő kérdés tehát, hogy nem maga a globalizáció jelenti-e a haladás végét? Erre vonatkozóan érdemes felidézni Claude Lévi-Strauss Faj és történelem című 1952-es eszméjének azt az alapgondolatát, hogy a haladásnak valójában a különböző kultúrák közötti kapcsolat, a kultúrák összjátéka a motorja. A gondolat persze egyáltalán nem forradalmian új, hiszen a fejlődést már Herder – vagy az ő nyomán a már említett Németh László – is abban látta, hogy minden nép, illetve kultúra valami specifikusat hoz létre, s a haladás így létrehozza a sokféleséget, ugyanakkor abból táplálkozik. Lehetséges, hogy a globalizáció ennek a folyamatnak a végét jelenti. A kortárs szociológiában viták folynak arról, mennyire homogenizál a globalizáció; vannak, akik azt mondják, hogy az egyneműsödés folyamata éppenséggel kiváltja az ellenhatást, s ismét csak felértékelődik a locus, a hely: ezt nevezik glokalizációnak. Nagy kérdés azonban, hogy ez valóban jelent-e olyan kulturális sokszínűséget, ami a történelmi innováció motorja lehet. E pillanatban ez valószínűtlennek tetszik: a korhangulat inkább az, hogy – Tamás Gáspár Miklós Leibniztől kölcsönzött kifejezését használva – olyan monadikus korban élünk, amelyből nincs kilátás, s még csak elképzelni sem lehet jobbat vagy legalább másikat. Ez többnyire abban a szép, klasszikusan fatalista kijelentésben fogalmazódik meg, hogy a globalizációnak nincs alternatívája, jelezve, hogy itt tőlünk független természeti erő működik, amelyre éppen úgy nem lehet befolyásunk, mint a gravitációra. (Korábban ugyanezt mondták a haladásról.)

kézzelfogható haszon

Befejezésként – a globalizáció kapcsán – Hajnal István 40-es évekből származó gondolatmenetét idézem. Hajnal kétféle társadalomszervezési modellt különböztetett meg. Az egyik a szokásszerű, amely az egymást követő korszakok teljesítményeit összegező és felhalmozó fejlődést jelent. Koncepciójában ilyen az európai középkor társadalomszervezése, amely megalapozza a későbbi újkori fejleményeket. A másik modell az okszerű, vagyis a racionális társadalomszervezés. Ennek iskolapéldája Hajnal szerint a Római Birodalom, amely miután meghódította a nagy kortárs civilizációkat, a továbbiakban nem a belső társadalomszervezéssel foglalkozott, hanem mindenhonnan elvette a kész eredményeket. Nem „vacakolt” tehát azzal, hogy hosszú távú, közvetlen eredményt nem hozó kísérletezésre, fáradságos innovációra adja erejét, hanem a közvetlen, kézzelfogható haszonra törekedett. Hajnal szerint ennek az eredménye volt a Birodalom szédületes felvirágzását követő stagnálás és bomlás. Ez pedig nagyon is emlékeztet a globalizált kapitalizmusra, itt sem a társadalmi konfliktusok kihordásáról, hanem kikerüléséről van szó: ha konfliktus alakul ki egy helyi társadalommal, nem tárgyalni és egyezkedni kell, hanem egyszerűen odébb menni, oda, ahol olcsó a munkaerő és nincsenek szakszervezetek. Ez bizonyul a legkönnyebb, rövid távon maximális hasznot ígérő megoldásnak. Nem valami új – az újat nem pusztán technológiai értelemben értve, hanem a már meglevő társadalmi minta vég nélküli ismétlődéseként. A történelmi haladás ma ugyancsak korszerűtlennek tetszik; nem igazán trendi. Az idő immáron nem előre halad, hanem – jóllehet bővülő körökben – ismét körbeforog.

felső kép | Paul Klee: Angelus Novus, Wikimedia Commons