A FORMA KÖVETI AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁST
avagy MOBIL-építészet, KINETIKUS-építészet, KATASZTRÓFA-építészet [2006 november]
„Ha én szél lehetnék…”
Megdöbbentően tanulságos volt számomra a 2004-es Velencei Építészeti Biennálé „záróakkordjaként” tapasztalt adriai orkán, amely halomra döntötte az építészeti seregszemle kertjének szabadtéri installációit. „Beázott-bezárt pavilonok jelezték az elszabadult elemek erejét, hogy mire képes a természet – a világ építészetének legkíméletlenebb kritikusa –, ha egy kicsit megbolondítjuk. Csak úgy röpködtek a levegőben a legjobban reklámozott, egymást a legmelegebben elismert sztárépítészek installációi az alig 100 km-es szélben. És ez az óránként 100 km-es sebességű vihar, melynek felkerekedéséhez maga a mammonmutációként burjánzó globális építészet is hozzájárulhatott, hol van még azokhoz a több száz km-es sebességgel száguldozó hurrikánokhoz, amelyek rendszeres rendszertelenséggel, ám egyre gyakrabban dúlják fel immár nem csupán a különböző kontinensek partjait, de azok belsejét is” – írtam a 2004-es velencei építészeti világtalálkozóról a Liget 2005 márciusi számában.
dekonstruktivista épületszörnyeteg
2006. augusztus 20-án, a magyar államalapítást ünneplő esti tűzijáték alkalmával hasonló erejű vihar lepte meg a nagyérdeműt Budapesten, sebesülteket, sőt emberéleteket is követelve. Itt is röpködtek a sörsátrak, egyéb alkalmi installációk, százéves fák csavarodtak ki gyökerestől, a budai várban a valaha volt Honvédelmi Minisztérium műemléképületének új tetőszerkezete és bádogszegélyei 50-60 méteres körzetben kaszáltak gépkocsikat és menekülő embereket. A közelmúltban átadott népligeti buszpályaudvar percek alatt olyan dekonstruktivista épületszörnyeteggé, kinetikus gélemmé alakult, hogy Frank O. Gehry vagy – aerodinamikus házai használóinak véleményére amúgy felettébb immunis – Zaha Hadid is megirigyelhette volna.
A fenti természeti megfigyelések – forma követi az éghajlatváltozást – új vonásokkal gazdagíthatják a már-már „hagyományosként” elfogadott mobilépítészet műfaját is. A klasszikus avantgárd architekturális térmobiljain (Leonardo, Moholy-Nagy, Nicholas Schöffer, Alexander Calder, Haraszty, Lois Viktor stb.) túl elsősorban a különböző késő újkori társadalmi mozgásokra, inváziókra, vízi és szárazföldi, földalatti, légi és űrbéli „missziókra” (mobilitásokra) reagáló mobilépítészet elmélete és gyakorlata újulhatna meg a beköszönő évezred hajnalán. A teória huszadik századi ősatyjának az a magyar származású Yona Friedman tekinthető, aki 1958-ban tette közzé első kiáltványát A mobil építészet címen. A második világháborút követő techno-optimista fellélegzés aurájában Friedman Űrváros-ideája szerint az elszakadás a talajtól és a társadalmi mobilitás hatalmas tetraéderek, poliéderek és gömbök addícióiból építkező megastruktúrák segítségével valósult volna meg. Elképzeléseit modelleken is tanulmányozhatták az érdeklődők 1999 végén, 2000 elején a Műcsarnokban a Világépítészet – Vándorló utópiák című tárlat Szerkezetek & Hálózatok szekciójában. Szintén ezen a kiállításon lehetett látni a hasonló víziók igézetében alkotó David Georges Emerich Önrögzítésű szerkezeteit, valamint Eckhard Shulze-Fielitz Raumstadt című, többnégyzetméternyi tükörasztallal lebegtetett kozmikus térrácsmodelljét is, 1959-ből. A mobilépítészet kvázi hurráoptimista, egyfajta kozmikus hippi-architektúrát sugalló utópiája volt az Archigram-csoport Lépegető városa, Hans Hollein virtuális lélekűrutazásra csábító, pirulaként bevehető pszichedélikus mobilja, valamint Buckminster Fuller Földűrhajó-víziójára rímelő geodétikus kupolacsaládja is. Fuller kupoláinak elemeit a hadiipar civil átstrukturálása révén gondolta el, alapötlete a második világháború alatt született, amikor a haditengerészet kötelékében teljesített katonai szolgálatot. (Amúgy a Fuller-istállóból indult többek közt a Reichstag acél-üveg kupoláját hasonló szellemben konstruáló Sir Norman Foster is.) A friedmani ideákat a mindennapok építési gyakorlatában megvalósító Fuller munkássága eredetileg a legszegényebbek lakásgondjait oldotta volna meg. De paradox módon, az ötvenes-hatvanas évek nagylélegzetű építészeti utópiái éppen azoknak a multinacionális nagyvállalatoknak és militarista korporációknak a révén tárgyiasultak, amelyek agresszivitása a világ metropoliszainak peremén gyűrűző nyomornegyedek globális expanziójához vezetett – és persze a mobilépítészet infernális jellegéhez is. Gondoljunk a viskóvárosok clochard-architektúrájára, az aluljárók pokolkarcoló építészetének számos hazai és nagyvilági megjelenésére, a dicstelenül gyarapodó természeti és társadalmi katasztrófák menekültjeit befogadó, be nem fogadó, elhárító, már-már a militarista építészet eszköztárát is csillogtató élőerő-eltakarító, asszimiláló mobilok széleskörű „szociális” arzenáljára. Gondoljunk a hadiipari maffiák érdekeit kiszolgáló repülő mobilokra, rakétákra, az állami és magán születésnapok fényét, hangulatát generáló tűzijátékok ártalmatlan petárdáira, a közel- s távol-keleti mechanikus és digitális égi szárnyasokra, űrszekerekre, bolygókörüli és bolygóközi pályára állítható műholdas mobilokra, űrszemetekre.
fejetlen mobilitás
Ha elfogadjuk a 2004-es Velencei Biennálé díjnyertes belga pavilonjának koncepcióját az egykori Belga-Kongó fővárosának, Kinshasának emberekből „építkező” utcabútorairól, a különféle katasztrófák menekültjeit-áldozatait (sőt, kamikázéit is!) térmobiloknak, kinetikus élőerőnek kell tekintenünk. Kiváltképp, ha a militarista és civil logisztikai ellenőrző szervek szempontjait is figyelembe vesszük. A kinetikus élőerők kamikázéi tovább osztályozhatóak aszerint, hogy mely vallás, ideológia, illetve milyen hagyományos műtárgy protéziseként válnak detonátorrá. Ezek a térbeli gesztusok az „előre mindenfelé” jelszavával évtizedek óta termékenyítenék – régen feledve már az „alapító atyák” (Friedman, Fuller, Peter Cook) világgyógyító ideáit – az euroatlanti katonapolitikai és civil érdekszférát reprezentáló mobilépítészetet mint a félelem és elrettentés építészetét is. A totális széthullás esztétikáját hajszoló fejetlen mobilitás az akciós filmipartól – a képző- és (hadi)iparművészeteken, komputerművészeteken és digitális dimenziókban megvívott háborúkat is szimuláló számítógépes játékok arzenálján át – az építő- és városépítő művészetig mindenhol megjelenik. A multinacionális pénzmosáson túl a szintetikusan szedált, sápadt arcú tömeglény – az emberalatti ember – vizuális és tárgyi világa ez.
Úgy látszik, Magyarországon is meg kell szoknunk a különféle természeti és „professzionális” (ünnepi?) katasztrófák „spontán építészeti” mobiljait. Aero-fragmentekkel, repkedő tetőcserepekkel és tetőszerkezetekkel, csapkodó-tekergő fólialepedőkkel, hő-, hang- és vízszigetelésekkel, csattogó üvegtáblákkal, beton- és acélstruktúrákkal, zuhanó faágakkal-fatörzsekkel, önállósult gépalkatrészekkel – immár testközelben. A viharos budapesti tűzijáték ebből a szempontból is tanulságos, „előre be nem jelentett” szakmai és civil túlélőgyakorlatnak, igazi katasztrófa-bemutatónak bizonyult.
bionikus visszacsatolás
Forma követi az éghajlatváltozást – vajon mennyiben felelős a kvázi valláspótlékként megjelenő emberi hadi- (és építési-) mobil-technika a természeti elemek elszabadulásáért? Milyen tanulságokkal ajándékozhat meg bennünket a klímaváltás mint bionikus visszacsatolás? Miféle „párbeszéd” remélhető a tomboló időjárás és a kleptokrata város között? Milyen újdonságokkal, térbeli, tartószerkezeti és formai leleményekkel lepheti meg a földlakót az éghajlatváltozás? Valóban leírhatóak a túlélés városképletei? Valóban érdekesek és érvényesek ezek a törekvések a Kárpát-medencében?
Mert kívül-belül a huzatos kárpátiai Mőbiuson együtt örvénylenek a letarolt New Orleans-szal a libanoni cédrusok, a napfoltkitöréseket követő inváziók és globális tűzijátékok, a cinikus kormányok és interkontinentális pénzmosodák, árad és kiszárad a Gangesz, égnek az ibériai és görög erdők, az afrikai és dél-amerikai dzsungelek, bömbölnek a bombázott belgrádi és bejrúti állatkertekben az éhező, nekivadult oroszlánok, süllyed Velence, virágzik a budapesti-kínai globali-bóvli és új termőfölddé porlad Hirosima és Nagaszaki.