A GONDOSKODÁS VÉGZETE
2013 január
Akár igaz is lehet a ténynek nem nevezhető, a mitikus történetet esetleg csak továbbmitizáló elbeszélés, hogy a dúsgazdagnak született, kiváltságos körülmények között nevelkedő és hosszú élete során sikert sikerre arató Szophoklészt aggkorában gyámság alá helyeztették leszármazottai, mert megelégelték a vénember életkedvét s hogy lakomákon pazarolja el nehezen várt örökségüket. A kilencvenéves drámaköltőt – az istenek kegyeltjét és Athén büszkeségét – alperesként bíróság elé is idézték, ám ő néhány nap alatt megírta az Oidipusz Kolonoszban drámát, és engedélyt kapott, hogy saját védelmére felolvassa a tárgyaláson megjelent sokadalom előtt. A közönséget és a bíróságot – a mese szerint – olyannyira megrázta az előadás, hogy állva ünnepelték a szerzőt, a felpereseket pedig még a tárgyalás színhelyéről is kiutasították.
mítosz-variációk
A fennmaradt Szophoklész-szöveg motívumai – mindenekelőtt a lírai én-vonatkozások-azonosulások, a mítosz-variációk között fel sem bukkanó elöregedett Oidipusz alakja, aki szörnyű indulattal átkozza meg fiait – sejtetik, hogy a tragédiaköltőnek csakugyan lehetett valami aktuális, személyes indítéka (erős sértettség és harag) az utolsó, bakikat sem nélkülöző mű megírására. Tény azonban, hogy a darabot, már halála után, Szophoklész nevű unokája vitte színre – nagy odaadással. Vajon akkoriban – a feltételezett bírósági tárgyaláson például – nem akadt aggályoskodó, aki belegondolt, miként is lehet az ifjú Antigonénak vénségesen vén apja? Hiszen a közismert thébai mítoszból merítő, és szintén sajáttá formált történet nem halhatatlan, sohasem öregedő, mondhatni, a lineáris időnek fittyet hányó istenekről, hanem nagyon is halandó-hanyatló emberekről szól.
S végtére Szophoklész írta – nem a történet menetét követő sorrendben – az Antigonét és az Oidipusz királyt. Hogyhogy nem törődött maga teremtette szereplőinek általa létező adottságaival?
A gondolkodásunkat-képzeletünket-erkölcsünket minden valaha született műnél erőteljesebben meghatározó korábbi tragédiákban is teljesen önálló mítosz-variációval találkozunk – a két drámában azonban nemcsak a görög eszmények szerinti arányosság (ami a katarzishoz is nélkülözhetetlen) jelenik meg, de logikailag is minden helyére kerül. Az Oidipusz Kolonoszban címszereplője elaggottan, lerongyolódva – Antigoné támogatásával – érkezik Athén közelébe, az író szülőföldjére (ma Kolonosz Athén elővárosa), ahol az „utánanyúló” Théba-beliektől is megvédi a legmitikusabb uralkodó: maga Thészeusz biztosítja végül a kívánt titokzatos-csodás meghalást, ami inkább eltűnésre, szublimálódásra, már-már istenülésre hasonlít – nem sok köze van az ember nyomorúságos kiszenvedéséhez.
Kolonoszba tehát nem is Oidipusz, hanem Szophoklész jut – vissza, és a logikai ficamok bizonyára a közvetlen lirizálásból erednek.
önmagát megvakító
A Szfinx rejtvényét egykor megfejtő, s ezzel Thébát megszabadító hős fiatal férfi. Nagyon fiatal. A nem sokkal korábban megözvegyült királynét – nem tudván, hogy saját anyja –, Iokasztét veszi feleségül. A rendkívüli tiszteletet élvező király négy gyermeket nemz; jó pár év eltelik a dögvész pusztítása előtt. Vajon milyen korú az igazságot nyomozó Oidipusz király? Harminc alatti lehet, hiszen Iokasté az öngyilkosságakor sem öreg asszony. Mégis, az e világi történések közben pergő időről csupán Kolonoszban nem lehet számot adni. Itt ugyanis Oidipusz gyerekei a nagyon fiatal felnőttek. Antigoné majd apja halála után, már újra Thébában készül menyegzőjére, de az önmagát megvakító, dicsőséget és trónt vesztett Oidipusz vénségesen vén – a mítosz reális ideje szerint azonban negyvenes évei végén járhat. Persze az évek számlálgatása-illesztése önmagában nem bizonyítja a logika kicsorbulását. A szereplők jellemváltozása inkább. És lélektanilag nem logikus változásról van szó. Az Antigonéban Kreónt méltóságteljes, felelős uralkodónak látjuk, magunkban biccenthetünk is: pozíciója, hatalma némiképp deformálta persze, az Oidipusz király-beli barát-rokon merev és szűklátókörű lett, de nem zsarnok, egyáltalán nem gonosz szörnyeteg, és ez, uralkodókról szóló történetekben, a legjobb kifutások esetében is ritka. Kolonoszba azonban olyan sunyi-erőszakos Kreón jön, amilyenné a két korábbi darab idejében nem alakulhatott. Ebből a Kreónból nem lehetett az Antigonéban megjelenő Kreón.
A karaktervonások, a jellem „alkatrészei” eleve nem jók és nem rosszak – a helyzetek, az egymást is generáló és gabalyító történések során alakul és alakítja magát az ember. A kísértések és kihívások nevelik, miközben jellemének megfelelően bánik a kísértésekkel és kihívásokkal. Keserves persze megtapasztalni, hogy sokkal gyakoribb a rosszba fordulás, mint a pozitív személyiségfejlődés, hogy a hatalom vagy a szerencse inkább elbuktat, és az időmúlás általában nem tesz szerethetőbbé, bölcsebbé.
Az öntudatlanul bűnben élő Oidipusz király tragédiája – rendkívül bátor aktivitása miatt is – katarzist kelt. De a Kolonosz-beli agg Oidipusz semmit sem őrzött meg egykori elszántságából, lendületéből. A Thészeusznak hízelkedő, szánalmat kolduló és követelő, a bármiféle közösség iránt már közömbös, saját sorsába merült, sértett és gyűlölködő öregember nemigen hasonlít régi magára – jobbára csak ugyanannak a mitológiai névnek a viselője. Ez megrendítő. Nem a folyamat, mert az nincs, hanem a vég-kép. A néző-olvasó önkéntelenül is mindvégig a Karral együtt mondja-énekli:
… milyen esztelen, aki e rövid életet
vágyik nyújtani, nyújtani,
túl a szabott, közepes határon.
Hosszú élet a bánatot
hozza csak közelebb, csak a
bánat jön közelebb feléd s közben az öröm elkerül.
így jár, ki túlsokáig él.
…
Nem születni a legnagyobb boldogság, de a második
megszületve hamar megint
visszasüllyedni ahonnan jöttünk.
S még azokat a sorokat is, amelyeket a Hamlet-monológ majd mintegy megfordít. Hamlet ugyanis a meghalás, az „azutáni” ijesztő tudhatatlanságáról meditál, Oidipusz sorsa-látványa előtt a Kar az életben maradás nyomorúságától rettent el.
Harc, gyűlölet, viszály, csaták
s irigység; mig
a legutolsó,
míg a lenézett,
koldus, erőtlen, árva öregség
eljön, az átkok elöntenek, és a
nyomorúság veled hál.
De hát az agg Szophoklész írta ezt is! Mert mégiscsak rálátott és megítélte saját vénségbe taszított hősét. (Babits 1940-ben, már halálos betegen fordította a tragédiát. Halála előtt pár héttel még javított a tördelt levonatokon.)
Antigoné a Kolonosz-tragédiában is a gondoskodás képviselője. Fáradhatatlanul vezeti-gyámolítja vak apját a hosszú (időben-térben mennyire hosszú?) bujdosásban, lét-bolyongásban; szelíden veszi tudomásul, hogy Oidipusz rejtelmes halálából kizárt – siratójában páratlanul jóindulatú az istenekkel, minden élővel és holttal –
Nem kívánhatnátok szebb halált.
Nem véres harc ölte meg,
sem tenger vad viharja!
A sötét part
vonta magába.
Valami mély
titku halál
vitte el őt.
De ez nem a későbbi szentek naiv-passzív jóindulata. Még a végjátékban is szelídítene. Kérleli Oidipuszt, hogy engedje szólni Polüneikészt
Te adtál néki életet, s ha ellened
a legcsufabb gazságot tette volna is,
te nem fizethetsz hasonlóval…
A gondoskodó Antigoné – ahogy Goethe áhítatosan-rajongva nevezte: „nővéri lélek” – nem csupán tanult, belé nevelt kötelességeket teljesít. Kolonoszban, s aztán Thébában, Kreón parancsával szembeszállva sem egyszerűen „a dolgát teszi”. A tét számára mindvégig az, hogy kikezdhető-e a Végzet. Sajáttá tehető-e a Sors.
A mondakör alapján írt legkorábbi, nevét viselő tragédiában az állam érdekében rendelkező, csakis e világi értékeket ismerő, uralkodó politikus Kreón ellenében ő magasabb rendűnek mondja az isteni törvényeket – hogy minden halottat megillet a végtisztesség. A legtöbb hagyományos értelmezés szerint a világ „férfi” és „női” jellege, földi és égi, állam és vallás feszül egymásnak, csakhogy Antigoné alkata, szerepe bonyolultabb, semhogy az egyik „oldal” legyen. Gondoskodásával, szelíd-konok feladatvégzésével megakasztaná a könyörtelen elrendelést, s ezzel vadabbul lázad az istenek, mint Kreón ellen. Kolonoszban utoljára azt mondja Thészeusznak:
Akkor bocsáss
haza, Théba felé! Talán tehetünk
valamit véres testvéreink
végzete ellen.
Az európai kultúratörténet talán legeszményibb alakja, akit a kultúrát formáló művészek, filozófusok – férfiak – szinte szerelmes vágyódással elevenítettek meg – Hölderlintől Kierkegaardig –, az „örök Antigoné” a gondoskodás szimbóluma.
a parancs
Persze az évszázadok során nemegyszer konkrét történelmi helyzetek, legtöbbször „temetetlenségek” ügyében idézték. Robert Gamier 16. századi darabját éppúgy az elesett, és a csatatéren temetetlenül maradt katonák látványa inspirálta, mint a 20. századi Anouilh-ét, s ahogy George Steiner csodálatos Antigoné-könyvében is utal erre: a görög mitológiai elem ugyancsak alkalmas volt az ember kereszténység előtti könyörületesség-igényének felmutatására. A kultúrák folytonossága az emberségesség legfőbb törvényének folyamatos sóvárgását is kifejezte. „A helyes magatartás nem sérti az humanie piété előírásait. Amit Kreón parancsa kíván: toute inhumanité. Nem tudok róla, hogy e kifejezés korábban is előfordult volna ezzel a fenyegető, roppant súllyal terhesen. Antigoné szájából csaknem úgy hangzik, mint valami szójáték. Az inhumanité a ‘temetni’ – ‘inhumer’ – igét idézi fülünkbe, akárcsak, feltehetően, Garnier-éba. Még mélyebben, mindkét szó gyökerében, a ‘humanitas’ és a ‘humus’, az ’emberség’ és a ‘talaj’ rokonságára találunk. Aki megtagadja a földet a halottól, az tagadja az elhunyt ember voltát s ezzel önmagáét is… a parancs már a szánalom ókori fogalmában benne rejlett, a zsidó-keresztény Isten és a Golgota analógiája pedig ellentmondást nem tűrővé tette. Így tehát Polüneikész eltemetése és az élő Antigoné sírba szállása a jelentések ama sorsszerű mozgásának része, amely Krisztus sírba tételével és föltámadásával elvezet az egyetemességhez.”1
Kétségtelen, sok Antigoné-interpretációban, kivált a 20. század előtt született művekben, a hősnő szelídebb, mint amilyennek a korai Szophoklész-darabban látjuk. Van, ahol jobban hasonlít az Oidipusz Kolonoszban gyámolítójára, ott ugyanis nem mond „nem”-et, nem cselekszik a vak Oidipusz ellenére, elaggott, tehetetlen apját csak gyöngéden kérleli – „Bocsásd hát magadhoz!… rossz a harag, mert a vége rossz” – de nincs a mítosznak olyan értelmezése, amely elvitatná Antigonétól a gondoskodását jellemző-minősítő lázadó szellemiséget. Oidipusz fiatalon és öregen, királyként és száműzött bolyongóként is újra meg újra hangoztatja akaratlan bűnösségét, Antigoné viszont önként tart apjával és tudatosan vét az állami törvény ellen, sőt azt is tudja, hogy éppen tudatosságával teremt sorsot magának. Aki másokról gondoskodik és megvédene a kiszolgáltatottságtól, gyakorta kényszerül lázadásra. Iszméné félve-idegenkedve bámulja nővérét, s hökkenten állapítja meg: „tebenned ég a szenvedély”, és a legközönségesebb okoskodással hűtené: „A lehetetlent célba venni nem való”. Lehetetlen volna? Csak szokatlan. Kreónt is az bőszíti leginkább, hogy nem érti, mert nem ismeri ezt a fajta gondoskodó magatartást. Hiszen egészen más uralkodni, rendelkezni, igazságosan vagy igaztalanul törvénykezni, mint gondoskodni. A közösség életét döntően meghatározó embereknek vegyíteni kellene a kétféle attitűdöt. Esetleg törvény szabályozhatná, hogy a politikusnak kötelessége legyen a valódi gondoskodás is – a „valódi” pedig azt jelenti: személyes, konkrét és közvetlen.
torz társadalmi értékrend
Kreón úgy véli, Polüneikész és Eteoklész halálával „a vérrokon jogán” Thébában rászállt minden hatalom. Uralkodóként fel sem merül benne, hogy „kiegészíthetné” működését a személyes, konkrét és közvetlen gondoskodással. Az európai történelem során ebben rendületlenül követték utódai – akár örökölték hatalmukat, akár választottként jutottak pozícióba. Mindig is élesen elkülönült a rendelkező-irányító és a gondoskodó tevékenység, az utóbbit, persze inkább az önállótlan, lázadás nélküli változatot illett ájtatosan szépnek, példaszerűnek tartani, de a torz társadalmi értékrendben sohasem volt méltósága. Antigoné tehát – hisz mégiscsak királylány – már azzal is lázad, hogy kíséri és ellátja apját.
Nem alázatosan, inkább büszkén hágja át az ostoba, merev és lefokozó konvenciókat.
Hatalmi helyzetből akárhány ember élete szabályozható és bármekkora vagyon kisajátítható – jó vagy rossz célra. A hatalom birtokosa elnagyolt mozdulatokkal irányít, pontosabban mások számára kijelöli az irányokat. Az uralkodó összehasonlíthatatlanul messzebbre és többekre hat, mint a közvetlen gondozást végző, aki éjt nappallá téve sem tud millió felfekvéses sebet kezelni, egy egész élet során is legfeljebb néhány száz gyereket taníthat meg írni-olvasni – minden közvetlen törődéssel járó mesterség, a földműveléstől az eszközjavításig, a ruhavarrástól a kenyérsütésig szűkebb hatókörű, ráadásul a közvetlenséget a társadalom értékrendje nemigen méltányolja.
a törődés mindennapi rutinja
A parlamentbe jutott képviselő, az igazgató, még a főosztályvezető is úgymond karriert csinált, különösen, ha sikerül megszabadulnia a törődés mindennapi rutinjától, és csupán számon kér, nyilatkozik – ha valóban csak képvisel.
Az uralkodó és a gondoskodó attitűd egyre merevebben elkülönült, úgy tűnik, a hasadtság a közösségek lélekszámának rohamos növekedésével egyenes arányban rombolta a közös tér valamennyi kapcsolatát – nemcsak a rétegek és az egyes emberek közötti kapcsolatot, de például az ember és környezete viszonyát is –, mert deformálódtak a szerepek, s maga a játéktér is.
A véglegesnek mutatkozó otromba világberendezkedés hangyányi réseiben az Antigoné-féle civil-szenvedéllyel lehetne gyakorolni és népszerűsíteni a gondoskodás erkölcsét. S ha a „népszerűsítés” szó eleve borzol valakit (engem például), kajánul akkor is biccenthet: az elengedhetetlen „gyakorlás” lehetetlenné teszi, hogy üres szájalássá silányuljon az idea.