Fenyő Ervin

A HAJÓHÍDTÓL A LÁNCHÍDIG

2011 október

A HAJÓHÍDTÓL A LÁNCHÍDIG

A Dunának meghatározó szerepe volt Pest, Buda és Óbuda életében: a városok a folyó átkelő pontjai közelében épültek. Az itt lakók hozzászokhattak a 10–20 évenkénti árvízhez, mely pusztított ugyan, de számottevő értéket nem semmisített meg. Ám 1775-ben minden addiginál magasabb lett a vízszint. Bár a szakemberek tudták: a szabályozatlan, természetes állapotában hagyott folyó bármikor még nagyobb víztömeget szabadíthat a térségre, elodázták a szabályozási munkákat, csak a legszükségesebbeket végezték el. A Duna magyarországi szakaszán egy-egy keményebb télen hatalmas jégtorlaszok képződtek. Komárom és Paks között 40 sziget osztotta meg a folyómedret, Pakstól a Dráva-torokig a levonuló jégtáblákat éles kanyarulatok tartóztatták föl. Amikor a Pest és Buda közt építendő állandó híd a megvalósulás közelébe jutott, a szakemberek sejtették, hogy nem a hídpillérek, hanem a város alatti zátonyos Duna-szakasz, a kanyarokkal és szigetekkel teli folyómeder okoz majd gondot jégzajlás idején.

az időjárás határozta meg

A 18. század utolsó harmadától Pest-Buda erőteljes fejlődésnek indult, Buda lakossága másfélszeresére, Pesté két és félszeresére nőtt. A fejlődés új, impozáns középületekben is megmutatkozott. Az áradó Dunának volt mit veszélyeztetnie… Télen nehezen lehetett átkelni a folyón. Tavasztól télkezdetig ezt egy 422 méter hosszú, 8,85 méter széles hajóhíd biztosította. Gyalogosok és szekerek 43 hajótestre – csónakra – fektetett pallón juthattak a túlpartra. A Dunán közlekedő hajók számára – az 1830-as években fejlődésnek indult gőzhajózás miatt ez különösen fontossá vált – a híd part menti elemeit meghatározott napszakaszban kinyitották. A pesti oldalon az egykori középkori városfal által bezárt városmaghoz – a „belsőváros”-hoz – illeszkedett a Nagyhíd utca, amely levitt a Duna-partig. Itt kötötték ki a hajóhidat a mai Vigadó tér és a budai Ybl Miklós tér között. A budai oldalon a Várhegy déli végének közelében ért ki a híd, onnan könnyen megközelíthetőek voltak a Várhegy és Gellérthegy közti területről nyugatra, dél-nyugatra induló utak. A hajóhíd használatát jórészt az időjárás határozta meg. Jégzajlás után, legtöbbször március elején szerelték össze a csónaktesteket, és decemberben szedték szét. Télen a hídelemeket – hajótesteket, pallókat – a pesti oldal egy üres telkén, az úgynevezett hídpajtában helyezték el.

pinterest.com

Széchenyi István a London melletti Hammersmithben gyönyörű függőhidat fedezett fel, és felébredt benne a vágy, hogy hasonló épüljön Pest és Buda közé. Temze-parti otthonában kereste fel William Tierney Clark tervezőt. Clark lehetségesnek ítélte a pest–budai híd megépítését. Igaz, kemény anyagi fedezet ellenében. „Ettől magasba szárnyalt a szívem – régóta nem töltött el ily keserédes érzés –!” – jegyzi fel a naplóíró Széchenyi. De még valakit felkeresett.

Tellfordnál voltam. Abbington Street 24, a Westminster közelében. 76 éves. Egészen süket. Felette vidám. Fütyül vagy dünnyög valamit.

Ő: Mintegy 1200 hidat építettem.

Én: Szeretnénk egyet Magyarországon – körülbelül 1600 láb széleset. Nálunk azt hiszik, nem lehetséges. A jég elviszi a pilléreket – vagy áradást okoz. Mi a véleménye erről?

Ő: Nehéz megítélni – ha nem ismeri az ember a környékét. Milyen mély a víz? – Miből van a talaj?

Én: Itt-ott 6 öl, – futóhomok – –

Ő: Az rossz! –

Én: Mit gondol mégis?

Ő: Hogy lehet rajta segíteni – és a jég semmi kárt nem tehet –, a pillérek biztosíthatók, és semmi esetre sem okozhatnak szokatlan áradást, ha eléggé távol vannak egymástól. –

Én: Milyen hidat akarna ön? Minő fesztáv a lehető leghosszabb?

Ő: Ez a fekvéstől függ. A függőhíd teszi lehetővé a leghosszabb fesztávot. Elkészítettem a tervét egy 1000 láb hosszúnak Glasgow számára. Önök azonban vegyenek 500 láb hosszút… aminő a Menai híd. Az alappillérek ott a jégtorlódást gúnykacajjal fogadják. E tekintetben sok tapasztalatra tettem szert több skóciai hídnálahol a jégtorlódás igencsak vehemens stb. stb. stb. Mindez csak bohó szeszély. Az emberek azonban szeretik – They love, they dote upon their prejudice [Imádják az előítéleteket, csüggenek rajtuk] – Vasat azonban csak itt tudnak csinálni stb.”[1]

 

wikimedia.org

Az állandó pest-budai híd építéséről hídtörvény rendelkezett, melyet 1836-ban fogadott el az országgyűlés. Ám hogy Széchenyi aggodalmai nem voltak alaptalanok, néhány év múlva igazolást nyert. 1837-38-ban a szokottnál keményebb volt a tél. Pest-Buda utcáit hóviharok tették járhatatlanná. December közepén erős jégzajlás indult. 22-én a folyó Szekszárdnál beállt, röviddel ezután Pestnél is. A feltorlódott jégtorlaszok miatt Buda alacsonyabban fekvő területeit január 6-án elöntötte a víz, s csak két héttel később tért vissza medrébe. A fokozódó hideg és havazás hatására a Csepel-sziget csúcsán jégtömb alakult ki, mely a Duna medréhez fagyott. A riasztó vízemelkedés hatására megkezdték Pesten az alacsonyabban fekvő területek lakóházainak földszinti kiürítését, a szobák aládúcolását.

átszakította a gátat

1838. március 5-én a Duna elöntötte Rácvárost, Vízivárost, Országutat, Újlakot, Óbudát. A március 8-áról 9-ére virradó éjjel a feltorlódott jég kicsit lefelé mozdult, és ideig-óráig a víz nem emelkedett tovább, de március 11-12-én igen: Buda elöntött részein elérte a házak emeleti szintjét, néhány épület összeomlott. A túlpartról a pestiek csodálhatták a zajló Dunát, az óriás jégtáblákat, és fennhangon szörnyülködhettek. Még március 13-án délben is fél méterrel alacsonyabb volt a vízszint Pesten, mint 1775-ben. Csakhogy az enyhülés hatására március 5-én Bécs felől megindult a jég, hamarosan Pozsony is jégmentessé vált. Ám a Szentendrei-sziget csúcsánál jégtorlasz keletkezett, mely a felülről érkező jeget és a felolvadt víztömeget nem engedte tovább. A felduzzadt víz március 13-án kimozdította a jégtorlaszt: a jégtömeg megindult Pest-Buda felé. A víz elöntötte Vácot, a Szentendrei-sziget falvait – és haladt tovább. A pestiek még mindig nyugodtak voltak. A Vigadónál és a német színháznál (a mai Vörösmarty téri üvegpalota helye) az ár ugyan átszakította a gátat, de áttörését még sikerült elhárítani. 13-án este a német színházban folyt az előadás, amikor 9 körül a víz áttörte a belváros védőgátját, és akadálytalanul nyomult a belsőváros alacsonyabban fekvő területei felé. Olyan hirtelen növekedett a vízszint, hogy az emeleti páholyok nézői már nem tudták elhagyni helyüket, ott töltötték az éjszakát. A hömpölygő áradat a magyar színház felé tartott, az akkori Hatvani utca irányába, ahol addigra befejeződött az előadás. (A színház a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán, az Astoria épületével szembeni Grassalkovich-telken állt. 1837. augusztus 22-én adták át rendeltetésének, ez volt az első évadja.) Az igazi katasztrófa azonban csak eztán következett.

13-áról 14-ére virradó éjjel a váci védőgát, hajnali 5-kor a soroksári is átszakadt – a városra több és ellentétes irányból áradt tehát a víztömeg. Zúgtak a vészharangok. Az álmukból riasztott emberek menekültek. A Ferenc-, József- és Terézváros percek alatt víz alá került. Március 14-én a Pest-Buda alatti zátonyoknál állt a jég, nem engedte tovább a vizet, mely medrét megkerülve a lakott területek felé vette útját. Az embereket menteni kellett. Hajósok, révészek, halászok jártak az élen, valamint az erdélyi báró, ifj. Wesselényi Miklós. A hajlékukat kényszerűen elhagyók Pest magasabban fekvő részeire menekültek: a Ferenciek templomához és az Újpiachoz (így nevezték a mai Erzsébet teret). A víz március 15-én este tetőzött. Az óriási víznyomás kimozdította helyéről a Csepel-szigeti jégtorlaszt – 16-án megkezdődhetett az apadás, a Duna visszatért szokott medrébe.

A minden eddiginél brutálisabb természeti katasztrófa nyilvánvalóvá tette, hogy a vályogból vagy döngölt földből épült házak nem tudnak ellenállni a nagy sebességgel áradó víznek. Hogy ez a jövőben ne fordulhasson elő, szigorú építési szabályokat fogadtak el. Az országgyűlés napirendjére tűzte a Duna-szabályozást, de hiába készítette el a kor legjelentősebb magyar vízügyi mérnöke, Vásárhelyi Pál a terveket, az 1843. évi országgyűlés a munkálatok költségeit nem szavazta meg.

1870-ig lényeges változás nem is történt. 1871 és 1875 között épültek meg a főváros rakpartjai, ekkor zárták el a soroksári Duna-ágat, alakították ki a lágymányosi Duna-szakaszt, ekkor mélyítették ki a budafoki részt. A nagy pest-budai árvíz emlékét városszerte árvíz-táblák örökítették meg: márványból faragott mutatóujjak jelezték, milyen magasan tetőzött az ár 1838. március 15-én.

wikimedia.org

Clark 1838. szeptember 18-án háromnyílású lánchíd építésére kapott megbízást, mely a pesti Nákó-háztól indult. Miért épp ott? Hiszen a híd egyenesen nekiütközött a Várhegynek, amit később Adam Clark tervei alapján átfúrtak – így kötötték össze Pestet a Várhegy mögötti budai térséggel. Az első, és talán legfontosabb, a városképi szempont: itt mutatott legszebben a híd. Thomas Tellfordnak pedig igaza lett. A híd pilléreit nem sodorta el a jégzajlás. A pillérek és hídfők helyét hármas cölöpsorral vették körül. Ez több ezer cölöp leverését igényelte, nagy részük ma is ott nyugszik a Duna fenekén. Egy-egy cölöp 38×38 cm keresztmetszetű, 20-24 méter hosszú fenyőfából készült. Egy cölöp leverése átlagosan négyszáz ütést igényelt. A munka két évig tartott. Elsőként a pesti hídfő alapgödre készült el. Itt, a Duna medrében rendezték meg a Lánchíd alapkőletételi ünnepségét 1842. augusztus 24-én. Az elkészült hidat már az osztrák–magyar háború után adták át a forgalomnak.

A hídon áthaladóknak hídpénzt kellett fizetniük. Gyalogosként egy krajcárt, teherrel a háton kettőt, egy tehénért hármat, egy kis szekérért ötöt, egy nagy szekérért tízet. Nemesnek, jobbágynak egyaránt. Ez volt a nagy politikai vívmány, mely a feudális osztályok kiegyenlítődését példázta, s a polgári fejlődés irányába mozdította a magyar társadalmat: hídpénz dolgában nemes és jobbágy között nem volt különbség.

 

[1] Széchenyi István: Napló, 1832. november 3. (Gondolat Kiadó, 1978: Györffy Miklós fordítása)
felső kép | fortepan.hu