Dávid Katalin

A HAGYOMÁNYRÓL

1989 ősz

A HAGYOMÁNYRÓL
„A nap továbbítja a szót a másik napnak, az éj jelenti a hírt az éjnek.”
(Zsoltár 19,3)

 

Régen szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni e témáról, s most mégis úgy érzem, rossz időben teszem, mert ki hiszi, hogy a szellemi értékek idézése, tehát beszélni a hagyományról, valami igazán fontos vagy halaszthatatlan feladat napjainkban. Amikor ez a szó, hogy „érték”, jogosan jelenti inkább a termelést, gazdaságot, pénzt, árut, anyagi bázist. Jogosan, hiszen a szegénység nálunk már nyomor.

De ne érjen a vád, amit igazán vádnak éreznék, hogy otthonom elefántcsonttorony, és érintetlen vagyok a valóságtól, mert semmi nem lehet akkora tévedés, mint a szenvtelenség. Mondhatom azt is, hogy ilyen időkben álmodozni, mesevilágot teremteni csak annak van joga, aki valóban kiszolgáltatott. Bár sokan vannak ilyenek, de mi – nem igazán létező magyar értelmiség – nem tartozunk közéjük.

És én mindennél jobban hiszem, hogy a még talpon maradottak, akik még figyelni tudnak a mások elesettségére, akik hivatalból vagy önszántukból teszik kötelességüket a beteg ország életrekeltésére, szociális, gazdasági, lelki, szellemi egészsége helyreállítására, tudják, hogy ennek a munkának része a múltat kereső és jövőt alakító tevékenység, amely a szellem volt és születő értékeit akarja megmenteni. A hagyományok keresése egyénben, kisebb-nagyobb közösségekben, a mindennapokban és minden cselekedetben tulajdonképpen a szellemi gének védelmét biztosítja.

eminens kötelességünk

Az érték fogalmát természetesen komplexül, filozófiai, esztétikai és morális értelemben használom, mert mondandóm szempontjából a teljes személyiség, minden gondolat, törekvés, lelkiség, cselekvés tartalma fontos. Az érték ebben a megközelítésben társadalmi jelentőségét tekintve kap igazolást. És az így igazolt érték megmentése, őrzése és teremtése, tehát hagyománnyá válásának biztosítása eminens kötelességünk.

Ez utóbbira, az érték teremtésére gondolva figyelem a szavainkat, írásainkat, tetteket, környezetet, társadalmi mozgást: teszünk-e valami olyant, amit a jövő tisztelni tud majd. Teszünk-e valami olyant, ami egykor hagyománynak tekinthető, amire úgy tekint egy eljövendő nemzedék, mint valamire, amit tőlünk kapott továbblépéséhez. Hamvas Béla írja, hogy a világ súlypontja az átvalósulás, s csak az örökkévalóságra érdemes berendezkedni.[1] Számomra ez a metamorfózis a teilhard-i evolúció, amely már nemcsak átváltozás, hanem továbbvalósulás: hagyománnyá érés, és így szolgálat. A történelem oltárán az értékek feláldozzák önmagukat, hogy a továbbvalósulást, a tökéletes felé irányulást segítsék. Minden érték jogos ambíciója, hogy beleépüljön a jövőbe, új érték teremtője legyen: hagyománnyá válva értelmet kapjon a léte.

Hiszen halhatatlanságunkban bízunk, amikor az örökkévalóságra rendezkedünk be a múlt és a jelen értékeinek továbbításával.

Nagyon lényeges tudnunk, hogy ez a munka – az érték mentése, őrzése és teremtése – nem a kiváltságosak lehetősége, nem különleges elhivatottság. Az igazság éppen az, hogy semmi sem lehet hétköznapibb lehetőség minden ember számára, mint tenni ezt. Embervoltunk triviális velejárója. Hogy ezt mennyire tesszük tudatosan, mennyire odafigyelve, mennyire vállaljuk mindennap újra és újra ezt az emberi aktust, az megkülönböztet egymástól. Az pedig már ítélet lehet egy közösségről, sőt meg is kérdőjelezheti egy társadalom jogosultságát, hogy mennyire egyedi, magányos, talán titkos ez a tevékenység, vagy pedig a társadalom közös akarata, hogy tegye mindenki, amit értékeink érdekében tennie kell. Többféle ok szoríthatja perifériára ezt a feladatot: nem ismerik el az egyén értékmentő, őrző és teremtő jogát –elismerik, de nem támogatják – ellene tesznek hatalommal, erőszakkal, tények meghamisításával, hazugságokkal – olyan koncepciókat emelnek irányt adóvá, amelyeket nem igazol múlt és nem igényel jövő, de mégis elfogadásuktól teszik függővé az egyén boldogulását vagy éppen életét. Ezen a fokon már korrumpálnak, lelkeket rombolnak és rettenetes erőfeszítésre kényszerítik a személyiséget, hogy mégis tegyen valamit az értékekért lelkiismerete szerint. Ilyenkor már az is számít, ha – egy autokrata fensőbbség ellenére – megtanítja gyermekét a mások tiszteletére, a környezete iránti figyelemre. Vagy talán már az is elég ilyenkor, ha megtanítja a szavak értelmére, megtanítja, hogy érezni tudja önmagát. És talán arra, hogy nincs egyedül a világon.

Furcsa paradoxon, de éppen ezek a beteg társadalmak azok, amelyek elvet csinálnak abból, hogy hangsúlyozzák a hagyományok jelentőségét. Tévedéseik között az egyik legtaszítóbb ez: kiválasztanak a múltból valamit, amiről hiszik, hogy elképzeléseiket, politikai-hatalmi koncepciójukat igazolja. Ami ezt nem segíti, annak el kell tűnnie a múltból. Ilyenkor jönnek az indexek, a könyvégetések, képrombolások, a történelem átírása és az anatémát jelentő „entartete” „dekadens”, „reakciós” jelzők. Igaz, hogy ezek nem tudják elpusztítatni az értékeket, de az ember megcsonkul, a szellem behatárolódik, katakombába kényszerül az érték. És nincs a jelennek kontrollja.

*

Természetes a kérdés, hogy mi az az érték, amit hagyománynak nevezhetünk? Bizonyosan nem minden, még ha mindent, szinte mindent emlékezetben kell is tartanunk. De értékként, jelenünk alapjaként jövőnk érdekében csak azt tekinthetjük, ami megfelel a kevés, ám elhatároló kritériumnak, amikor megkülönböztetjük a szellemeket. Bizonyosan érték mindaz, amit tisztelhetek azért, mert biztosítja az ember szabadságát, védi és növeli azt. A szabadság értelmezésében kell tehát véleményem szerint az érték lényegét keresni.A szabadságban, amely elsősorban jog a személyiség identitásához. Aquinói Szent Tamás, az általam mindmáig legtiszteltebb filozófus fogalmazza ezt szépen Summa Theologicájában, amikor azt mondja, hogy minden teremtett lény saját külön tevékenységére és tökéletességére való. De van hierarchia is köztük, amelynek tetején az ember áll. Nem ez vagy az a közösség és nem az így vagy úgy gondolkodók, hanem az ember maga. Így lesz érték az ember szabadsága, ami mind a személyiséget, mind a világot a maga tökéletessége felé viszi. Ezzel kizárom az értékek rendjéből a gonoszt, a történelemben most és régen annyiszor megélt iszonyatot, de ugyanakkor nem mosom össze mégoly szent eszmékre hivatkozva sem a szép, valós különbözőségeket.

az elvesztett szabadság visszaszerzésének folyamata

Erről beszélgettünk egy alkalommal a kiváló régésszel és baráttal, Mozsolics Amáliával. Ő mondta akkor, és úgy érzem, hihetetlenül egyszerű és igaz a megfogalmazása a szabadságfogalom még tisztább megértéséhez: a szabadság a félelem nélküli létezés joga. Eszembe jut bibliai történelmünk kezdete, ahol a félelem akkor jelenik meg, amikor a bűnbe esett emberpár elveszíti paradicsomi szabadságát. E két fogalom – félelem, szabadság – negatív kapcsolata már itt megfogalmazást kap. És bizonyos, hogy nem véletlenül szerepel több százszor a szentírásban a bátorítás felénk, hogy ,,ne féljetek”. Mert e könyv szerint az ember misztikus története az elvesztett szabadság visszaszerzésének folyamata az idők végére, amikor megnyílik az Élet fájához vezető út: és visszakapjuk a jogot a Lét teljességéhez. Ezért történik minden, és ezt szolgálja minden személy a Szövetség Könyveiben. És megszűnik a félelem.

Idézem J. H. Newman (1801–1890) bíboros egy meditációját, amiben így fogalmazza meg a szabad embert: „…könnyen fogadja a sérelmeket és elfelejti egyszerűen azért, mert semmibe veszi őket. Rettenthetetlen lesz, mert jobban féli az Istent, mint az embereket; nem türelmetlen, mert nem akaratos; nem csalódik, mert nem vár semmit; nem aggódik, mert nem fél; nem kápráztatják el a dolgok, mert nem becsvágyó; meg sem vesztegethető, mert nincsenek vágyai.”[2]

Eljutni ehhez a szent indifferenciához jelenti az igazi szabadságot, amikor érthetővé válik az Angyali Doktornak, a már idézett Aquinói Tamásnak megfogalmazása, hogy „omne ens est bonum”, amit filozófiájának ismeretében így fordíthatunk: minden lét érték. Ezt úgy érthetjük meg igazán – a szabadság-érték viszonylatát keresve –, ha hozzáteszem, hogy Tamás szerint a végtelen érték birtokolja legteljesebben a Létet, tehát magában foglal minden értéket, a Summum Bonum.

És itt válik érthetővé gyönyörű gondolata a boldogságról, amely képességeink kiteljesedése, lehetőségeink ténylegessé válása, önmagunk legteljesebb megvalósítása. A mind több érték birtoklása: az isteni imitációja.

Ez a középkor kulturális öröksége, ami szerint az embernek nemcsak az élet, hanem az örökélet is joga. És még valamit ehhez: senki sem becsülheti jobban az embert, a földi életet, mint a középkori Tamás, amikor az általa egyetlen Valóshoz, Tökéleteshez kapcsolja, annak lényegéből részesíti, és ezzel lehetetlenné teszi a szkepszist a világ értékeit illetően.

Bár soha ne feledtük volna el ezt az örökséget.

Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg századunkban Teilhard de Chardin, amikor azt írja: „Valamikor talán úgy tűnt, hogy az Ég felé vivő legközvetlenebb út abból áll, hogy a lehető leggyorsabban elszakadunk a Földtől… pedig az Eget csak a Föld beteljesítésén keresztül érhetjük el.” És ennek a modern tudósnak hihetetlenül nagy a hite az Ég és Föld kapcsolatában: ,,személyi üdvözülés nem éppen azért érdekel, mert engemet boldogít, hanem mert velünk és általunk a Világot menti meg.”[3] Arról van tehát szó, hogy értékeink mindenkié, személyes szabadságunk feltétele a mások szabadsága.

Mikor ezeken gondolkozom, már hajlok afelé, hogy egyetlen kötelességemnek vállaljam a hagyomány mentését, őrzését, értékeink továbbítását. A ,,Plus et ego” teilhard-i ambícióját.

Még valamit a szabadságfogalomhoz. Ha jog, márpedig az, akkor kell valami törvénynek lenni, ami biztosítja mindenki számára ezt a jogot, és megakadályozhatja a joggal való visszaélést. Ez pedig nem lehet más, mint az ember természettörvénye, amit egy meghatározott kultúra szerint Tízparancsolatnak nevezünk. Ebből a tízből hét az ember emberhez való viszonyát határozza meg, azokat a kötelességeket, amelyeket kivétel nélkül mindenkinek meg kell tennie mindenkiért. És amelyek igazán szerény, de nélkülözhetetlen megkötöttségeket írnak elő. A törvényhozó nagyon ismerte a törvény alá helyezettek teherbíró képességét.

*

szeretetgesztus

A hagyomány tisztelete, vagyis a történelem értékeinek megmentése és őrzése, egyben új értékek teremtése, mint említettem, nem a kiváltságosak programja, nem valami olyan, ami speciális tudást, elkötelezettséget, végzettséget, hivatást kíván. Mert az értékek nem a nagy gondolkodók, művészek, az irodalom, a zene alkotásai, a múlt és jelen nagyszerű és hősies törekvései csupán. Ezek is, de ha csak ezek, nem érdemes róluk többet beszélni, mint amennyit a tudomány úgyis megtesz. Hiszen a szakemberek végzik a munkájukat és gazdagítanak bennünket az értékek megismertetésével. Ugyanúgy az írók, a művészek gazdagítanak alkotásaikkal. Vallom azonban, hogy a hagyományőrzés és értékteremtés emberségünk tartozéka, olyan, amit mindenki tehet és tesz is, mert létünk velejárója. Így például egy bárhol, bármikor történt és a jövőben megvalósuló szeretetgesztus, jót akarni valakinek vagy valaminek: ez az érték humusza az életnek. Ki az, akinek ez nem képessége? Legfeljebb nem élt vele, vagy ellene volt. Ezek rettenetesen mindennapi tettek, vagyis közönségesek, de azért jó dolog tudatosítani magunkban. Mert a tudatosság mennyiségileg is növeli az értékeket. Ami lehetett csupán egy fa elültetése, megvalósult egy darab kenyér átadásában, egy tekintetben, egy szóban, bármiben, ami jót akart a Világnak. Bizonyos vagyok abban, hogy ha léteznek rajtunk kívül értelmes lények az Űrben, előttük ezek a történések teszik hitelessé és szükségszerűvé a mi létezésünket. Egyszerűen azért, mert nem ez a különleges, hanem ez az általános bennünk.

Ennyire sokra tartom az ember értékteremtő képességét, és ennyire egyszerűnek az értéket magát. Nagyszerűségét és hétköznapiságát fogalmazza meg kitűnően Teilhard, amikor így ír: ,,Aki ma olvasni Tudja a Tudomány által följegyzett tények diagrammáját, annak szemében az Emberiség már nem valami esetleges jelenség, ami véletlenül tűnt fel az ég egyik legkisebb csillagán; de kézzelfoghatóan legmagasabb formája annak a mélyből fakadó áramlatnak, amely fokozatosan emelte ki a Gondolatot az Anyag ölén. Sem több, sem kevesebb nem vagyunk, mint a Világ Alapszövet-anyagának az a része, amely öntudatra jutott… S ennek a szemléletmódnak kiszámíthatatlan erkölcsi hatása van: átalakítja emberi alkotásunk értékét, és biztosítja örökkévalóságát, vagy még pontosabban mondva: annak a műnek értékét és időtlenségét, amely éppen rajtunk keresztül valósul meg.[4]

*

Amikor vállalkoztam arra, illetve megvolt bennem az akarat, hogy írjak a hagyományról, tulajdonképpen idáig akartam eljutni: kimondani az értékteremtés mindennapiságát és hogy ez emberségünkkel együttjáró képességünk. De aztán felmerült bennem a teilhard-i idézet hatására még valami, ami mindennél fontosabb, és visszautal az érték- és szabadságfogalom összekapcsolódására. Arról van szó, hogy rá vagyunk szorulva egymásra, jobban mondva, mindenki és minden kiszolgáltatott a másiknak. Nincs egyetlen dolog és egyetlen személy, ami vagy aki magától képes kiteljesíteni önmagát, vagy aki önmagától jut el a boldogsághoz. Tudom, hogy ez az összekapcsolódás misztérium, létünk misztériuma, s bizonyítéka annak, hogy az Alapszövet-anyag közös bennünk, hogy önmagunkat sértjük, ha bárkit vagy bármit sértünk.

Morális életünknek, társadalmi érintkezéseinknek, környezetünk védelmének, a természet tiszteletének egyaránt alapja kell legyen ez a felismerés, amelynek megértéséhez a természettudomány új meglátásai vezettek el. A modern természettudomány képes volt bizonyítani, hogy az egyetlen lehetséges, életben tartó magatartás a szeretet, az egymásra figyelés.

Eszembe jut Szent Pál levele, amelyben a szeretetről ír, és a lényegét keresve több negatív meghatározását adja: ,,a szeretet nem féltékeny – nem is kevély – nem tapintatlan – nem keresi a maga javát – nem gerjed haragra – a rosszat nem rója fel – nem örül a gonoszságnak”. És mindezek után mondja csak a pozitív meghatározást, most már nem azt, hogy mi „nem”, hanem mi valójában: a szeretet az, ami „örömét az igazság győzelmében leli”. Ez pedig azt jelenti, hogy a szeretet a valóság, a törvény, a létezés maga.

a dolgok megváltása a felhasználásuk

És a gondolat tovább visz, mert idekapcsolódik létünk másik misztériuma, amit megváltásnak mondunk, de jelent kiszabadítást, kiváltást is. Mindenképpen valami olyant jelent, ami utal arra, hogy egyedül nem, de együtt, egymást segítve eljutunk személyes létezésünk értelméhez. Hamvas Bélát idézem újra, aki jól érti ennek lényegét, amikor rádöbben, hogy „egyetlen mű van, a megváltás műve. Megváltani a földet és a cseresznyefát és a paprikát és a rigót és a szomszéd kutyáját és a szomszédot.”[5] Ennyiről van szó, megint valami igen egyszerű és közönséges dologról, igencsak olyanról, ami nem különleges valami, hanem emberségünk tartozéka. A képesség, hogy megválthatjuk a dolgokat, és ezzel a gesztussal értéküket szabadítjuk fel. Szent Tamás fogalmazza úgy, hogy a dolgok megváltása a felhasználásuk. Ehhez a tiszta megfogalmazáshoz nem lehet semmit hozzátenni, csak magyarázatként mondhatom, hogy az adás és az elfogadás, a mindenben és mindenkiben meglévő értékek meglátása, tisztelete: ezek nem hiányozhatnak egyetlen napból sem. Mert tesszük naponta, amit tennünk kell, tudatosan vagy sem, de a dolgokat közelítjük önmaguk lényegéhez.

Különlegesen széppé teszi ezt az összefonódást, ezt az egymásrautaltságot, hogy az a bizonyos Alapszövet-anyag kozmikus méreteket ad mindennek, amit teszünk. De ez amennyire nagyszerű, annyira megrendítő is, hiszen a felelősség is kozmikus jelenség: az értékpusztítás is a kozmoszt sérti.

*

Értékteremtő, őrző és értékmentő képességünk emberré válásunk pillanatában született, amikor ,,…az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét.” Így fogalmaz a Teremtés könyve, a tudomány pedig ezt mondja: ,,…egy jól meghatározott területen, az emlősök vonalának közepén, ahol a Természet által valaha alkotott agyvelők legmagasabbjai születtek, vörössé válik az izzás. S e terület szívén már fel is villan egy fehéren izzó pont… Sok ezer esztendeje emelkedik már a látóhatár fölé, s egy pontosan meghatározott helyen felcsap majd a láng. – Megjelenik a Gondolat![6] És igaz az a megállapítása is, hogy bár az időben minden ezt készítette elő, mégis, születése észrevétlenül következett be. ,,Az ember nesztelenül lépett a világba… bármennyire egyszeri is a megjelenése, általában nem rendítette meg a Természetet.”[7] Ezt a tudós tudja, én pedig így tartom rendjén valónak. Több okból. Egyrészt mert bármilyen szenzáció az egészen belül az emberi jelenség, bizonyosan nem a végső célja a Létnek. Valahova tovább is akar jutni, s ehhez feltétel volt a Gondolat megszületése. Másrészt – számomra ez a leglényegesebb a Világ és az Emberiség történetében – a Gondolat, amely a szellemi létet hozta ide, és ezt úgyis mondhatom, hogy a Világon belül a Túlvilágot képviseli: sorsátmozgását annyira az Anyaghoz kötötte, hogy nincs léte e kötöttsége nélkül. Én hiszem, hogy személyiségem nem szűnik meg a halál után, és e hiten belül azt is tudom, hogy láthatatlanná válhatok, azonban anyagtalanná már soha.

Az Ember megszületése lehetővé tette, hogy az Anyag lakóhelyet kapjon a mennyországban. Materialista nem vagyok, de tisztelője az anyagnak joggal.

miért Előember?

Feljegyzéseim bizonysága szerint ezeken tépelődtem – a 60-as évek közepe volt ez – amikor Vértes László régész kivitt Vértesszőlősre, hogy megmutassa ezt a szenzációs lelőhelyet. Valóban megrendítő élmény ott járni, történelmünknek ezt a sok tízezer év előtti kezdetét úgy megtapasztalni, hogy az egykor élt valakinek a lábnyomába léphetek, látom tűzhelyét, eszközeit, az állatoknak állított csapdáját, sőt rekonstruálhatom még az arcvonásait, a mozdulatait is. És akkor természetes volt a kérdésem: ha a telep egykori lakója ennyi mindent tudott, miért kell Előembernek neveznünk? Miért nem vállalhatjuk Emberként? Sok nagyszerű választ kaptam már tudósoktól, művészektől, szavakkal, alkotásokban, de ilyen lényeget megfogalmazót, ilyen egyszerűt és nyilvánvalót igencsak keveset.

Azt mondta nekem Vértes László: „Sámuel valóban mindent tudott. De nem nevezhetem embernek, mert nincs bizonyítékom ehhez. Hogy emberré minősíthessem, amulettet kell találnom.”

Nincs tovább. Emberré válásunk első pillanatában hittünk a szellem erejében. Az értékteremtés mértéket kapott.

 
  1. Hamvas Béla: Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicomia. Vigilia, Bp. 1987. 53. 1.
  2. Newman Breviárium. Válogatta és fordította Salacz Gábor. Szent István Társulat 1958.
  3. Néhány gondolat a Világ Pálfordulójáról. 1936. Fordította Rezek Román
  4. Mentsük meg az Emberiséget. Gondolatok a jelenlegi válságról. 1936. Fordította: Rezek Román 74.
  5. Hamvas Béla: i. m. 57–58.
  6. Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség. 1973. 199–200.
  7. Teilhard de Chardin: i. m. 228–229.
kép | A British Museum gyűjteményéből, artsandculture.google.com