A GYŰJTŐDÉMON HALÁLA
1996 június

Mondd meg, mit gyűjtesz, és én megmondom, ki vagy! Egyáltalán, hogy vagy-e valaki?! A modernek kivagyisága ugyanis a gyűjtésben és a gyűjteményben ismerszik meg. Aki semmit nem gyűjt (vagy mert eszében sincs, vagy mert képtelen rá, vagy pedig mert dacol a gyűjtés világszellemével), az voltaképpen nincs is, hacsak nem mások gyűjteményébe besorozva, mint kivételes példány: „vadember”, „őrült”, „szent aszkéta”, „forradalmár”. Aki semmit nem gyűjt, sem pénzt, sem hatalmat, sem információt, sem élvezeteket, sem fegyvereket, sem trófeákat, sem skalpokat, sem érdemeket, sem ellenségeket, sem híveket, sem tetemeket, sem totemeket, az a modernitás páriája. Aki semmiféle gyűjteményt nem képes felmutatni, még egy családi gyerekgyűjteményt sem, az megmutatkozás nélkül él, s attól − mint bizonyítatlan létezéstől − a modernitás eltekint. A modernitásban az egyén csak gyűjteményében mutatkozhat meg a maga különlegessége szerint, csak gyűjteményében tanúsíthatja a maga másságát, kivételességét, egyszeriségét, csak gyűjteménye által igazolhatja kilétét és meglétét. Akinek gyűjteménye van, az megvan, itt van és bizonyosan valaki. Pontosabban fogalmazva: van valakije. Tulajdon személyiségét is ,,én”-ek gyűjteményeként birtokolja, illetve mutatja föl. „Én”-ek sokaságára hullik szét: mint minden egész − ő is darabokban. Az ,,én”-ek káoszát győzi le a gyűjteményes személyiség rendjével: szortíroz, sorba rak, restaurál, mutogat. Az ,,én” gyűjteményben mindenféle „én” megtalálható: gyerekkori „én”, kamasz „én”, férj-,,én” és feleség-,,én”, szerelmes „én” és politikus „én”, dolgozó „én” és szórakozó „én”, gondolkodó „én” és élvezkedő „én”, felettes „én” és alattas, sőt alantas „én” és így tovább, a legrosszabb éntelenségig. Akinek még ,,én”-ből sincs gyűjteménye, akinek ,,én”-je még csak ketté sem hasadt, az a modernitásban legfeljebb a Vadember vagy az Elmebeteg gyűjteményes státusára pályázhat a megfelelő Gyűjteményekben: a Rezervátumban és a Bolondok Házában.

fortepan.hu, adományozó: Vaskúti György
A gyűjtemény a polgár címere, a nemtelenek nemesi oklevele, amely a polgári értelemben vett nemességet − azaz: az individuális különösséget, az egyetlenséget − tanúsítja. A gyűjtemény azonban heraldikai szempontból nem a vérségi leszármazás alapján tételezett faj kiválóságát és halhatatlanságát, hanem a semmiből és senkiből le nem vezethető magányos individuum (,,Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse, … Nem vagyok senkinek… senkinek”!) kiválóságát és halhatatlanságát allegorizálja. A felhalmozás, megtakarítás, félrerakás, megtartóztatás és visszatartás polgáriként azonosított modern szelleme − a „kapitalizmus szelleme” ugyebár −, amelyet a továbbiakban Gyűjtődémonnak nevezek, a Gyűjteményben hozta le minden individuum számára a halhatatlanságot az egekből a földre. Ám e lehozatal egyszersmind azt is jelentette, hogy a halhatatlanságot saját képére és hasonlatosságára formálta át. A transzcendens halhatatlanság − az Élet és a Lélek halhatatlansága − helyett a Gyűjteményben a halhatatlanság halála − a Halál és a Dolog halhatatlansága − ölt testet. Élet és Halál mintegy helyet cserélnek egymással, és ezt a helycserét az Élet gyűjteménytárggyá válásában követhetjük nyomon. A vallási világállapotban a Halál a „Teljességként”, „Istenként”, „Abszolútumként” felfogott Élet puszta mozzanata volt, a modernitásban viszont − éppen fordítva − a „szentségét”, „Isten létébe ágyazottságát” elvesztett Élet foglalata lett. Míg ott az Élet, itt a Halál örökkévaló. Míg ott a haláltól, itt az Élettől kell kivívni az egyén − ott a Lélek, itt a Tudat − halhatatlanságát. Ott a halhatatlanság az Élet, itt a Halál örökkévalóságát jelenti. Minden gyűjtemény, a legalantasabb és leghitványabb is a modernitásban a gyűjtemény urának halhatatlanságát allegorizálja. Az Élet, amelynek organikus folytonosságában és eleven forgatagában minden különös alak, egyedi létezés tovatűnik, összeomlik, más alaknak és egyedi létezésnek adja át helyét, az individuumra nézve úgy jelenik meg mint végveszedelem, maró sav, pusztító erő, míg a Halál, az élettelenség olyan tartósítószerként, amelyben mindaz, amit az Életfolyamból kimenekítenek, kiragadnak, örökre megmarad. A különös alak, az individuum a halhatatlanságot csak az Élet köréből kiszakadva nyerheti el, oly módon, hogy megpróbál halálban maradni és halálba küldeni azaz kimenteni (!) minden létezőt az Élet karmai közül, megpróbál halálban tartani mindent (hisz minden különös létezésért kár!), mert csak ott nem fog rajta az Élet. Ez azonban azt jelenti, hogy a különös alak, az egyedi létezés számára az Élettől elválasztott, izolált, rögzített, tartósított tetem halhatatlansága, a holtak s nem az elevenek, a Halál és nem az élet, a Dolog és nem a Szellem halhatatlansága jut.
megmaradni a halálban
A modern individuum − a tudatlény, az ego-ember − a benne különössé és egyszerivé vált szellem alakjának mulandóságán, a személyes egzisztenciára váró megsemmisülésen kétségbeesve nem azon van, hogy életét „mint talált tárgyat visszaadja”, hanem hogy mint talált tárgyat kiragadja az Élet köréből és emléktárgyként megtartsa magának. De mi más az Élet köréből kiragadott személyes élet a maga konkrét, egyszeri meghatározottságában, anyagiságában, mint holttest, tetem? Mi más az emléktárgy, mint a tárgy leválasztása eredeti létezéséről, az élet mozgalmas elevenségéről, vagyis a tárgy sterilizálása, izolálása, bebalzsamozása s ilyeténképp − mint a barokk szomorújátékról írott könyvében Walter Benjamin kifejtette − a holttetem allegóriája? Márpedig lévén minden modern gyűjtemény eredendően magángyűjtemény, egyben mindig emléktárgyak gyűjteménye. S mi más a gyűjtemény mint az Élet minden egyedivel és egyszerivel szemben könyörtelenül negatív hatalmának, az idő hatalmának, avagy fennköltebben szólva a mulandóságnak a felfüggesztése a tárgyon? E felfüggesztés azonban a tárgy élettelenítését jelenti, hogy ily módon megőrizhető és tartósítható legyen. Kiugrani az életből és megmaradni a halálban − ez a „transzcendensen otthontalan” modern individuum számára az örökkévalóság. Azok a ritka gyűjtők, akik elég kétségbeesettek, elég következetesek és elég vagyonosak ahhoz, hogy közvetlenül önmagukat, testi életük tárgyát „gyűjtsék ki” az Életből és helyezzék gyűjteményük középpontjába, akik nem riadnak vissza attól, hogy még idejekorán felfüggesszék az Élet monstruózus hatalmát esendő testük fölött és testüket mint „talált tárgyat” kivonják az Élet köréből, vagyis tartósítsák magukat a halálban, akik „hibernált állapotban” − a halálban maradva − várakoznak a technikai-tudományos feltámasztás sohanapjára, nos, az efféle gyűjtők távolról sem eszelős különcök, hanem az Élethez való normális beállítódás mintaszerű megtestesítői a modernitásban. A gyűjteményben tetemszerűen megmeredt és a modern tudomány varázsszereivel tartósított halhatatlanság − a spirituális szempontból halott halhatatlanság − minden normális modern individuumban az Élet otromba mulandóságával, gonosz közönyével, félelmetes káoszával áll szemben: a modern tudatban az Élet a Megsemmisítés Hatalmaként lép fel, a Halál pedig a Menekvés és Megváltás jótékony Hatalmaként, mely „ápol és eltakar”, miként a sír, azaz megvéd az esztelenül dühöngő élet atrocitásaitól. A modern ember inkább él a biztonságos halál örökkévalóságában, semmint hogy életében meghaljon, ha már a Túlvilági Örökkévalóság többé nem fényeskedik neki.

fortepan.hu, adományozó: Mészáros Zoltán
A modern tudatlény, akit sem a közösségi test, sem a spirituális test halhatatlansága nem lelkesít át többé, nem a haláltól, hanem az Élettől retteg (még ha ezt a rettegést hajlamos is halálfélelemként félreérteni), az Élet örökkévalóságától, amelyben az egyedi létezést és a különös alakot nem illeti meg öröklét. Márpedig a modern tudatlény szempontjából csakis ennek van jelentősége, minden egyéb érdektelen vagy másodlagos. Ha tehát az Élet eltapossa az egyest, közönyös a különös alakkal, a személyes egzisztenciával szemben, akkor jöjjön inkább a Halál. Mármint a Halál Örökkévalósága. Mentsük, mi menthető még. Azaz: szabadítsuk meg az Élet gonosz démonától a megtestülés és eltárgyiasulás egész világát, űzzük ki az Életet a testekből, tárgyakból, formákból, hogy minden egyszeri és különös megmenekedjék a pusztulástól, hogy az Élet köréből kirántva fennmaradjon. Mi más minden gyűjtés − egy falevél vagy egy hajtincs lepréselésétől kezdve lepkék és bogarak gombostűre tűzéséig, primitív kultúrák mágikus tárgyainak, eszközeinek és sok ezer éves civilizációk műkincseinek múzeumokban felhalmozásától és kiállításától a személyes emlékek, fotográfiák, színház- vagy mozijegyek, meghívók megszállott gyűjtögetéséig − mi más, mint életűzés! A Gyűjtemény − a tények, a számok, az információk, a szavak, az emlékek, tárgyi rekvizítumok megannyi grandiózus gyűjteménye − nem más, mint a Holtak Noé bárkája, amelyre minden, ami valaha is volt, van és lesz − „minden” a szó mennyiségi értelmében − mérlegelhetetlen jelentőségétől függetlenül, pusztán egyedisége, különös alakja jogán felkerülhet, és ily módon kimenekíthető az Élet pusztító köréből a modern örökkévalóságba: a Halálba. A modernek Noé bárkája nem élőlényeket szállít, akik a szerves sokasodás − a szaporodás − szép képessége folytán fajként menekülnek meg, hanem életteleneket, mert az egyszeri létezés, a különös alak csak tetemként őrizhető meg, mert az élettelenek arra vannak kárhoztatva, hogy szervetlenül, pusztán mennyiségi értelemben sokasodjanak, miként a Holtak imaginárius Birodalmában a holtak. Noé − Isten kegyelme folytán − a bárkáján a párba állított élőlényekkel az Élet teljes körét menti meg a katasztrófától; a modern Noé, akit épp ezért helyesebb lenne talán Kháronnak nevezni, bárkáján, azaz ladikján az Élet katasztrófájából holtakként vagy élőhalottakként menekíti ki az eleveneket.

fortepan.hu, adományozó: Jezsuita Levéltár
A modern Noé-bárka maga a gyűjtemény, a mauzóleum-múzeum, a temető-múzeum. Minden elfér itt, ami élt és létezett valaha, föltéve, hogy már halott. Ez a Noé az eleveneket holtakként veszi föl bárkájába, viszont mindenkit fölvesz, aki halott, és mindaddig bárkáján tartja, amíg az Élet tomboló özönvize el nem csitul: ki nem szárad teljesen a világ. Az elevenek organikus világában a lények − az emberi lénnyel egyetemben − szülik, elnyelik, áthatják egymást, egyetlen láncolatot, körforgást, örökké növekvő-újjászülető testet alkotva; a holt dolgok gyűjteményvilágában csak vonatkozásnélküli egymás-mellettiség van, még csak nem is nyomja, szorítja, fogja össze egyik dolog a másikát. A Halál örökkévalóságát a szerves világon túl képzelik el, ott, ahol már semmiféle bomlás, rothadás, semmiféle törődés, romlás, kopás, öregedés nem kezdheti ki a dolgok létezését. Ha az Élet szerves örökkévalóságát a természet „örök körforgása” és „kozmikus teste”, spirituális örökkévalóságát pedig a színeváltozás, a szerves és szervetlen világ anyagiságát is legyőző szellem testisége, a fénytest szimbolizálhatná, akkor a Halál modern örökkévalóságát a szervetlen világ, az ásványok és kristályok holt anyagisága testesítheti meg.
*
a gyűjteménytárgy halhatatlansága
A modern, azaz „Istentől elhagyott” világot egyetlen szenvedély, egyetlen démon uralta: a gyűjtőszenvedély démona, egyszóval a Gyűjtődémon. Ő lakozott minden modernben − lényben és intézményben −, ő változtatta Gyűjteménnyé − múzeummá, mauzóleummá, temetővé, raktárrá, rezervátummá, állatkertté, tébolydává, gyűjtőfogházzá, vagyis tárrá és tárolóvá − a természet és a kultúra, az élet és a szellem egész világát, ő mentette ki a megbízhatatlan, otromba és ocsmány természet ragadozó karmai közül, a szervesség uralma alól a lényeket, hogy emléktárgyként, tetemként, dologként helyezze biztonságba őket grandiózus lerakó- és tárolóhelyein, ahol létezésük emblémájává válva nyerik el a halhatatlanságot, amelyre úgy vágyódnak. Előfordult persze, hogy a vakon vesztükbe rohanó lényekre erőnek erejével kellett rákényszeríteni a gyűjteménytárgy halhatatlanságát, s meglehet, hogy a szóban forgó halhatatlanság nem is a lények, hanem maga a Gyűjtődémon halhatatlansága volt.

fortepan.hu, adományozó: Vojnich Pál
A Gyűjtődémon − a bírás démona − a modernitásban bírta le a világot. A gyűjtés boldogsága mindig a bírás − a lebírás és birtoklás − boldogsága egyben. Minthogy az elevenek boldogsága, az életben lehetséges és elérhető boldogság − a megújulás, növekedés, sokasodás, folytonosság, szeretet boldogsága − a modernek számára semmis, sőt, maga a boldogtalanság (testbe zárva lenni, evésre, ivásra, ürítésre, szaporodásra kényszerítve lenni, elmúlni, közösségbe-tömegbe préseltetni), azért a halálban lehetséges és elérhető boldogsággal helyettesítik. Midas király, a legendabéli mesélhetne sokat erről a boldogtalan boldogságról! Boldogtalanról, mert az élet csak a halál létmódjában bírható. Lebírni a világot annyi, mint felfüggeszteni életét − a halál létmódjában tartani. Az ilyen világ csak árnyéka önmagának: árnyékvilág élőhalottakkal. A Gyűjteményben csak leölt műalkotások trófeái, elpusztult pillanatok tetemei, kulturális és természeti lények megkövült vagy bebalzsamozott maradványai férnek el. Az életnek nincs helye. A Gyűjtemény nem az eleven személy szervetlen teste, hanem holttest, amellyé maga az eleven személy is válni szeretne, mégpedig azért, hogy sose haljon meg! A Gyűjtemény a modern, „transzcendentálisan otthontalan” ember másvilága és másik világa, amely azt a maradandóságot testesíti meg, mely a kitömött állattetemek merev üvegszeméből néz ránk. Az élet nem a Gyűjteményben tárolt tudásért, hanem a transzcendencia nélküli maradandóságért fizetett ár, amelyet azonban nem a Gyűjtővel, hanem a természet és a kultúra eleven lényeivel fizettetnek meg. A bírás ebből a szempontból az élet halálesetbe helyezése. A Gyűjtemény tárgyai a Gyűjtemény Urával − a Gyűjtővel − a halál viszonyában állanak. Abba a hitbe ringatják, hogy félig-meddig már ő maga is halott, de legalábbis megmerítkezhet időről időre a halál birodalmában, megmártózhat abban a maradandóságban, amely a halálban maradóké.
ő maga lakik bennük
Walter Benjamin a gyűjtés szenvedélyéről tartott előadásában joggal nevezi „a gyűjtő boldogságát a magánember boldogságának”, s joggal állítja, hogy ,,a gyűjtemény mint olyan elveszíti értelmét, ha elveszíti szubjektivitását”, azaz személyes vonatkozását a Gyűjtőre. Minthogy azonban ez a vonatkozás a bírás vonatkozása, Walter Benjamin a különc vagy bolond álarca alatt rejtőző magánemberben is ugyanazt a démont találja föl, amely a modern állam és a pénzgazdaság személytelen gyűjtőszenvedélyében lakozik, noha persze egészen parányi méretben: „bensőjében szellemek vagy legalábbis szellemecskék ütötték fel tanyájukat, akik gondoskodnak arról, hogy a gyűjtő számára, és itt az igazi gyűjtőre gondolok, amilyennek lennie kell, a birtoklás legyen a legmélyebb viszony, amely az embert a dolgokhoz fűzheti: nem azért, hogy a dolgok benne életre keljenek, ő maga lakik bennük”. Mármint a dolgokban. Mert a Dolgok Házában, a Holtak Házában halálra válhat, örökkévaló halálát élheti maga is.

fortepan.hu, adományozó: Jezsuita Levéltár
A gyűjtőszenvedély − mint ismeretes − akkor csillapulhat, ha csak egy pillanatra is, amikor mindaz, amire irányult, be van már gyűjtve, egyképpen megvan/meglett, a gyűjtőnél van (az övé lett). A Janus-arcú Gyűjtődémon viszont (egyik arca az Állam, másik arca a Tőke, ez államként, amaz tőkeként gyűjti be a világot) akkor csillapul csak le, ha az egész világ az övé már, ha már egyképpen mindent és mindenkit összegyűjtött, egy helyen és egy időben tud, s mintegy pontot tehet a világ végére. Ez az a pont − a gyűjtőpont, mely persze egyben gyújtópont is −, ahol a Gyűjtődémon világhabzsolása véget ér, ahol ennen farkába harap. Ez az a pont, ahol a modernitás kilyukadt, hogy posztmodernitásként nézzen vissza önmagára. Egyféleképpen − ugyanis szellemi értelemben − a világ csakugyan véget ért: ami begyűjthető volt, azt a Gyűjtődémon bendőjébe begyűjtötte. A világ mint Gyűjtemény készen áll. Megérkezett a Halálba. Az Élet nem fenyegeti többé. A túlélők pedig, akik lemaradtak a Holtak Bárkájáról vagy bolondságukban föl sem szálltak rá, a Holtak Birodalmának intermundiumaiban élnek. A világ mint létezés − Természet, avagy közelebbről: Ló, Medve… Isten −, a világ mint Élet és Szellem − nincs többé. Csak mint tény adott és mint személyes tudat jelenvalóan létező. Úgy látszik, megint elérkezett hát az idő, midőn − mint Walter Benjamin jövendölte meg fél évszázada − Minerva baglya fölszállhat és elgondolhatja immáron törvényes birtokát: „jól tudom, hogy ama típus fölött, amelyről beszélek, és amelyet egy kicsit hivatalból képviseltem, eljárt az idő. De mint Hegel mondja: Minerva baglya csak a sötét beálltával kezd röpülni. Csak akkor fogják megérteni a gyűjtőt, ha az utolsó is kihal”. Nos, ha az utolsó gyűjtő nem is, de a Gyűjtődémon halott. Ezzel a modernitás utolsó nagy szenvedélye is kihunyt: az életfélelem és a halálszomj sem éltet többé senkit. Senkit ne tévesszen meg az utójáték, az ,,úgymaradtak” népes tábora, a modernitás mint feltételes reflex. Ez a világ már nem az a világ. A gyűjtő meg van értve.
A modern gyűjtés megszállottsága, a bírás szenvedélybetegsége olyan, mint valami viszketegség: a transzcendencia viszketett ilyen förtelmesen − amputáció után. De a modernitás lezárulásával a viszketés is csillapul. A transzcendencia helye nem viszket többé. Nem hiányzik, nem tűnik néha még úgy, mintha lenne, nem akarja már senki protézisekkel pótolni: Történelem, Jövő, Ész, Nemzet stb. Legfeljebb a viszketés helye viszkethetne még. Ebből azonban már sem Metafizika, sem Ideológia nem lesz. Legfeljebb esztézis.