A GÉP A KERTBEN

1844-re a „gép” eluralkodott az emberek képzeletvilágában. A gőzhajó felfedezésének lázas fogadtatása a vasútéhoz képest elenyésző volt. 1830-ra a mozdony, a kor vasparipája és tűzköpő Titánja egyfajta nemzeti rögeszmévé válik. A korszellem kifejezője, az erő, a sebesség, a zaj, a tűz, a vas és a füst megtestesítője. Jelzi az emberi akarat diadalát a természet felett, ugyanakkor a kötöttség a sínpályákhoz újfajta sorsszerűséget is kifejez. „Maga a testet öltött ipari forradalom”, ahogy a korszak egyik gazdaságtörténésze nevezte. A vasúttal kapcsolatos tervek, a balesetekről szóló beszámolók, a lehetséges haszon, a vasúti közlekedés gyorsaságáról írottak elárasztják az újságok címlapjait. Az elbűvölő témát tényszerű és fiktív módon is feldolgozzák, megéneklik, bekerül a politikai beszédekbe és a folyóiratokba. A legjelentősebb magazinokban az írók a gép (gőzmotorok, gyárak, vasutak, és 1844 után a távíró) erejét a szüntelenül fejlődő emberiség történetében a hit jutalmaként ábrázolják. A demokratikus egyenlőség égisze alatt a gépet világszerte a szegénység és a nincstelenség megszüntetőjeként üdvözölték, és az emberi energia példátlan felszabadításának tartották a tudományban, a politikában és a mindennapi életben. Úgy hitték, ennek az új erőnek a birtokában az emberiség, talán először története során, képes lesz megvalósítani a bőség álmát. E mámorittas próza egyszerű, ám ellenállhatatlan logikán alapul: a legfontosabbnak ítélt tényezővel kell először foglalkozni, és biztos, hogy minden más remény: a béke, az egyenlőség, a szabadság és a boldogság iránti vágy a technológián alapul.

Prométheusz mítoszára szinte mindenütt utalnak. Történelem című esszéjében Emerson a tűzlopó történetével példázza, miként tárja fel a „haladó ember” az olyan hitelt érdemlő, műszaki tudományokkal kapcsolatos tényeket, mint amelyet egy ősrégi mítosz rejt. „Hányféle jelentést és ma is helytálló igazságot találhatunk Prométheusz történetében!”, kiált fel.

De egyetlen összefoglaló parafrázis sem képes bemutatni az iparosodás tömegre gyakorolt, finoman összetett hatását. Nem mintha ezt az igen egyszerű fogalmi hálót tovább kellene bontogatni. Bárki megértheti, és éppen ez a lényege: a haladás szimbóluma, a gép egyértelműsége és egyszerűsége egyben magyarázatot is jelent annak megdöbbentő erejére. John Stuart Millen (és talán Henry Adamson) kívül senki sem érzékelte ezt ennyire pontosan. Tocqueville Demokrácia Amerikában című művéhez fűzött magyarázataiban azt fejtegeti, hogy a gép technikai világa észrevétlenül, egyenesen a puszta látvánnyal, akár szavak nélkül is képes üzenni. A mozdony azért tökéletes szimbólum, mert jelentését nem kell egy költőnek elmagyarázni: fizikai attribútumai hordozzák. A tájban robogó, erőt sugárzó, hatékony gép látványa a jelen letűnt idők feletti győzelmének fényes bizonyítéka. Ha a táj vad és megműveletlen, és a szemlélő pontosan tudja, mit jelent a fizikai munka, a hatás még drámaibb, jelentése még egyértelműbb. „A tudományos haladás szemmel látható gyümölcsei – mondja Mill – a gépi találmányok, a gőzmotorok, a vasút a modernség iránt mély tiszteletet ébresztenek, és a múlt iránti tiszteletlenséget erősítik még a legalacsonyabb társadalmi rétegekben is”. A 19. században az amerikaiaknak tehát nem szükséges elmagyarázni a haladás eszméjét. Láthatják, hallhatják, és bizonyos értelemben érezhetik is a felgyorsult élettempóban.

uralkodó tónus

A gép szimbólumának leírásaiból is hasonló érzelmek áradnak. Így ha arra vagyunk kíváncsiak, mekkora hatást gyakorolt a kor íróira, nem elegendő felfednünk a szimbólumban rejlő „gondolatok”-at, mert a jelentést nem annyira az új gondolatok, mint a nyelv leíró elemei és a hangnem hordozta. Emerson és Hawthorne generációjának, az első jelentős amerikai irodalmi korszaknak minden tagja ismerte ezt a hangszínt, a közbeszéd uralkodó tónusát. Ezzel és ebben nőttek fel, magukban hordozták, és így vagy úgy viszonyultak hozzá. Ez a hangszín a kor jelentős írásainak állandó kísérőjévé válik, s olykor spontán módon tör felszínre úgy, hogy az író időlegesen azonosul is a hanggal, máskor tudatosan szatirikus, ironikus célt szolgál. Legtisztábban Emerson túláradó gondolattársításaiban szólal meg, de felismerhető Thoreau szellemes paródiáiban, Melville (Ahab) bombasztjaiban, Hawthorne korszatírájában vagy Whitman büszke fecsegésében és hencegésében. Az állítás magában nem elég: hallani kell a szövegkörnyezettől elválaszthatatlan szavakat, érezni a stílust, a hanglejtést, ízlelni a szóképeket, vagyis összegezve: a „nyelvet”, melyből vétetett. Ezért az alábbiakban a kor folyóirataiból kiemelt részeket idézek. Célom nem annyira a kor pontos hangulati térképének felrajzolása, inkább a gép és a fejlődés szimbólumára alapozott retorika egy-egy jellemző példájának bemutatása.

1. A gép és a természet

Oly korban élünk, melynek működésére „a természettudományok sikerei rendkívül nagy hatást gyakorolnak”. Az ember megérkezett. „Úgy tűnik, mintha az ember az egykor számára kijelölt jóslatot most váltaná valóra, mintha csak most hajtaná uralma alá a földet. Már nem kell reszketnie a természet erőitől, mint egykoron…” A kor amerikai életérzését Tocqueville szavai tolmácsolják a legjobban: „a nemzet vadonokon menetel keresztül, mocsarakat csapol le, megváltoztatja a folyók irányát, benépesíti a lakatlan területeket, legyőzi a természetet”. Vagy az előbb idézett író szavaival: „A szabad levegő és a mély vizek, a magas hegyek, a kiterjedt síkságok és a föld mélyének barlangjai az ember birtokát képezik, kincseiket önkéntesen nyújtják át neki, hogy munkáját és további kutatásait megkönnyítsék. A félelmetes óceán… alázatos teherhordójává vált. Az ember szinte megsemmisítette a teret és az időt. Könyörtelen ellenfeleit, a tüzet és a vizet kocsijába fogja, és a gondolat sebességével jut egyik helyről a másikra, azaz minden csak utánpótlás, hogy tartománya zavartalanul működjön.”

A haladással kialakult fogalmi háló talán egyetlen közhelye sem bukkan fel annyiszor, mint a „tér és idő megsemmisítése”, melynek eredeti változata Pope egyik homályos versében szerepel („Ti Istenek! Teret és időt megsemmisítsetek / Hadd lehessenek a szerelmesek boldogok”). Úgy tűnik, az érzés egyedi megfogalmazása kiválóan érzékelteti a technika fejlődésének szárnyalását.

„Van valami a tudományos fejlődés mélyén – állítja a Tudományos Amerikai egyik szerzője –, ami az embert az istenihez, a teremtés urához teszi hasonlóvá… Fenséges látványt nyújt egy működő gép, mely képes a racionális lény szinte összes tevékenységét elvégezni…”

Az ember és a természet kapcsolata teljes mértékben megváltozik. Egy író, aki az 1832-es vasút morális és egyéb, közvetett hatásairól értekezik, a művészetnek és a természetnek, a városnak és a vidéknek addig soha nem tapasztalt harmóniáját jósolja. A jövő Amerikájának emberében „a város tudása és kifinomultsága egyesül majd a vidék erényével és tisztaságával”. A gépek alakította világtól elvárható, hogy az ideális tudatállapothoz vezet. Miközben az író elmagyarázza, miként ihleti meg a vasút látványa az elkövetkező generációkat, fény vetül a haladás, illetve a technicizált fenséges retorikája mögött húzódó feltevésekre is: „Az emelkedettség erejével és nagyságával rendelkező tárgyak társasága nemesíti és érettebbé, élesebbé teszi az elmét. A havasi táj vagy a viharzó óceán elmélyíti a gondolkodást, s fenségük szemlélőjükre is átragad. Ugyanez lesz érvényes a vasúthálózati rendszerre is. Elterjedtsége, nagysága üzenet értékű lesz, s emeli majd országunk szellemi színvonalát.”

csodálattal vegyes döbbenet

Mintha az állatok is felismernék a küszöbön álló gyökeres változásokat. 1846-ban, visszatérőben egy új vasúti szakaszhoz tett kirándulásáról, a Cincinnati Enquirer szerkesztője arról számol be, hogy „a robogó vasparipa láttán marhacsordák, bárányok, ménesek másodpercekig moccanatlanul figyelték az elhaladó vonatot, aztán megfordultak és eszeveszett sebességgel futottak néhány métert, majd megálltak, kerekre tágult szemmel mereven bámultak, s a félelemtől láthatóan moccanni sem bírtak”. „Az embereket – folytatja a szerző –, a furcsa és szokatlan látvány teljesen megbénította”, nemegyszer látta, hogy a vonat közeledtekor „a helybéliek kifutottak házaikból és csodálattal vegyes döbbenettel fogadták a hatalmas és rémisztő látványt”. A hitetlenség újra és újra felbukkan, s ezzel kapcsolatban jelenik meg a természet fölé kerekedő ember mint retorikai elem.

„A gőzmotor megsemmisíti a teret… Az utazás magányos zarándokútból egyfajta diadalmenetté változott. Az utazók sokasága mintha szelek szárnyán száguldana, körbeutazza a földgolyó lakott részeit. Hol termőföldeken keresztül vezető sínpárokon suhannak, hol hatalmas mélységekből emelkednek szakadékok fölé, s maguk mögött habzó keréknyomot hagynak, mint egy hadak útján járó tengeri isten…”

Ez az 1844-ben írt rész, a „habzó keréknyomot hagyó” hajó útjáról a Moby Dick jelenetét vetíti előre, ahol Ahab, miután átveszi a legénység fölötti parancsnokságot, saját akaratát a gépekéhez hasonlítja: a hajó farán túlra bámul és a Pequod nyomdokvizébe egy teljes földrészt átszelő vasutat képzel. Érzései a gépek iránt nem sokban különböznek egy üzletemberek számára készített folyóirat 1840-ben publikált cikkétől: „Meggyőződésünk, hogy a gőzmotor fejezi majd ki leginkább korunk szellemét, mert sebesebb, mint az agár, és erősebb ezer lónál; mert nincsenek érzései és indítékai; mert mozgását vezetői irányítják; mert fut és sosem fárad; mert számtalan módon felhasználható, s ereje a végtelenségig növelhető.”

Az ember mindenütt titáni erőről tesz tanúbizonyságot. Egy új híd látványa arra késztet egy írót, hogy megkérdezze: „Mi tennivaló maradt még a föld felszínén, melyet az emberi elme ne tudna befolyásolni…?” A válasz: az ember „a teremtés ura, és a természet egésze mintha napról napra mindinkább tudatában lenne ennek, egyre kevesebb ellenállást tanúsít uralmával szemben”.

2. A gép és a történelem

A gondolat, hogy a történelem többé-kevésbé folyamatos fejlődés története, a 18. században terjedt el, elsősorban a tanult emberek körében. A newtoni mechanika eredményeire alapozó elképzelés azonban túlságosan absztrakt volt, és viszonylag elszigetelt maradt. A gyors iparosodás következtében a fejlődés fogalma testközelbe került, a „változások” mindenki számára érzékelhetővé váltak. Így a félelem és tisztelet, mely egykor az istenséget, majd a természetet övezte, a 19. században a technológia, illetve a technológia anyag fölötti győzelme felé fordult…

„Az emberi tudás egy évszázados fejlődése olyan forradalmi módon szépítette és tette fenségesebbé az emberi faj jellegét és életformáját, hogy az bárkiben döbbenetet és csodálatot kelt. Egyetlen korban sem tudott az értelem annyira az anyag fölé kerekedni, mint most – és még sosem vált ilyen nyilvánvalóvá az ember képessége…, hogy legyőzze a természet támasztotta akadályokat… Örömteli kiváltság oly korban élni, melynek felfedezései és találmányai, magas intelligenciája és erényei páratlanok a világtörténelemben. Vessünk egy pillantást nagyszerű gőzhajóinkra!”

a faj fenséges haladása

A gőzhajókra vetett pillantással a faj fenséges haladását is látjuk. A téma variációi végtelenek; mihelyt a legcsekélyebb alkalom adódik, mindenféle gépet a fejlődés példájaként ünnepelnek. 1846-ban George Ripley úgy vélte: „A kor, amelyben az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti vasútvonal, a nemzeti egység e nagyszabású, kézzelfogható jelképe megépül, annak is tanúja lehet, hogy a társadalmi berendezkedés erkölcsi és szellemi eredményeinek fenséges és jótékony jellege még a hegycsúcsok közt járó tüzes hírnökök és az óceánokat összekötő vas és gránitpántok dicsfényét is elhomályosítja.”

A találmányok valóban újak voltak, de a felvilágosodás alapvető megállapításaira épültek. A szellemtörténeti könyvek figyelmen kívül hagyják, hogy a romantika képviselői, például Poe, Hawthorne vagy Melville a tudományos racionalizmust nem pusztán a múltban uralkodó gondolkodásmódként, hanem saját koruk aktuális problémájaként támadták. 1830 és 1860 között a technika fejlődéséről folytatott népszerű elmélkedésekben a feltalálók úgy jelennek meg, mint akik képesek fölfedni a világegyetem működési elveit. Egy 1850-ben szerkesztett új teleszkóp ily szavakra késztetett egy írót: „Milyen csodálatos az emberi agy, ez a csontládika, mely egyedül képes megragadni a távoli, transzcendentális igazságokat!” Az ilyen túlzó felkiáltások többnyire a korlátlan lehetőségek mámorából fakadnak. A történelemnek értelme, rendeltetése és elérhető célja van: nem több és nem kevesebb, mint hogy az ember az igazság birtokába jusson. Megkérdőjelezhetjük-e, folytatja a fenti sorok írója: „az isteni terv része, hogy az ember a látható világegyetem működésének minden részletét felfedezze”? A teleszkóp esetében talán nem is olyan szerencsétlen ez a gondolat, hiszen a felfedezés tárgya a csillagászati kutatásokat segíti, de túlzó retorikával nem csupán a mennybolt vizsgálódásánál találkozhatunk. Egy lapban az újonnan tervezett szalmaszárítógép megjelenésekor a következő ékesszóló kérdés jelent meg: „Hát nem felfedezőink vezetnek át minket az új évezred kapuján?”

3. A gép és az értelem

1846-ban egy író, aki A gőz erkölcsi hatása címmel ír tanulmányt, megjegyzi, hogy „a gyerekcipőben járó Herkules az Egyesült Államokban talál baráti légkörre, itt tudja kibontakoztatni életerejét, eredményes munkája fölött itt ül diadalt”. Az értekezés lényege, hogy a gőzmotor ereje az ember fizikai munkájának megkönnyítésével felborítja majd „a világ erkölcsi gazdaságát”: „az idő és tér felett győzedelmeskedő, szélnél sebesebb, földi és tengeri akadályokat nem ismerő gép hajtóerejét az élet minden területén olyan mértékben hasznosítják, hogy az már-már a föld felszínén uralkodó organikus törvényekkel is dacol. De nemcsak az anyagra gyakorol hatást: mivel csodálatosan megszabadít a fizikai erőkifejtés szükségétől, úgy tűnik, az a rendeltetése, hogy továbbfejlesztése és felhasználása megrengesse a világ erkölcsi gazdaságát, hiszen ellenszegül a világegyetem törvényének, mely szerint a munka az ember osztályrésze, és kenyeréért homloka verítékével kell megdolgoznia…”

A feltalálók tehát a kor intellektuális hősei. A Yale egyetem egyik látogatója 1831-ben kritikával illeti azokat, akik szerint Eli Whitney tevékenységét „nem kellene összehasonlítani azzal, amit Milton, Shakespeare, Newton és a hozzájuk hasonlók tettek az emberiség érdekében”: „Vajon bizonyos, hogy a legnagyobb intellektuális erő híján bárki – akár a legragyogóbb géniusz is – képes volna feltalálni ezeket a rendkívüli gépeket? Az egyszerű elme ugyanúgy elbátortalanodik Cicero szónoklata hallatán, mint a gőzgép láttán… Ami a társadalomra gyakorolt hatást illeti, a gép elsősorban valóban fizikai törvények alapján működik… De nem mondhatjuk-e el ugyanezt civilizációnk bármelyik tudományágáról?”

A fejlődés retorikájából fokozatosan kivész a félénkség. Többször visszatér a kijelentés, hogy minden művészet a mechanikai művészeteken alapul, és hogy a mechanika önmagában legalább annyira értékes, mint a szépművészetek: „a természettudományok versei a találmányok, s a feltalálók a poéták”.

Az irodalmi hagyomány híveinek felháborodása ellen a szerzők igen leleményes fordulatokkal védekeznek. Előszeretettel használják az irodalmi nyelvezetet, és gyakorivá válnak az olyan szókapcsolatok, mint a „gép hőskölteménye”: „Ki tud számot adni a feltalálók álmatlan éjszakáinak képzeletbeli szüleményeiről, elvont és lelkes ábrándozásairól, ki képes megénekelni a gép balladáját vagy hőskölteményét?”

„A gőzgépről író szerzők egyike… azt állította, ugyanolyan intellektusra és géniuszra van szükség egy gép feltalálásához, mint egy ihletett vers létrehozásához, és az, hogy valaki költő vagy feltaláló, sokkal inkább tulajdonítható a merő véletlennek vagy a kornak, amelyben él, mintsem valamiféle gondolkodásbeli különbségnek.”

Hasonló lelkesedéssel érvelnek a gépek mellett is. Némelyek, figyelmeztet valaki, „a mechanika tudományát lealacsonyítónak, méltatlannak” találják. „Olvasó, ha valaha így éreztél, eredj Matteawanba, ott kigyógyulsz belőle. Mihelyt belépsz e gépértékesítő szentélybe, megérted, miért adták férjül a görögök a szépséges Vénuszt a sötét arcú, kalapácsos Vulcanhoz. A gép működésének szépsége mindig kimondhatatlan örömöt okoz.

sznob attitűd

Az írások többségében felfedezhető valamiféle védekező hang és ellenállás, talán mert a 19. század első felében a művészetek felsorolásakor a mechanika művészete háttérbe szorult a többi „szép” művészethez képest. Mint Raymond Williams rámutatott, „művészet” és „kultúra” szavaink mai jelentését az iparosodás elleni reakció formálta, és még ma is erősen negatív előítéletet idéznek fel. De nem minden irodalmi entellektüel tette magáévá a sznob attitűdöt. Emerson Művészet (1841) című esszéjében kikel ellene, és a Mutató szerzői, például Theodore Parker több alkalommal így érvel: „A fej a kéz segítségére siet. Gépeket talál fel, melyek rengeteg kéz munkáját végzik el, megszabadítanak a természeti elemek elleni védekezés rabszolgamunkájának jelentős részétől. A természet vad erői az ember parancsszavára lesnek, és készek szolgálni.”

Parker a fejlődés fogalmi hálójának legismertebb hasonlatával folytatja eszmefuttatását:

A Géniusz szavára a folyó megtorpan, s hajlandó az ellenkező irányba folyni. A bánya vasvazallusokat küld, hogy fagyban és hőben helyette gürcöljenek. A tűz és a víz összefog parancsára, és új szolga születik, aki óhaját parancsnak tekinti; megbirkózik az Atlanti-óceán viharaival, horgonyokat kovácsol, finom szövetet készít, és miközben megbízásokat teljesít a földrész különböző pontjain, utasok sokaságát is hátán hordozza. A Tudomány legutóbbi gyermeke, bár még csak suhanc, máris hatalmas óriássá nőtt. Orfeusz legendája napjainkban igaz történetté vált.

A gondolat, hogy a gép erejének felhasználásával ősi, mitikus jóslat válik valóra, gazdag irodalmat hív életre. A Statisztikák és tűnődések a Pacific vasútvonalról című, izgatott hangú írás szerzője úgy véli, „a hajdani jóslattal ellentétben, hogy egy ló okozza Trója vesztét, az Újvilág jóslata szerint Amerikát egy ló menti meg”. A retorika csúcsán sokszor a tájban diadalmasan robogó vonat látványának ecsetelése áll: „És a Vasparipa, a földrengető, a tűzköpő, mely dombokat gyűr maga alá és lehagyja a lusta szeleket, folyókon szökken át, sziklákat morzsol porrá és ledönti a hegyek kapuit, birodalmat hoz létre s tetteit hősköltemények zengik majd. Nem kellene jöttére a pusztaságoknak és a legeldugottabb helyeknek is örömkönnyekben kitörnie?

bátor lopás

Az Egyesült Államok széniparáról szóló értekezésben azt olvashatjuk, hogy a civilizált emberiség „a vad természet fölötti hatalmának legnagyobb részét” a tűznek köszönheti. A tűz fontosságát hangsúlyozandó ugyanez a szerző megjegyzi: „a görög mitológiában… Prométheusz bátor lopását” annyira elítélték az istenek, hogy „az elkövetőt örökké tartó, borzalmas és fenséges bűnhődésre ítélték, mely még a pogányok megtorló büntetéseinél is kegyetlenebb”.

Az 1850-es évekre a gép ünneplői támadásba lendülnek. Az egyenlőség nem elég. A Tudományos Amerikai egyik szerzője sajnálja, hogy „az úgynevezett ‘tanult osztály’ intellektusát, energiáját olyan tárgyakba öli, melyeknek semmi gyakorlati haszna nincsen, míg a hasznos tudományok az ember előrehaladását és jólétét segítik elő”. Meglepő módon a méltatlankodás nem pusztán a klasszikus oktatást, hanem bármiféle elméleti tudományt is érint. Mi haszna a föld korát firtató hosszadalmas tanulmányoknak? Semmi! Az efféle akadémikusi érdeklődés magyarázza, hogy „a találmányok, melyek feje tetejére állították a világot, mind műhelyekben (Watt, Fulton, Bell és Stevenson nevét említi) születtek, és mindeközben Oxford és Cambridge bölcsei pusztán néhány elméleti tétellel gazdagították az alapelveket”. Az 1850-es években, az ipari forradalom ünneplésével egy időben erős antiintellektualizmus tapasztalható, és Thomas Ewbank szabadalmi biztos a haszon doktrínájára a hivatalosság látszatát ruházza. Az iparosodás metafizikáját kiválóan megragadja egyik beszéde, a Civilizáció, feltalálók, találmányok és a művészetek: „Művei ékesen bizonyítják az ember elkötelezettségét a hasznosság és az igazság iránt, szemben a képzeletbelivel, a szép és fenséges kutatásával. Egy gőzhajó fenségesebb hősköltemény, mint az Iliász; Whitney, Jacquard és Blanchard megvetéssel mosolyoghatna Vergiliuson, Miltonon és Tassón.”

kép | Fortunato Depero: Az asztalos, Wikimedia Commons