Péterfy Gergely

A HAJNALRÓL

1993 tavasz

A HAJNALRÓL

I.

A görögök Eósznak nevezték. A rómaiak Aurorának — s hogy ilyen hosszú és szép szavuk volt rá, abból rögtön látszik, hogy már nem vették olyan komolyan. Éósz még titánok lánya — Aurora csak költői dísz gördülékeny elégiákban. Éószt Homérosz láthatóan kedveli, és elhalmozza jelzőkkel: rózsásujjú, mondja róla, s hogy aranytrónusú és sáfrányleplű. Sokszor szerepel az Iliászban, hiszen a csaták hajnalban kezdődnek. Ovidius ilyenkor még virraszt, és Róma langyos kertjeire gondol.
az első repedés
A hajnal nem ugyanaz, mint a reggel, ez nyilvánvaló. A különbségtétel itt rendkívül lényeges: az a sárgásvörös szín, amely elborítja a keleti eget — s amely a „hajnal” szavunk eredeti jelentése — semmilyen összefüggésben nincs a Nappal, bár ennek a tapasztalat ellentmondani látszik. A hajnal nem a Nap hírnöke, épp hogy neki, a hajnalnak van meg a maga hírmondója és vezetője: Heószphorosz, a Hajnalhordozó. Én őt, Heószphoroszt tartom az igazán fontosnak. Ő az első repedés, amely végigfut a sötéten. Még nem fény, de már nem is sötét. Ő ébreszti fel a kakast, és altatja el a denevért. Ő ébreszti fel az elítéltet, akit majd hajnalban végeznek ki. Heószphorosz és Éósz úgy viszonyul egymáshoz, mint az ígéret és beteljesülése.

A reggel, az már más, nagyon más. Felkelünk, és feljegyezzük az álmot, amit hajnalban láttunk. Leszedjük a hajnalban megért cseresznyét. Szeretkezünk, mert hajnalban meglódult bennünk a vér. A reggel már nem tesz velünk semmit: hagyja, hogy mi cselekedjünk.

II.

Hajnalban — Heószphorosz és Éósz idején — valóban történik velünk valami. Nem elsősorban az álmokra gondolok, jóllehet ez sem lényegtelen kérdés, hiszen csak a hajnalban látott álmokat tekinthetjük jósálomnak, ellentétben sokak hiedelmével, akik a délutáni álomra esküsznek. (Az sem érdektelen továbbá, hogy csak hajnali álomban repül az ember.)
csak ébren vannak
Ami ilyenkor történik velünk, csak azok ismerik, akik nem sajnálják a fáradságot, és néha, önszántukból végigvirrasztanak egy-egy éjszakát; vagy gyakran riadnak fel hajnalban, de ezt nem használják ki arra, hogy fel is keljenek, egyszerűen csak ébren vannak tizenöt-húsz percig, aztán visszaalszanak.

Hajnalban mintha ütés érné az embert — szelíd, ám roppant határozott ütés. Nem állítanám, hogy kéztől származik — sokkal inkább olyan, mintha egy hatalmas szárny kavarta légörvény rázna meg minket. Az akkorra már kiürült gyomor összehúzódik, de még nem éhes, nem követelőző. A vérkeringés megélénkül, és a végtagok bizseregni kezdenek. Az ember fél órán keresztül sokkal frissebbnek érzi magát, mint ha jót aludt volna, és elégedetten nyújtózkodva kelne ki nyolc-fél kilenc körül az ágyból. Félórányi frissesség után rendszerint zuhanás következik: a reggel nem hagyja büntetlenül az átvirrasztott éjszakát.

pterfy2_0211

Kain Kalju, flickr.com

Heószphorosz ébreszti fel a madarakat, akik ebben a félórában, amíg pirkadni nem kezd a keleti ég, rendkívül hangosan és intenzíven énekelnek, csipognak, vijjognak — melyik-melyik a maga módján. A békák, ha jól tudom, ilyenkor elhallgatnak. Nyilván a baglyokkal is történik valami, róluk azonban nem mernék semmi biztosat állítani.
tényleg szétoszolhat
Látásunk, mely ilyenkor szokatlanul kiélesedik, az éledező formákat és színeket kutatja a kertben. Még alig látunk valamit, de azzal a csodálkozással nézünk ki az ablakon, amely alig akarja elhinni, hogy ez a tömör sötét valamikor tényleg szétoszolhat.

Ez Heószphorosz szárnyának érintése: Őt és Éószt csak nézni, bámulni lehet. Majd felkel a Nap, ez az égi szem, s akkor majd ő néz bennünket.

III.

A hajnal: a szerelem ideje. Mivel Éósz, titánok lánya, az aranytrónusú, rózsásujjú, sáfrányleplű istennő az ágyába fogadta Árészt, a hadistent, a megcsalt feleség, Aphrodité azzal büntette, hogy örök vágyakozást ébresztett benne. Éósz nimfomániás.
nimfomániás és biszexuális
Minden egészséges férfi ismeri a hajnali merevedést. A kamaszok ilyenkor magömlésre ébrednek. A lányok lehelete megtüzesedik, és összébb szorítják a combjukat. A középkor kieszelte a succubákat és incubákat, succubusokat és incubusokat. Ezek az ördögi lények nem jók semmire, a skolasztika lapos osztályozási szenvedélyének termékei. Minden esetben az egyetlen egy Éószról van szó, aki nimfomániás és biszexuális. A valóságos nő, aki mellett a férfi ébred, hozzá képest mindig csalódás. A lányokkal ugyanúgy állok, mint a baglyokkal, róluk se mernék semmi biztosat állítani; de ha a nő és nő közötti szerelem szépségéből és finomságából indulok ki, talán megkockáztathatom az állítást, hogy a férfiak durva és erőszakos szerelmében ők is hiába keresik a hajnal szelíd simogatását.

A hajnal érleli meg a leghosszabb és legörömtelibb szerelmeskedéseket. Egyszersmind ez a szatírok és a kéjgyilkosok igazi ideje. A kandúrok ilyenkor énekelnek a legelviselhetetlenebbül. A kancák bőrén ideges remegés fut végig, félrecsapják a farkukat, és kitágult orrlukakkal szimatolják a vérszagú levegőt. A vágásra nevelt bikák ilyenkor törnek ki az istállóból, lánctól felsebzett, vérző nyakukon vonszolva a jászolt.

IV.

A hajnal: az erőszak ideje. Nem hiába volt Éósz szeretője Árész: szerelmüknél már csak tetteik véresebbek.

Homérosznál hajnalban kezdődnek a csaták — nagyon helyesen. Ismereteim szerint minden esetben súlyos vereséget szenvedett az, aki délben vagy délután kezdett csatázni.

Aki nem kel hajnalban, kimarad néhány tapasztalatból: a hajnali ébredés pállott szájszagából, és mindabból az erőszakból, ami általában a hajnalhoz és az ekkor kelő emberekhez tartozik — a fegyverek závárját zavartan csattogtató katonák hallgatásából kivégzés előtt: a túlfűtött, neonfényű orvosi rendelők durva fertőtlenítőszagából; a vörös fénypontokból, melyek a cigarettákon felizzanak a derengésben.
kommersz cseresznye
A hajnalban kelők tele vannak elfojtott dühvel. Torokgyilkos kommersz cseresznyét isznak, és megvágják magukat borotválkozás közben. A hajnali buszok sáros hókásával fröcskölik le az óvatlan járókelőt. A böllér hajnalban szúrja le a disznót. Hajnalban indulnak a vadászok, és dolgoznak a vágóhidak.

Az erőszak nem annyira Héószphoroszé, mint inkább Éószé. A hajnal színe megegyezik a vér színével — az alkonyat színe inkább a vénás, sötét, fáradt, míg a hajnalé inkább a friss, artériás vérre emlékeztet. Az előbbi lassan csordogál — az utóbbi lüktetve spriccel szét az égen.

Éósz hideg, vérszomjas, harcot sugalmazó nő. Lady Macbeth hajnalban veszi rá férjét a gyilkosságra. Hosszú vajúdás után hajnalban végre megszülnek a nők, és csecsemőjük ordítva, üvöltve kapaszkodik az életbe.

A hajnalban kelők fogcsikorgatva, dühöngve akarják beharapni az életet, de délutánra már csalódottak és kiábrándultak.

Nem hiába van hajnalban a leghidegebb. A kályhákban ilyenkor kialszik a tűz, és ilyenkor adják fel a haldoklók.

peterfy02plus

Robin Jaffray, flickr.com

A hajnal elhiteti velünk, hogy ez a nap végre a miénk lesz, hogy ma megtörténik, vagy éppen elmúlik, ma kiderül, elfelejtik, sikerül, megbocsátják, észreveszik, megadják, eljön — ma, ma biztosan, mikor máskor, ha nem pont ma. Aztán feljön az égre a Nap, ez a félszemű, cinikus bölcs, és túlfűtött vágyaink beteljesíthetetlenségétől megszégyenülve már nem tudunk a szemébe nézni.

V.

— utólagos megjegyzések —

Milyen kár, hogy a boszorkányszombatok épp hajnalban érnek véget. Ha a kakas, ez a józan szörnyeteg, nem kontárkodna a dolgukba, ilyenkor kezdődhetne a legvadabb orgia.

Hajnalban mardos a legmetszőbben a lelkiismeret. Margit hajnalban választja Faust helyett: a halált.
szerelmes lehelet
Hajnalban feltámad a szél. Ez az első szerelmes lehelet, a Földanya lihegése.

Irodalmunkban két komoly szakértője volt a hajnalnak: Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső. Vörösmarty is tudott róla egyet-mást.

Rarissima templa per orbem — mondja Ovidius. Éósznak van a legkevesebb temploma.

Ritkán áldozz neki, és ne légy korán kelő.

felső kép | Richard Fisher, flickr.com