Ispánki János

A GOMBAFELHŐ GENEZISE

1994 augusztus

A GOMBAFELHŐ GENEZISE

1945 nyarán néhány hetet gyerekkorom városában töltöttem. Eljöttünk a lerombolt, éhező Budapestről. Itt ért a hír: az amerikai hadvezetés atombombát dobott Hirosima japán városra. 1945 augusztusában ott álltam a város főterén, Kossuth szobra mögött, kezemben az újsággal s az újságban a végzetes hírrel. Sosem lesz vége?

Ha gyéren is, de kaptunk hírt a háború évei alatt a készülő atomfegyverről, a nehézvíz-kísérletekről. Valószínű volt, hogy a német csodafegyver-legendák ellenében megszületik a nyugati hatalmak igazi csodafegyvere, de bíztunk benne, hogy nem fogják bevetni, mert nem lesz szükség rá. Mégis ledobták.
a gyűlölet hullámai
Az első sikeres kísérlet után alakított tudományos bizottság is ellenezte az atomfegyver bevetését, sőt azt is, hogy az Egyesült Államok tartósan egyedül birtokolja az atomtitkot. Nemcsak Einstein korábbi javaslatát támogatták, hogy a bomba demonstratív ledobása egy lakatlan szigeten történjék az Államok felügyelete alatt, de egyértelműen leszögezték: ,,Az atombomba váratlan bevetéséből adódó katonai előnyök és az általa megkímélt emberéletek eltörpülnek a rémület és a gyűlölet hullámai mellett, melyek végigsöpörnek majd az egész világon. Ha az Egyesült Államok lesz az első hatalom, amely beveti ezt az emberiség válogatás nélküli elpusztítására szolgáló új fegyvert, kihívja maga ellen az egész világ közvéleményét, meggyorsítja a fegyverkezést, és előre elvágja annak a lehetőségét, hogy ezt a fegyvert a jövőben nemzetközi egyezmény útján lehessen ellenőrizni.”

De katonákból, politikusokból, üzletemberekből s néhány tudósból összehozott Truman egy másik bizottságot is. E bizottság összetételének ismeretében nem volt vitás, hogy az elnök kire fog hallgatni. Ők ugyanis az új fegyver bevetése mellett döntöttek.

Szükség volt az atombomba ledobására?

A kísérletek hajnalán Hitler és a német világuralom fenyegetése hajtja munkára a tudósokat. 1945 nyarán azonban Hitler halott, a német birodalom romokban. Igaz, hogy Japánnak még kétmillió katonája és kilencezer kamikaze repülője van, de az is igaz, hogy már megtört ez a haderő. Hajóhada nagyrészt a tenger fenekén, légiereje elpusztult, városait, ipari üzemeit az anyahajókról, a Mariana és Okinawa szigetéről felszálló B 29-es óriásbombázók zúzták szét. Fogytán van élelme. Amiről eddig alig esett szó: az amerikai tengeralattjárók megbénították az importra szoruló japán gazdaságot. A halászat pang, a lakosság éhezik. Eddy Bauer amerikai történész szerint nem az atombombára, még a korábban eltervezett inváziós partraszállásra sem lett volna szükség.

Mégis ledobták.

1945 júliusában már ülésezik a potsdami konferencia, amikor a Los Alamosban és Oakridge-ben dolgozó mintegy százezer ember(!) munkájának eredményeként július 17-én Alamogordóban megjelenik a gombafelhő: felrobban az első plutónium-bomba. Truman és a nyugati szövetségesek tárgyalási pozíciói azonnal megváltoznak. A konferencia feladata volt dönteni Európa jövendő sorsáról, a Szovjetunió hadbalépéséről Japán ellen, illetve a Japánnak szóló amerikai ultimátumról.

Július 17-e után nem sürgős Amerikának, hogy segítséget kapjon a szovjetektől Japán ellen. A Szovjetunió viszont gyorsan mozgósít, hogy ki ne maradjon a japán zsákmányból. A nyugatiakat aggasztja a Szovjetunió növekvő súlya: a Vörös Hadsereg már bent van Európa szívében, és ott akar lenni a keleti osztozkodásnál is. Valamiképp demonstrálni kell a nyugati fölényt. Az atombomba tehát jelzés lesz a szovjetek számára is, s így a hidegháború első hírnöke.

Az amerikai hadvezetés tisztában volt a maradék japán erők harci elszántságával, s talán túl is becsülte annak hatékonyságát. Amikor Stimson hadügyminiszter és Marshall tábornok az elnök elé tárta a nyári hadihelyzetet, dönteni kellett egy hosszú, véres, több százezer halottal járó távol-keleti háború és az atomtámadás dilemmája között. Truman úgy érezte, a kisebb rosszat választja az atomfegyverrel.
feltétel nélküli megadás
És végül: a Japánhoz intézett potsdami ultimátum a teljes pusztulás vagy a feltétel nélküli megadás lehetőségét tárta Japán elé. A japáni szoldateszka és a markában tartott császár azonban öngyilkos háborúra készült: abban reménykedett, hogy a partra szálló nyugati erőket félresöpörve elviselhető feltételeket csikarhat ki a szövetségesektől. Miután a potsdami konferencia befejezéséig az amerikaiak nem értesültek Japán kapitulációs szándékáról, Truman elnök, aki az Augusta cirkálón hajózott hazafelé, kiadta az utasítást az atombomba ledobására.

A hitleri Németországból menekülő tudósok közül többen húzódtak meg Belgiumban, Angliában, Svédországban. Három magyar: Szilárd, Wigner és Teller az Egyesült Államokba került. Leveleztek az Európában maradtakkal, s tőlük tudták meg 1938—39 telén, hogy a németek az ún. ,,urán probléma” megoldásán dolgoznak. 1939 márciusában, sikeres atommáglya kísérlete után az olasz Enrico Fermi felhívta egy amerikai admirális figyelmét az atombomba lehetőségére, de az eszme nem szakember előtt akkoriban annyira abszurdnak tűnt, hogy a felhívás visszhangtalan maradt. Magyarjaink fülébe jutott ekkor, hogy Berlinben összehívták a német fizikusokat egy tárgyalásra a „nukleáris hasadásnak” nevezett fizikai jelenségről: lehet-e gépkocsi-hajtóerő. A hír rövid időre nyugtatta meg őket, hamarosan kiderült, hogy Csehszlovákia lerohanása után a németek beszüntették a cseh urániumkivitelt. A cseheken kívül Európában csak Belgiumnak volt jelentős urániumkészlete. Mi lesz, ha a belga urániumkészlet Hitler kezébe kerül?

ucsdnews.ucsd.edu

ucsdnews.ucsd.edu

Figyelmeztetni kellene a belgákat? Az amerikai kormányt? A történetet elmesélő Szilárd Leó szerint a kutya sem ismerte őket az amerikai vezetésből: Szilárd és Teller akkor még amerikai állampolgár sem volt. Ki hallgatna a három ismeretlen emigráns szavára? Ekkor jutott eszükbe az öregember. Az öregember, aki Nobel-díjas és világhírű volt, és elűzöttként ott élt az Egyesült Államokban. Igen, őt kell rávenni, figyelmeztesse a belgákat, ne adják ki kezükből az urániumot!

De hol lakik az öregember?

Az utóbbi hónapokban nem találkoztak vele, kivéve Wignert, akivel együtt dolgozott Princetonban. Neki említette egyszer, telefonon, hogy nyárra kiköltözik Long Islandra, egy dr. Moore nevű ember nyaralójába. De hova? Island 120 mérföld hosszú sziget, szemben New Yorkkal s tele régi indián meg angol nyelvű helyekkel. Wigner emlékezni vélt a helység nevére is: valami P betűs név volt… lássuk Long Island térképét! A déli oldalán meglelték az egykori indián törzs után elnevezett Patchogue helység nevét. Patchogue! — ez lesz, kiáltott fel Wigner s kocsiba szálltak.

Fullasztóan meleg júliusi nap volt, amikor Szilárd és Wigner elindult megkeresni az öregembert. Oda is értek, kérdezősködtek, de a faluban nem hallottak sem dr. Moore-ról, sem az öregemberről. Vissza a kocsiba, s verejtékben úszva ismét végigbolhászták Long Island térképét. Más név lenne? Talán Peconic? Ez lesz, mondta Wigner; s most ellenkező irányban hajtottak vagy negyven mérföldet. Peconic még kisebb hely volt, mint Patchogue. Alig több mint egy kávézó s vasúti megálló. De a keresettekről itt sem tudott senki.
reményt vesztve
A térkép már vizes volt a kezükben, amikor reményt vesztve összehajtogatták s kocsiba szálltak, hogy megtegyék a százmérföldes utat hazafelé. Vagy két mérföldre Peconic-tól át kellett hajtani az egyetlen utcából álló Cutchogue falun. Megálltak Mr. Kramer vegyesboltja előtt, mert venni akartak valami apróságot. A boltban ácsorgott egy hétéves forma kisfiú, kezében horgászbottal. Wignerék tudták, hogy az öregember szeret horgászni. Megkérdezték. S a kisfiú ismerte. Igen, ott lakik dr. Moore házában — mondta. Beszállt a kocsiba s odavezette a két tudóst.

Az öregember papucsban jött ki a csöngetésre. Jó óra hosszat beszéltek neki a legújabb hírekről s arról, hova vezethet mindez. Szilárd meglepve tapasztalta, hogy az öreg fejében meg sem fordult a láncreakció lehetősége. Végül megegyeztek, hogy levélben figyelmeztetik a belga kormányt, s a levél másolatát elküldik az Egyesült Államok kormányának. Azzal hazahajtottak.

De a levél megírása után újabb kételyek merültek föl: mi lesz, ha a belgák nem válaszolnak? Ha a másolatot elnyeli az amerikai államigazgatás gépezete? Mi lesz, ha közben a német kutatók tovább lépnek? Sürgetett az idő. Végül arra a merész elhatározásra jutottak, hogy maga az öregember írjon az elnöknek. Igen, egyenesen neki. De ki tudná a levelet eljuttatni az elnöki kézbe? Diszkrét nyomozásba kezdtek. Végül találtak egy német közgazdászt, aki ismert egy amerikai bankárt, Roosevelt elnök személyes barátját. Mindezek után nekiültek a hármak s megírtak egy tömör, őszinte levelet német és angol változatban.

1939. augusztus 2-án újra kocsiba szálltak, de más összeállításban, mint a júliusi látogatás idején. Wigner ugyanis közben szabadságra ment. S mert Szilárd nem tudott kocsit vezetni, megkérte Tellert, vigye el az öregemberhez. Most simán odataláltak. Bent a nyaraló dolgozószobájában felolvasták a levél angol és német nyelvű változatát. Az öregember némán végighallgatta, bólintott, fogta a tollát és aláírta. A levél így szólt:

Nassau Point, Peconic, Long Island
1939. aug. 3.

F.D. Roosevelt
az Egyesült Államok elnöke,
White House,
Washington D.C.

Elnök Úr!

Enrico Fermi és Szilárd Leó legújabb kutatásai, melyeket kéziratban ismertem meg, valószínűvé teszik, hogy az uránium elem a közeljövőben hatalmas energia forrásává válhat. A dolgok jelenlegi állása fokozott éberséget és szükség esetén gyors cselekvést kíván az állami vezetéstől. Ezért kötelességemnek érzem, hogy felhívjam figyelmét az alábbi tényekre és lehetőségekre.

Az utóbbi négy hónapban — Franciaországban Joliot, Amerikában Fermi és Szilárd kutatásai révén — nagyobb tömegű uránium segítségével nukleáris láncreakciót sikerült létrehozni. Ekkor hatalmas mennyiségű energia, valamint új, radioaktív elemek keletkeznek. Ugyanekkor, Elnök Úr, irtózatos hatású romboló erő is felszabadul.

Az elnök megkapta a levelet a bankártól. De csak októberben olvasta el, s bizonyára érdekesnek, ám kissé titokzatosnak találta. A világesemények mégiscsak ráirányították a figyelmét. Ekkor bizottságot nevezett ki az alelnök, Stimson hadügyminiszter, Marshall tábornok és két tudós bevonásával. A bizottság kezdeti szerény költségvetése hamarosan milliárdokra nőtt.

Az öregember — teszi hozzá Alistair Cooke, aki Szilárd Leó elbeszélését lejegyezte —, az öregember természetesen Albert Einstein volt.

felső kép | warontherocks.com