A FOLYAMATOS APOKALIPSZIS

Színről színre

Mi fogható fel a történelmi változásokból jelen időben? Kiszakadhatunk-e hely és idő ketrecéből? Van-e olyan magaslati pont, ahonnan végigtekinthetünk legalább azon a néhány évtizeden, melyben élnünk adatik? Mióta a „nyugati” ember körülhajózta a Földet, eljutott mindkét sarkvidékre, sőt magasba emelkedve a világűrből is lefényképezte, gyakran hízeleg magának, hogy képes átfogni a glóbusz egészét: világállamról, világkormányról álmodozik. A múltról alkotott véleményét vaskos könyvekbe foglalja, s értelmezéseivel mintegy kézzelfoghatóvá, körülhatárolhatóvá, uralhatóvá teszi – legalább azokat az eseményeket, melyek már lezajlottak. Tudjuk a leckét: a múlt ugyan merő csúfság, a jelen azonban tanult belőle, s jobbra tör, a jövő pedig ígéretes. Holott a jelennel szemben valójában mindenki tanácstalan: csak a szétzúzott gránátalma tárja fel vérvörös lényegét. A történelem nem ér rá, hogy tájékoztasson minket: éppen történik. Az idő kitátott száján masírozunk befelé mindannyian. Kronosz felfalja fiait: állandó rágás, folyamatos nyelés, lassú emésztés, folyamatos apokalipszis. Azaz feltárulás:. a szörnyeteg fogsorának megpillantása a halál előtti percben. Ha fájlaljuk, ami velünk történik, fütyörésszünk: A történelem már csak így megyen / semmi más ez, csak történelem.^[1]

Zámolytól New Yorkig

megvető mosoly

Öt évvel ezelőtt György Péter A Nagy Összeesküvés című írásában^[2] elkeseredve állapítja meg az irracionalizmus látványos térnyerését: „1989-ben úgy véltem – s mintha nem lettem volna egyedül –, hogy az államszocializmus bukásával a nagy összeesküvés-elméletek kora leáldozott. Mindodáig a Fal árnyékában élő Európa kultúrájában beláthatatlanul komoly társadalmi és kulturális szerephez jutott a paranoia […j. A kettéosztott manicheus világ […] a társadalmi lét minden mozzanatát determinálta. Két oldal volt, s valahova tartozni kellett, a függetlenség merő álom volt.” Az egymásnak feszülő, gazdasági állóháborút folytató világrendszerek egyikének összeomlása után „Hirtelen kiderült, lehet civilnek lenni, fütyörészni zsebre vágott kézzel, kibámulni az ablakon, és nem azon gondolkodni, hogy az aktuális nagy megaösszeesküvésben melyik szereplőt ki mozgatja, miért és hogyan. A mindenben a titkosszolgálatok nagy versengését gyanító paranoiakritika marginalizálódott és pszichiátriai kérdéssé lett. Az ideológiai gyanú – miért mondja? – helyett az emberek érdeklődéssel fordultak egymáshoz, s azt kérdezték, mit mond. Egész jól lehetett így élni.” Az értelmiségnek ez a derűs, aranyfényben fürdő évtizede Magyarországon György Péter szerint akkor zárult le, amikor „a politikai és médiaelit egy részének legitim napi praxisa lett az összeesküvés-elmélet”. A „felvilágosult európai nyilvánosságtól” megvető mosolyt kaptunk, amit megérdemeltünk, írja 2001 tavaszán a zámolyi romák ügye kapcsán bosszankodva: ilyen lázálmokkal nem lehet a nemzetközi politika porondjára lépni. Fél év múlva jött szeptember 11-e.

Filmszakadás. Még a vetítőgép is megsemmisült.

A nézőket azon nyomban átültették egy másik terembe…

Mítoszok között

Valójában mindig moziban ülünk, mindig filmet nézünk (kérdés, hogy milyet). A modern ember is mítoszokban él. Például a posztmodern mítoszában: azzal is eltelik az élet, ha finnyásan válogatunk a filozófia és a művészet üvegfalú hipermarketjében. Amihez a mindent, még az ételt is arannyá változtató Midasz király kései utódai hozzáérnek, menten elméletté lesz. Mindent megvehetnek: ingyen van és semmit sem ér. Puszta látvány. Igaz, nem a termékek vannak vitrinben: ők.

Akik mégis lázasan keresik a felfogható magyarázatot és kikötnek egy tetszetősebb darabnál, sokszor valóban nevetségessé válnak rövidlátásuk miatt: műszálas ócskaság akadt a kezükbe. Valamelyik eltéphetetlen, halálig hordható összeesküvés-elmélet.

Ki mit lát történelemnek?

Azokat a főáramon kívül formálódó történelemszemléleteket, ahol másutt vannak a hangsúlyok, mint megszoktuk, gyakran egyszerűen összeesküvés-elméleteknek nevezik a nyilvánosságban. Ezzel a csúsztatással kívánják érzékeltetni, hogy pusztán víziókról és fantazmagóriákról van szó. Mivel egy összeesküvés-elmélet saját rendszerén belül éppoly cáfolhatatlan, akár a szolipszizmus, ennélfogva amit mond, tulajdonképpen érdektelen, hangzik a vád. Hiszen belülről nézve nyilván minden támadás, minden cáfolat és ellenvélemény az összeesküvés része, a bizonyítékok hiánya a bizonyítékok eltüntetésének bizonyítéka, és így tovább.

verbális megsemmisítés

A gyakorlatban azonban nem minden összeesküvés-elmélet kering effajta lázas circulus vitiosusban: megelégszik a maga igaznak vélt bizonyítékaival. Legfőképpen pedig nem minden történelemszemlélet vezethető vissza egy összeesküvés-elméletre: ez a kifejezés inkább csak a verbális megsemmisítés szerencsétlen eszköze. Emlékszünk-e, milyen különös hangsúllyal, milyen büszkén ejtették valamikor azt az eufemisztikus kifejezést, hogy másként gondolkodó? Mára eltűntek a másként gondolkodók: megváltozott a klíma. Aki ad magára, az nem gondolkodik másként: még az egykori másként gondolkodók sem. Másként ma csak hőzöngő fantaszták gondolkodnak, akikre a józan ember legyint.

Ez a harci gyakorlat összemossa a paranoiát, az elfojtott gyűlölet mítoszait-legendáit, a történelmi felfedezéseket és hipotéziseket. Nem könnyű tehát körülhatárolni, mit is értsünk igazából összeesküvés-elméleten, noha a legtöbb emberben él erről valamiféle homályos kép. Lakatos László szociológus azt a véleményt képviseli,^[3] hogy az összeesküvés-elméletek a társadalmi mechanizmusok naiv, antropomorf elképzelései, melyek a világban lévő Rossz forrását keresik. Ezeknek a sajátos hitformáknak a keletkezését és gyors elterjedését kellőképpen magyarázza, hogy a kapitalizmus sokszor támaszkodik személytelen (viszont manipulálható) szabályozó mechanizmusokra, s ebből elidegenedés, általános elszemélytelenedés fakad, ami zavart okoz a hatalomgyakorlásnak csak az egyszerűbb, közvetlen formáit ismerő emberek gondolkodásában. Az összeesküvés-elméletek hívei össztársadalmi szinten zajló, személytelen strukturális folyamatok, átalakulások mögött is emberi szándékot keresnek: nem veszik tehát figyelembe, hogy a társadalom komplexitása sajátos új törvények, kényszerek és hatóerők megjelenéséhez vezet: sokszor olyasmi történik, amit külön-külön senki sem akar.

Csak addig nem értjük a sokszor valóban szánalmas összeesküvés-elméletek népszerűségét, amíg nem gondoljuk végig, hogy a növekvő elidegenedésből a gépként megszervezett társadalom keretei között máshová, mint a társadalmi problémák iránti közönybe, a beletörődésbe, a cinizmusba, a saját sorsunk és mások sorsa iránti teljes érdektelenségbe nem visz út. Igaz tehát, hogy az összeesküvés-elméletek mögött éppúgy ott sorakoznak a világból emigrálók, a kényszeres okoskodók, a kudarcaikat mentegetők, a paranoiások, mint a minden rendszerben vesztesek, a kiábrándultak, a mindenben csalódottak és megalázottak. Mégis durva leegyszerűsítés, a probléma elhárítása volna ezt a jelenséget a patológia körébe utalni, és nyilván azt sem állíthatjuk, hogy mindenért a struktúra felel, a struktúrát alkotó emberek – helyzetüktől függetlenül – csupán áldozatok.

Az összeesküvés-elméletek kialakulását nem lehet pusztán az emberek mítoszképzési hajlandóságával magyarázni. Itt, Köztes-Európában, ahol a családok életén többször átgázolt a történelem, a múlt század kataklizmái, öldöklései, vérontásai, a testet-lelket megtörő, maguk körül mindent lezüllesztő hazug rendszerek közepette mást sem lehetett hallani a hatalom csúcsairól, mint cikornyás mellébeszélést, emlékkönyvbe való ünnepélyes általánosságokat, sikerpropagandát, összeesküvés-elméleteket, uszítást, kioktatást, vastagon bearanyozott, giccses történelmi tablóképeket, a szédítő jövőt dicsérő szónoklatokat, egyre magabiztosabb, mert önmagát minden leleplezésen túl is nyeregben érző hazudozást – csupa olyasmit, aminek a tényleges történésekhez a rajtuk keresztül gyakorolt erőszakon túl nem sok köze volt. Ha a régebbi nemzedékek szerényen élték is át a maguk megaláztatásait, a múltra visszatekintő utódok már felháborodnak. Itt sok generáció tapasztalatából rajzolódik ki a kép: aki elhiszi, amit mondanak, aki a neki megrajzolt világban a neki meghirdetett szabályok szerint próbál élni, abból áldozat lesz, akit a vizet prédikáló borivók jogos felsőbbrendűségük tudatában röhögve felültetnek és kifosztanak. Az ilyen embert elviszik „dolgozni”, vagy a németek, nyugatra vagy az oroszok, keletre – de a lényeg, hogy többet nem jön haza. Aki hisz a hivatalos ideológiában, az olyan szerencsétlen balek, aki lelkesedésből épít, termel – mások dicsőségére és meggazdagodására, akik aztán meg fogják neki magyarázni, hogy immár fölöslegessé vált. Köztes-Európa balekje, ha komolyan veszi, amit mindenki hirdet, és képviselni kezdi, előbb-utóbb börtönbe kerül. Ő az, aki az adott gazdasági játékszabályokat követve feltartóztathatatlanul elszegényedik, akit élete alkonyán olyan jeggyel „kárpótolnak”, ami a gyakorlatban semmit sem ér, az árfolyam mélypontján fillérekért felvásárolják tőle, hogy az így összehordott névleges milliókért aztán a megfelelő embereknek, a magántulajdon egykori ellenségeinek és fiatal elvbarátaiknak rögtön akadjon értékes, egykor államosított tulajdon. Az átverések áldozatai, akik kénytelenek voltak közelről végignézni a történelem gusztustalanságait és elolvasni hozzá a történelemkönyvek hazugságait, aligha oltják be gyermekeiket a hivatalosság tiszteletével. A 20. század hírlapcímoldalainak kincstári magyarázatai, fontoskodó és álszent elemzései, szervilis talpnyalása mögött ott hömpölyög a tényleges történelem sáros-véres áradata, mely mindent letarol, ami az útjába kerül – anélkül, hogy bárki is igazán értené, honnan jön az ár és merre tart. S ha így van, akkor azt sem tudhatjuk, honnét közelít és mikor következik be az újabb kataklizma, mikor szabadul el láncáról a soron következő kötelező őrület, mert a sajtó hatalmi ág, a tömegeknek szánt hírösszeállítás ma is a tájékoztatás örve alatt gyakorolt propaganda, és gyakran semmi más nem indoktrinál olyan aljas módon, mint a humor, a szellemesség és a szórakoztatás. Az emberek, akik már szűkebb környezetük felett is elveszítik az uralmat, sőt, az áttekintést is, kapcsolatok és közösségek híján egy nem létező világfalu álvilágában élnek, gondolkodásuk ekként hamis kérdésekre adott hamis válaszok körül kering. Ez a tény pedig mindjárt kellő indokul szolgál az elhallgatásra és az állandó félrevezetésre: kész is az ördögi kör.

mindenki zsarolható

Nem keletkeznének és terjednének ilyen ütemben az összeesküvés-elméletek, ha évtizedek múlva nem derült volna fény annyiszor titkos záradékokra, titkos kormányhatározatokra, nem bizonyosodott volna be újra meg újra, hogy a népnek szánt magyarázat az volt, aminek néhányan érezték: maszlag, ha nem vált volna nyilvánvalóvá, hogy a kor önképe köszönőviszonyban sem volt a valóságos történésekkel, hogy a megelégedett konformitásra buzdító, már-már joviális hatalom a háttérben reálpolitikát folytatott, azaz a leggyalázatosabb aljasságokat tervezte és valósította meg. Ahol a mindennapi élet hivatalos rendje ellentmond a józan észnek, következésképpen csak sorozatos szabálysértések és rendszerszintű korrupció árán élhető, ott egyfelől általános norma lesz az álszent viselkedés, másfelől mindenki zsarolható. Ahol mindenki zsarolható, ott az emberek akkor is kutatni kezdik, hogy kinek van haszna egy szisztémából, mikor csak az emberi ostobaság és kisszerűség diadalmaskodik benne és általa.

Számomra úgy tűnik, az összeesküvés-elméletek kritikájának alapkérdése tulajdonképpen az, hogy mekkora távolság van a gyakorlatban a hatalom világa, a hatalom logikája és a hatalmat elszenvedők élete és logikája között. Mennél messzebbre szakad a kettő egymástól, annál több lesz a sztereotípia és annál kevesebb a valódi ismeret. Alulról nézve a fent lévők összeesküvőkké, fentről nézve az alul lévők számszaki-technikai kérdéssé egyszerűsödnek. Az összeesküvés-elméletek népszerűsége – függetlenül attól, igazak-e vagy sem – egyértelmű jele a két szféra elszakadásának, kommunikációképtelenné válásának. A hierarchia alján csak attól függ, mennyit fogadunk el az összeesküvés-elméletek állításaiból, hogy mennyi hazudozást és nyers érdekérvényesítést tételezünk fel a világ leghatalmasabb embereiről és döntéshozó testületéiről. Hogy ennyi aljasságot még elgondolni is szörnyű? A 20-21. század magasröptű szónoklatok hátterében kiépített lágerei-gulágjai-kínzótáborai, mustárgázzal, napalmmal, fehér foszforral roncsoló hadi-vegyipara, vérfürdői-mészárszékei, hidegvérrel végrehajtott emberkísérletei, ágyúdörgése-robajlása, dobhártyát szakító atombombarobbanásai után az effajta argumentum ad horrendum – mit tegyünk – sokszor süket fülekre talál.

Kritika alá vonhatjuk persze egyfelől az alanyt, másfelől az állítmányt. Az összeesküvés-elméletek bírálói szerint „a bankárok”, „a nagytőke”, „a zsidók”, „a cionisták”, „az illuminátusok”, „a szabadkőművesek”, „a kommunisták”, „a sátánisták-luciferiánusok”, általában „a különböző titkos társaságok”, a „Vatikán”, „a titkosszolgálatok”, „a hadiipari komplexum”, „a vegyipar-gyógyszeripar”, „a multinacionális konszernek” stb. egyfelől ilyen formában mint egységes aktorok többnyire nem léteznek, csupán a képzelet vagy durva leegyszerűsítések termékei, másrészt azok az emberek és csoportok, akikre némelyik homályos terminus céloz, sőt általában az emberi csoportok annyira azért csak nem számítóak, aljasok és kegyetlenek, mint amilyennek leírják őket, harmadrészt nincs is elegendő eszköz a kezükben, hogy szörnyű akaratukat, ha ugyan létezik, keresztülvigyék.

Az összeesküvés-elméletek csakugyan túlontúl leegyszerűsítik a valóságot. Ami véget vethetne nekik, az a tényfeltárás. Gyakran azonban épp a tényfeltárásra és a rendszerkritikára vetül a gyanú, hogy valamilyen összeesküvés-elmélet alátámasztásán munkálkodik: épp a világ tényleges működésének elemzését vélik titkos ideológiai harcnak, mondván, önmagukban álló tények nincsenek, az értelmezési keretet mindig mögöttes szándékok adják. Ez az igazi paranoia.

manipuláció

Paranoia – vagy éppenséggel öntudatlan, de annál hevesebb védekezés, hogy ne kerüljenek napvilágra a tényleges kapcsolati háló összefonódásai, a ki nem mondott illemszabályok, a finom, de annál ellenállhatatlanabb egzisztenciális kényszerek, a nem nyilvános, a résztvevőkön kívül senkire nem tartozó játékszabályok, trükkök, cselfogások, a strukturális áttételek: ez nem egyszerűen a szereplők érdekeit, de létalapjukat fenyegeti – nem is annyira gazdasági, mint inkább lélektani értelemben. Ez készteti őket ellentámadásra: leegyszerűsítik az állításokat, majd felháborodottan utasítják vissza a vélt vádat, miszerint ők összeesküvők lennének. A manipuláció nagyon erős hatalmi eszköz: monolit rendszerekben éppúgy nélkülözhetetlen, mint versenyhelyzetben: a történelem tanúsága szerint, aki alkalmazását leleplezi, mindenkor ugyanezzel az eszközzel lejáratható, megsemmisíthető – vagy ha tehetséges szakértőnek mutatkozik – alkalmazásába bevonható.

Kórképet nem csupán az „összeesküvés-elméletek” híveiről, de éppenséggel az ellenfeleiről is rajzolhatunk: az utóbbiak nem feltétlenül egészségesebbek, legfeljebb hatalmasabbak – talán ez magyarázza, miért hallunk e tárgyban kevesebb elemzést.

Nyilván nem szorulnak az összeesküvés-elméletek olcsó vigaszára, a tehetetlenség kínját enyhítő mítoszokra azok sem, akik megszokásból, mint ruhát hordják a meggyőződésüket. Hordják, mint a felkunkorodó orrú cipőt, a parókát, a cilindert, köcsögkalapot, a VOR öltönyt: azt, ami épp kötelező, ha csak így lehet a hatalom közelébe jutni. Amit másokkal elhitetnek, maguknak eszükbe sem jut hinni, amit másoknak javasolnak, maguk az ellenkezőjét teszik – mert hát, szól a belső használatra szánt önigazolás, aki fent van, az más közegben mozog, mint az alant lévők, s a más közegnek más törvényei vannak. Az ellentmondás mélyebb oka azonban az, hogy a társadalom szerkezete de jure és de facto teljesen más. Az elsőre szokás hivatkozni, a második szabályait szokás követni. Az első szavakban nyilvánul meg, a második cselekedetekben. Aki ezt a viszonyt megfordítja, tehát az első szerint cselekszik és a másodikról beszél: az őrült. Pedig a tényleges hatalom szerkezetének és a tényleges gazdasági rendszer működésének elemzése nélkül csak rosszul feltett kérdéseink lesznek, melyekre választ sohasem kapunk.

Fel is út, le is út – avagy a civilizációk paradoxona

Miben más (ha más) a fejlett, nyugati társadalom, mint a nagy archaikus civilizációk? Abban valószínűleg nem, hogy örökkévalónak, végtelenségig fejleszthetőnek-bővíthetőnek képzeli saját magát: a világállam létrehozása után – a gyarmatosítás extrapolációjaként – nyilván a Naprendszer lakható bolygóinak meghódítása következik, s azontúl is még ki tudja, mi.

Ilyenfajta gondolatok csak azért fordulhatnak meg a ma emberének fejében, mert a modern világ – előbb a kőszénből, majd a bőségesen rendelkezésre álló kőolajból hatékonyan kinyerhető, tömény és jól szállítható energia felhasználásával – a növekvő sebességű termelés, az irányítás, a finanszírozás, a fogyasztás, a reklám, a szórakozás és szórakoztatás egymással bonyolult kölcsönhatásban álló, áttekinthetetlen komplexumát hozta létre – s ennek szerves részeként azt az illúziót, hogy a haladás, a fejlődés, a gyarapodás megállíthatatlan folyamat, az önmagát szüntelenül megújító civilizátum örökéletű.

civilizációk paradoxona

Nyugati szemmel annál fejlettebbnek tekintünk egy civilizációt, mennél összetettebb és kifinomultabb igényeket képes mennél teljesebb mértékben állandóan és rutinszerűen kielégíteni: mennél észrevétlenebb marad az embert kiszolgáló technoszféra, mennél jobban kéz alá simul a második természet. Csakhogy ez a civilizációk paradoxona: mennél hatékonyabban tartják távol maguktól vívmányaikkal a természeti erőket, mennél mesterségesebb környezetet alakítanak ki maguk körül, mennél nagyobb a bőség, az emberek annál kevésbé érzékelik benne életformájuk és tetteik előfeltételeit és következményeit (hiszen az életformát sem ők alakították ki, csak beleszülettek és öntudatlanul elfogadták). Ami a haladásmítoszból szemlélve egyértelműen jó: hogy tudniillik már nem kell törődnünk azzal, honnan jön az áram (és nem is tudjuk), éppenhogy a pusztulást vetíti előre, mert embermilliók életét teszi függővé olyasmitől, amit nem ismernek, és nincs is kihatásuk rá. A bőség kiszolgáltatottá tesz, mert létfontosságú készségek elsorvadásával, azaz kulturális veszteségekkel jár. Mondhatnánk persze, hogy a nagy összefüggéseket nem kell mindenkinek ismernie – azért vannak a szakértők, azért van a döntéshozó elit. Csakhogy az archaikus civilizációk vesztét legtöbbször éppen az okozta, hogy az elit sem látott tovább a maga érdekeinél és az erőforrások kimerülésekor sem szándéka, sem eszközei, sem módja nem volt már a társadalom szerkezetének átalakítására – a szükséghelyzetben nem a népet, hanem saját hatalmát akarta menteni. Feltárult a gyümölcs húsa, kicsorrant a gránátalma vére.

Aranyhalak a gömbakváriumban

Az újbaloldal évtizedek alatt hiába kutatta át a modern jóléti kapitalizmust az utolsó szögletig, sehogy sem találta a forradalmi osztályt és a hozzáillő forradalmi helyzetet, amikor is az uralkodó osztály már nem tud, a forradalmi osztály pedig már nem akar a régi módon élni. Lehet, hogy rossz helyen keresték. A forradalmi osztály szerepét talán a természet elapadóban lévő erőforrásai fogják játszani.

Egy mese szerint valamennyien egy akvárium lakói vagyunk. Ez az akvárium azonban nem a polcon áll: már viszik, hogy a tartalmát kiöntsék a vécébe. A történelem tanúsága szerint ennyit érzékelünk a sorsunkból. Hogy a víz hőfoka éppen kellemes.

Széttörténelem

A modernizáció folyamatában a nyugati civilizáció nem csupán a természeti folyamatok felett szerzett egyre nagyobb hatalmat, de példátlan mennyiségű politikai hatalmat is teremtett: ennek a hatalomnak nemcsak a mennyisége, de a koncentráltsága is példátlan a történelemben. A lehetőségeitől megrészegült modernitás nem törődött, s ma sem igen törődik vele, hogy a gondolkodás nélkül lerombolt tradicionális termelési rend helyén kiépülő új társadalmi-gazdasági-pénzügyi struktúrák kizárólag addig működőképesek, amíg a rendszer alapját képező kőolaj és a nyersanyagok bőségben és egyre nagyobb mennyiségben állnak rendelkezésre – holott, ha van valami, ami közügy, akkor ez aztán az.

A politika a mai demokratikus tömegtársadalmak korában az egyik legellentmondásosabb jelenség, elsősorban azért, mert a hatalom formális és nem formális struktúrái közötti egyensúly egyértelműen felborult az utóbbiak javára. A kolosszális méretű modern társadalom-gép működtetésének mechanizmusai olyan hatalomformák kialakulásához vezettek, melyek rendkívüli mértékben megerősödtek és maguk alá gyűrték a formális hatalom intézményrendszerét. Amit tehát korrupciónak neveznek, nem kivétel, nem kiküszöbölhető rendellenesség, hanem maga a rendszer. A politikai intézményrendszer irányításáért folyó harcot ennek megfelelően a kodifikált hatalmi ágakban közvetlenül nem intézményesülő, nyilvánosság elé nem lépő érdekek vívják. Az ambiciózus politikus, a hatalomra törő párt, ha valamirevaló kampányt szeretne, a valóság szerepét betöltő médiavilágban a törvényszerűen eszkalálódó verseny miatt olyan mennyiségű pénzre van szüksége, hogy óhatatlanul lekötelezettjévé válik szponzorainak: működése során elsősorban az ő érdekeiket fogja érvényesíteni és nem azokét, akiket „képvisel”. Mégis: a média által kreált realitás elhatalmasodása nem oka, inkább csak tünete a társadalom széttöredezésének, az irányító elit és az irányítottak, a tervezők és a megtervezett rendben élők közt kialakult hasadásnak. Ami a nyugati mintájú civilizáció széttörténelmében alulról nézve, s a formalitások szintjén, de jure, képviseleti demokrácia, valójában, de facto, már réges-rég nem az. Ami valójában zajlik, az az érdekérvényesítés csúcspozícióit elfoglaló pénzhatalom, illetve a gazdasági monopóliumok és érdekszövetségek „szakszerű” hatalmának egyre akadálytalanabb és a kamatkapitalizmus strukturális kényszerei miatt elkerülhetetlen kibontakozása a színfalak mögött, amit ez az elit természetesen nem akar, de nem is tudna elmagyarázni a széles néptömegeknek. A képzetlen, tanulatlan emberek fel sem fognák az elit által működtetett világ kérdéseit és válaszait, ezért az elit szemszögéből magától értetődik, hogy a tömegek naiv és ostoba okvetetlenkedését vagy féken kell tartani vagy indulataikat stratégiai okokból megsemmisítendő célpontokra kell irányítani: elszórakoztatásuk-elaltatásuk vagy háborúba küldésük a megtévesztő módon nyilvánosságnak nevezett médiatérben egyként végrehajtható.

kőolaj-civilizáció

Ugyanakkor az, hogy az elit képes a világ rendjét áttekinteni, szintén illúzió: az elit éppúgy a maga szempontjain és érdekein átszűrve, leegyszerűsítve látja a világot, mint a neki robotoló adósrabszolgák. Cselekedeteinek összes következményével már csak azért sem lehet tisztában, mert a mérhetetlen hatalomkoncentráció miatt legegyszerűbb döntései is embermilliók életét befolyásolják. A világcégek igazgatói nem, mint emberek döntenek, hanem mint funkcionáriusok. Tudatosan törekedniük is kell rá, hogy minden emberi olvadjon fel a funkcióban: dönteniük nem emberi szempontok, hanem a rendszer szigorú logikája szerint kell. Márpedig mennél nagyobb a hatalomkoncentráció, annál erősebb a kényszerek prése, annál emberen túlibb a szerep: egy demiurgoszé. Deus sívé natura, mondta egykor Spinoza, Isten és természet azonosságát tételezve. A kőolaj-civilizáció gigászi építményében, az ember alkotta második természetben a rendszer logikája szerint hozott nem-emberi döntések hasonlóképpen isteni vagy – különösen válság idején – ördögi jelleget öltenek: a döntéshozók a nép összeesküvés-mítoszaiban földönkívüliek, sátánisták, robotok, hüllőagyúak. Lentről nézve ugyanis a rendszerlogika és a pokoli rosszakarat között – végkimenetelét tekintve – sokszor semmiféle különbség sincs. A népnek tökéletesen mindegy, hogy áttekinthetetlen strukturális okok miatt vagy önző rosszakaratból pusztítják el a létfeltételeit.

A háttérhatalom kialakulásához, a demokrácia papírvékony látszattá üresedéséhez nem szükséges semmiféle előzetes összeesküvés, titkos ármány. Az együtt cselekvéshez éppúgy nem szükséges előzetes tervet egyeztetni, ahogy egy madárraj tagjai sem állapodnak meg előre, mikor fordulnak más irányba. Nemegyszer már az egyező érdekek önmagukban is elegendő magyarázatul szolgálnak az egyidejű és egyező cselekvésre. A már megerősödött

háttérhatalom működését garantáló, illetve legitimáló szervezeti keretek kialakításának folyamatában természetesen előfordul, hogy néhány ember leül egy szobában és kitalál valamit, ami döntő hatást gyakorol a jövőbeli eseményekre. A kérdés csak az, ki az a néhány ember. Az Egyesült Államok de facto központi bankjának, a Federal Reserve-nek a megalakítását majd roppant befolyását rögzítő törvény tervezetét például a Georgia állam területéhez tartozó Jekyll Island luxusüdülőjében, kalandregénybe illő, gondos konspirációval előkészített titkos találkozón dolgozták ki e változás kedvezményezettjei, a megabankárok, akik egyre kevesebb dologtól függtek, míg tőlük egyre több.^[4] A javaslat elfogadtatása jól bevált machiavellisztikus módszerekkel történt: a tervet maguk a terv kidolgozói (pontosabban Aldrich és Vanderlip) támadták meg a nyilvánosság előtt a legotrombább, sokszor hamis érvekkel. Miért? A századelő bankpánikjai után a nép nem bízott a bankárokban. Ha a javaslat ekkora felzúdulást kelt a köreikben, gondolták az emberek, akkor nyilván valóban korlátozza a gazdasági életre gyakorolt befolyásukat: tehát el kell fogadni. A törvény közben épp az ellenkezőjéről szólt.

Ahogy a nyugati mintára szerveződött társadalmak mindennapi politikai életét az bénítja meg a leginkább, az viszi terméketlen zsákutcákba vagy kényszeríti tehetetlenségre, hogy képviseleti demokráciát hazudnak nekik, a gazdasági élet talapzatául szolgáló, bénító erejű központi hazugság az, hogy a nyugati világ az úgynevezett szabad verseny és a szabadkereskedelem eszméjét képviseli, melyet előszeretettel azonosít a szabadsággal. Ezt az ócska csúsztatást képes aztán olyan mitikus magasságokba emelni, mint az amerikai elnök, aki szerint a terroristák összeesküvésének célpontja sem egyéb, mint a Szabadság, amelyet gyűlölnek. A kapitalista szabadkereskedelemnek de facto sokféle messze-ható következménye volt, de ezek között a legritkább esetben szerepelt a Szabadság. Hacsak nem, mint a kizsákmányolás szabadsága, melyet azonban, természeténél fogva többnyire csak a kizsákmányolok szűk köre élvez.

A szociálpszichológia szociálpszichológiája

A 21. század embere úgy tekinthet majd vissza a szociálpszichológia alapkísérleteire, mint az első titkos boncolásokra a reneszánszban vagy a modern kémia első tapogatózó lépéseire a felvilágosodás táján. A tudomány ma már kerüli az öncélúságot: rögtön hasznossá akar válni. Legyünk nyersek: pénzt kell szereznie, intézményrendszerét fenn kell tartania. Fejlődésének, sőt fennmaradásának záloga, hogy mihamarabb technika legyen belőle – ennek során, ha úgy hozza a sorsa, a hadiipar megbízásából akár atombombával is felszereli támogatóit. Egy effajta szelekció eredményeképpen csak azok a tudományágak és azokon belül azok a területek fognak többé-kevésbé zavartalanul működni, esetleg még fejlődni is, amelyek közvetlen gazdasági-hatalmi érdekek szolgálatába állnak. Az instrumentumokért folyó versenyben sem a pszichológia, sem a társadalomtudományok nem óhajtottak lemaradni – és volt is kereslet. Az ősöreg gondolat, miszerint a társadalmat nem csupán a nyers erőszak költséges és kétséges, mert kétélű eszközeivel lehet a hatalom érdekeinek szolgálatába állítani, hanem hazugságokkal, csábítással, rábeszéléssel, közvetett fenyegetéssel, rémhírekkel, ellenségképekkel is, a társadalom gyors átrendeződésének idején, az igazi tömegtársadalom kialakulásának korszakában és a tudományos módszerekbe vetett hit megerősödésekor legalább annyira izgalmasnak tűnt a de facto hatalom birtokosainak – a megabankároknak, monopolkapitalista milliárdosoknak és sajtómágnásoknak –, mint az atomenergia csatasorba állítása. A világ követhetetlenül gyors változásaitól az emberek megzavarodtak és elbizonytalanodtak (ezt nevezte Alvin Toffler future shocknak), a tömegkommunikáció csatornái kiszélesedtek és megsokszorozódtak. Kialakult az a máig fennálló helyzet, amit Lányi András ekképpen vázolt: „A tömegtájékoztatásban megjelenő hír valódiságát az igazolja, hogy emberek milliói azonos módon szereznek róla tudomást. Lényegtelen, hogy az esemény, amelyre a hír utal, végbement vagy sem. Erről a felhasználó ugyanis csak más információs rendszerek útján győződhet meg. Minél többször és többféleképpen szerepel egy hír az egymásra hivatkozó médiumokban, annál valóságosabb – a hír hitelességének korszerű ismérve legfeljebb ez lehet.”^[5]

ketrecbe összezárt emberek

Különös érzés a tudományt a „hasznos tudományra” redukáló, a kutatásokat az érdek nevében rövidre záró mechanizmus ismeretében, mintegy a pszichotechnikusok szemével visszapillantani Solomon Asch ötvenöt évvel ezelőtt végzett konformitás-kísérletére, ahol a kísérleti alanyok túlnyomó része a legnyilvánvalóbb hazugságot is vállalta, ha a többi ember egységesen képviselte azt. E teljes mértékben arroboriális tanulságot szépen egészítették ki Stanley Milgram kísérletei, ahol a legtöbb ember hajlandó volt parancsra áramütéssel, éspedig egyre növekvő intenzitású áramütéssel büntetni téves válaszaiért a beavatott, szerencsére valódi fájdalmat nem érző színészeket, akik helyett a másik szobában magnófelvétel jajgatott. E kísérletek szerfölött kezdetleges jellege ma már világosan látszik: az alanyoknak csupán érzelmi és nem fizikai gyötrelmeket okoztak. A tudomány azonban feltartóztathatatlanul haladt előre a maga pénzzel kikövezett útján, s a bronxi gettóban nevelkedett stanfordi kutató, Philip Zimbardo révén 1971-ben eljutott addig az alapkísérletig, mely a 21. századi televíziózás ketrecbe összezárt embereket a tanulság kedvéért mutogató valóság-showjainak, a különféle – legtöbbször jogdíjas – átverő-kibeszélő-megalázó-kínzó műsoroknak talán egyik legfontosabb tudományos kiindulópontja.^[6] Zimbardo a válogatott, zömében egyetemista jelentkezőket pénzfeldobással két csoportra osztotta: fegyőrökre és fogvatartottakra, majd mindenkit hazaküldött. A fogolynak kiválasztott kísérleti személyekre egy vasárnap reggel váratlanul rendőrök csaptak le, a szomszédok szeme láttára megbilincselték és őrizetbe vették őket: lakásukról egyenesen a fogdára kerültek. A beavatott hatósági emberek egy szóval sem árulták el, hogy összefüggés van a kísérlet és a letartóztatásuk között. Ezek a Köztes-Európában olyannyira ismerős lépések alakították ki a megfelelő légkört, melyben a fegyőrök csoportja átvette az alsónemű nélkül, hálóingben tartott foglyok őrzésének munkáját. A fokozatosan kibontakozó, egyre durvább megalázások és atrocitások végül is hat nap után a kísérlet leállítására kényszerítették Zimbardót, aki tapasztalatai alapján egyfajta szituacionista etikát hirdetett: a felelősséget szétosztó és megfoghatatlanná tevő rendszerekben az emberek szükségképpen elfajulnak, mert idomulnak a szerepükhöz. A felelősség tehát inkább azoké, akik a kereteket megteremtik. Zimbardo a kísérlet óta az időszemlélet, a gyávaság és az őrület kialakulása, az erőszak, a meggyőzés és a hipnózis mechanizmusai és a kognitív disszonancia terén végez kutatásokat, ami a hatalomtechnikai és pszichotechnológiai fejlődés szemszögéből kétségkívül megnyugtatóan hangzik.

Közönség és közönségesség

A kereskedelmi tévék laboratóriumaiban, ahol a legnyersebb közönségesség és a legarcátlanabb képmutatás aromáit elegyítik, már nincsenek fehér köpenyes asszisztensek sem: all the world’s an experiment. A képernyők üvegfalán innen voyeurök merednek a peep-show alanyaira, akik fényesen igazolják a várakozást: a sztárnak a sztárságon kívül tulajdonképpen semmilyen tartalmat sem kell hordoznia. Sztár az, akit sztárolnak. Hír, az, amiből hírt csinálnak. Egy üres tautológia: olajozottan működő korunk emblémája. Fiat lux! Legyen világosság! A távkapcsoló gombjának kattanására a saját életüktől, közösségeiktől elidegenített emberek lakásainak millióiban gyullad fel az iparilag szintetizált élet lángja. Lakótelepek vagy kertes házak: mindegy – minden ablak mögött ugyanaz a fény. Urnafülkék vagy sírkövek: mindenütt a halottak kihunyt életének emlékét idéző olcsó mécsesek lángja lobog.

szorgos szavaztatás

A kísérlet-jelleget erősíti a közönség szorgos szavaztatása is az interaktivitás örve alatt, mely egyszerre mímel demokráciát, hoz busás bevételt, méri fel a nézők véleményét, piackutat és manipulál, illetve az aggályosán vezetett nézettségi statisztikák, melyekkel az indoktrináció hatékonyságát ellenőrzik – mindez borzasztóan korszerű. A lakásokba eljuttatott realitás végül is ugyanolyan szolgáltatás, mint az ivóvíz, a gáz, a villany. Bármikor bármennyit fogyaszthatunk belőle: a reklámok közé csomagolt világosságot immár szakemberek termelik és juttatják el otthonainkba.

A látlelettől a receptig: a rábeszélőgép

Ennyi, az irodalom tanúsága szerint egyébként időtlen idők óta ismeretes tudás birtokában ki lenne képes megállni, hogy sürgősen aprópénzre váltsa, s a hétköznapokban alkalmazza, amit megtanult? Pratkanis és Aronson híres könyve a propagandáról^[7] már nem annyira tudomány, inkább technikatörténet: a kereskedelemben és a tőle egyre kevésbé megkülönböztethető nagypolitikában alkalmazott manipulációs technikák katalógusa. Ismét perspektívakérdés: akadnak, akik felháborodnak rajta, a lemaradni semmiképp nem kívánó nyertesek azonban többnyire kézikönyvként forgatják, akárcsak Machiavellit, a különféle pamfleteket és nagy antiutópiákat. Mert ami alulról nézve elviselhetetlen elidegenedés, az felülről nézve a személytelen hatalomgyakorlás királyi útja: az objektív összefüggések vasbetonfala üzembiztos fedezék. A pszichotechnikai lehetőségeket elborzasztó módon meghosszabbító társadalomvíziók is csak alulról nézve tűnnek kétségbeesett kiáltványoknak. Amit az eugenikáról, a valójában pusztán népességszabályozási (értsd népességcsökkentési) céllal folytatott háborúkról, a történelem átírásáról, retusálásáról, megszerkesztéséről, a totális hazugságkörnyezetről, a totális irányításról és ellenőrzésről és bizonyos egyszerű igazságok nyelvileg kimondhatatlanná tételéről szóló rémálomként vagy gyilkos szatíraként olvas a közember, fentről szemlélve, ahol a morális aggályok helyére a vezetői szerep demiurgoszi kényszerei lépnek, tulajdonképpen reális elgondolások figyelemre méltó kompendiuma.

A határkő: szeptember 11.

Keresve sem találhatnánk jobb állatorvosi lovat az eddig elmondottakhoz, mint a 2001. szeptember 11-én lezajlott eseményeket, és azt, ami lett belőlük. A téma az összeesküvés-elméletek kutatóinak valóságos aranybánya.

Hogy mi történt aznap, pontosan ma sem tudjuk, mert az Egyesült Államok ennek a bonyolult eseménysornak a kutatására, melyben sok ezer ember szörnyethalt, egészen jelentéktelen összegeket fordított: erre a feladatra nagyságrendekkel kevesebbet áldozott, mint amennyit Monica Lewinsky egyetlen emberéletet sem követelő, meglehetősen szűk körű tevékenységének feltárására. Hír az, amiből hírt csinálnak. A későbbi háborús propagandához tökéletesen elegendő volt, hogy százmilliók nézték végig tucatszor és mindvégig jeges rémülettel az elborzasztó képsort, melyen, mint mondták, a United Airlines 175-ös járata csapódik a Világkereskedelmi Központ déli toronyépületébe, majd azt, amint mindkét felhőkarcoló post hoc ergo propter hoc –látványosan önmagába roskad.

A folytatás a hosszas nyomozás nélkül, pár nap alatt előrántott komplett magyarázat volt, az úgynevezett hivatalos változat, mely az eltelt öt évben a közvélemény nyomására kényszerűen megalakított Kean-bizottság vaskos meghallgatási jegyzőkönyvei ellenére sem igen finomodott: a vizsgálat a legnyilvánvalóbb ellentmondások elemzése elől is kitért. A hivatalos magyarázat azonban arra mindenképpen alkalmas volt, hogy útjára indítsanak belőle egy klasszikus, körbenforgó összeesküvés-elméletet, annak valamennyi kellékével: aki nem hisz a terroristák világ-összeesküvésében, maga is a terroristák közé tartozik. A részletek ehhez képest érdektelenek.

Az amerikai nép meglepve tapasztalta, hogy a kormányapparátus, melytől azt várta volna, hogy minden erejével támogassa az alapos vizsgálatot, sokkal inkább ennek megakadályozására, a bizonyítékok eltüntetésére törekszik. Az ikertornyok összeomlását vizsgáló szakértőket nem engedték huzamosabb időre a romok közé, a törmelékhegyet szigorú őrizet mellett elszállították, az acél szerkezeti elemeket beolvasztották.

robbanótöltetek

A World Trade Center 1-es, 2-es és terrorcsapást nem szenvedett 7-es épületének videofelvételek tucatjain megörökített látványos sebességű összeomlása – a fizika elemi törvényei miatt – csak úgy mehetett végbe, ha valamennyi épület szerkezeti magjában szakszerűen elhelyezett robbanótölteteket hoztak működésbe.^[8] Erre a kellemetlen és nehezen cáfolható állításra nemigen kíváncsi a bármiből szenzációt csináló nagy nyilvánosság.

Szeptember 11-e eseménytörténete egyébként lázálomszerű olvasmány. A világ legjobban felszerelt légiereje hazai pályán a rutinszerűen betartott kötelező szintidő sokszorosa alatt sem fogta el a levegőben lévő, eltérített gépeket. Ennek okait sem elemzik hosszan hírműsorokban. A terror- és katasztrófaelhárítás erőinek összefogásával és irányításával az elnök még 2001 májusában Cheney alelnököt bízta meg, akit a kritikus nap reggelén titkosszolgálati emberek vittek le egy bunkerben kialakított válságközpontba. Aznap a légiirányítás és az amerikai-kanadai katonai erők furcsa módon több egyidejű gyakorlatot tartottak. A CIA és a légierő együttműködéséből született szervezet, a National Reconnaissance Office például az AP hírügynökség 2002 szeptemberi beszámolója szerint 2001. szeptember 11-én olyan forgatókönyvet próbált, melyben repülőgép csapódik be a hivatal washingtoni székházába. Az országos szintű hadműveleti parancsnokságon Montagu Winfield dandártábornok szeptember 10-én arra kérte a 30 napja levizsgázott, tehát tapasztalatlan Charles J. Leidig századost, hogy szeptember 11 -én 8.30-tól, életében először, vegye át tőle néhány órára a szolgálatot. Balszerencsés módon épp ebben az időszakban zajlottak le a támadások. 2003-ban Bush elnök Winfieldet vezérőrnaggyá, Leidiget admirálissá léptette elő. De miféle gyakorlatok zajlottak a támadásokkal egyidőben? A Northern Vigilance keretében légtérvédelmi feladatokat ellátó vadászgépeket csoportosítottak át távoli, alaszkai és észak-kanadai területekre. Némelyik, aznap végrehajtott gyakorlat forgatókönyvében eltérített utasszállító gépek is szerepeltek, ezek részben számítógéppel szimulált jelek formájában kerültek a légiirányítók és a légvédelem képernyőjére, részben valódi repülőgépek játszották az eltérített járatok szerepét. Az Aviation V/eek and Space Technology beszámolója szerint a Vigilant Guardian néven megindított gyakorlat az Egyesült Államok északnyugati részét érintette. A Vigilant Warriorról Richard Clarke, a Fehér Ház egykori terrorelhárítási tanácsadója tesz említést Against All Enemies című könyvében. A két gyakorlat résztvevői feltehetőleg a védekező és a támadást elkövető felet testesítették meg. A Bureau of Transportation Service repterek forgalmi adatait rögzítő hivatalos – és nyilvános – adatbázisa szerint^[9] egyébként az American Airlinesnak aznap nem is indult 11-es és 77-es járata (a hivatalos változat szerint az első gép a WTC-nek ütközött, a második a Pentagonba csapódott).

A sort hosszan folytathatnánk. Ahol szinte semmi nem az, aminek látszik, közben pedig, akár a Watergate-ügy esetében, rengeteg bizonyítékot titkosítanak, többnyire nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, ott minden feltétele megvan annak, hogy a kötelező hivatalos összeesküvés-elmélettel szemben megjelenjenek a rejtélyeket, az elhallgatott kérdéseket, az amerikai kormány szerepét firtató, privát összeesküvés-elméletek, melyeknek az internet különösen alkalmas fórumot kínál. Antonioni Nagyításának hősét utánozva renge

tegen keresik azóta is a digitálisan módosított és kinagyított képeken a négyszer-négy pixelen villódzó bizonyítékot: megannyi Rorschach-teszt. Burjánzanak is a legváltozatosabb projekciók. Ha csak ezeket olvasnánk, nehéz lenne ellenállni a kísértésnek, hogy a szeptember 11-ét elemzőket szerencsétlen elmeháborodottak seregének lássuk, akik döbbenetükben meggárgyultak.

terrorakciók

Csakhogy semmi kétség: ennek a napnak a történéseit és főleg az előtörténetét sokkalta jobban ismerjük egy, az interneten kollektív erőfeszítéssel létrehozott archívumból,^{[10] [11]} mint a hivatalos jelentésekből. Ebben az archívumban a világ legkülönbözőbb sajtótermékeinek évfolyamaiból és különféle, nyilvánosságra került kormánydokumentumokból gyűjtötték össze évtizedekre visszamenően azokat az értesüléseket, melyek egyébként feledésbe merültek volna. Újságírók szegődtek az események nyomába, és nagyon sok minden felszínre került ennek során a világ tényleges működéséről. A leginkább átfogó képet talán Michael C. Ruppert, tényfeltáró újságíróvá lett egykori drognyomozó rajzolta fel Crossing the Rubicon című 2004-es könyvében. Ruppert a drogkereskedelem, a titkosszolgálatok, a Wall Street, az olajipar és a hadiipar érdekösszefonódásainak hosszú évtizedek alatt kiépült sűrű szövedékét feltárva alapozza meg hipotézisét, miszerint bizonyos katonai-titkosszolgálati körök és Dick Cheney alelnök tevőlegesen részt vettek a terrorakciók megvalósításában.

Hogy mennyire szüksége volt a súlyosan kőolajfüggő Egyesült Államoknak egy ilyen eseményre, az világosan kiolvasható a későbbi Bush-kormány törzsét alkotó neokon politikusok (Cheney, Rumsfeld, Wolfowitz, Perle, Bolton) agytrösztjének, a Project for the New American Centurynek 2000 szeptemberében készült programadó tanulmányából is, melynek címe: Rebuilding America’s Defenses^[12] (Amerika véderejének helyreállításáról). Az idézett részekben a kiemelések tőlem származnak.

A globális vezető szerep nem olyasmi, amit akkor gyakorlunk, ha épp kedvünk szottyan rá, netán nemzetbiztonsági érdekeinket látjuk közvetlenül fenyegetve, mert akkor már késő. Döntenünk kell, fenn akarjuk-e tartani az amerikai hadsereg világelsőségét, hogy ezzel szavatolhassuk Amerika geopolitikai vezető szerepét és megőrizhessük az amerikai békét.^[13]

Az Egyesült Államoknak meg kell akadályoznia a ballisztikus rakéták és a tömegpusztító fegyverek elterjedését, ezekkel ugyanis a kisebb államok is elejét vehetnék az amerikai katonai beavatkozásnak azzal, hogy fenyegetően lépnek fel Amerika szövetségesei és Amerika földje ellen.^[14]

A sok évtizedes törekvéseket összefoglaló tanulmány az amerikai haditechnika nagyarányú fejlesztését, megújítását, teljes technológiai-informatikai átalakítását és privatizálását („szolgáltatók” bevetését), bunkerromboló atombombák, drogokkal doppingolt katonák és harcoló robotok hadrendbe állítását, a Perzsa-öböl ellenőrzését, szükség esetén Szaddam Husszein eltávolítását látja tanácsosnak. Egy helyütt ezt írják:

„A biológiai hadviselés fejlett formái, melyek képesek arra, hogy kifejezetten bizonyos genotípusokat célozzanak meg, a biológiai hadviselést kiemelik a terror birodalmából és politikailag hasznos eszközzé teszik.”

Ez a mondat, pontosabban ennek a mondatnak a szelleme nagyon ismerős: a náci ideológia elemeinek továbbélését láthatjuk. A tanulmány egyébként szeptember 11-ét is előrevetíti:

Ez az átalakulás, még ha forradalmi változást hoz is, valószínűleg hosszú folyamat, hacsak nem következik be valamiféle katasztrofális – ugyanakkor katalitikus – esemény, egyfajta új Pearl Harbor.^{[15] [16]}

Mire felébred az ember, már lángban áll a Reichstag.

A kőolajcsúcs

Michael C. Ruppert a közvetlen hadiipari és olajipari érdekeken túl sokkal komolyabb, stratégiai, sőt, strukturális indítékokat lát a megrendezett terrorakciók mögött.

M. King Hűbbért geológus az 1950-es években vázolta fel először az olajkészletek időbeli alakulását ábrázoló Hubbert-görbét. A kitermelés a felfutás és lecsengés között félúton, a haranggörbe közepén a maximális. Hűbbért pontosan megjósolta, hogy ezt a csúcspontot az Egyesült Államok szárazföldi lelőhelyeinek egyesített hozama 1970 körül éri el. A jelenleg hozzáférhető legpontosabb becslés szerint^[17] a hagyományos kőolaj kitermelésének csúcsértéke (Peak Oil) 2005 és 2006 fordulójára esett.

A csúcspont után a kitermelhető olaj mennyisége csökken, fajlagos költsége pedig feltartóztathatatlanul növekszik (például mind nagyobb arányban át kell térni a drágább és bonyolultabb mélyvízi fúrásokra). A rendelkezésre álló kőolaj mennyiségének csökkenésével a civilizáció egyre több részfunkciója akadhat meg vagy állhat le, s ha ezek a hatások elérnek egy kritikus szintet, komoly zavarok támadhatnak. Az első jel természetesen a stratégiai olajtartalékok csökkenése és az áremelkedés. A hetvenes évek olajválsága idején a termelés 5%-os visszaesése miatt négyszeresére nőttek az árak. Az az olajválság azonban politikai okokra visszavezethető időszaki jelenség volt, míg a csúcs utáni korszakban az olajforrások elapadása állandó és megakadályozhatatlan folyamat. Mivel a Hubbert-görbe szimmetrikus, 2030-ra a kitermelés az 1982-es szintet éri el, tehát a jelenlegi évi 30 milliárd hordóról 20 milliárdra csökken, miközben a világ népessége addigra várhatóan a 82-es érték kétszeresére nő. Az emberiség egy főre jutó energiafogyasztása 1979-ben már elérte a csúcsértékét.

öngyilkos növekedés

Kérdés, hogy a világgazdaság jelenlegi rendszere egyáltalán működőképes-e stagnálás és hanyatlás idején is. A hitel formájában, tehát mintegy bérleti díj ellenében forgalomba hozott pénz a kamatmechanizmussal az állandó növekedés kényszerpályájára állította a gazdaságot. A pénzszféra fiktív értékek roppant buborékainak felfújásával szívja el a gazdasági tevékenységet közvetítő-indukáló pénzt a fizikai termelésből, mellyel egyrészt mérhetetlenül megnöveli a pénzügyi szféra befolyását, másrészt fékezi a fizikai termelés öngyilkos növekedését. A pénzrendszert a fosszilis ásványkincsekkel szimbolikusan és valóságosan is összeköti az amerikai dollár, melynek értékét az aranyalapról való 1971-es letérés óta döntően meghatározza, hogy a kőolaj-kereskedelem elszámolási egysége. A világ első számú tartalékvalutája a petrodollár.

A csillagászati nagyságú amerikai adósság államkötvényeken keresztül történő felvásárlásával mindenki Amerika hitelezője (főként az ázsiai országok, ma már elsősorban Kína és másodsorban japán). A roppant mennyiségben forgalomba hozott amerikai fizetőeszköz értékállósága tehát a világ első számú nyersanyagának és erőforrásának forgalmazásához, illetve a pénzügyi tartalékképzés mechanizmusaihoz kötődik. A rendszer igazságtalan, a világ mégis kénytelen tűrni, mert ha összeomlana a dollár, az ezeknek az országoknak a pénztartalékait is megsemmisítené. A mai világpolitika egyik legkényesebb kérdése más tartalékvaluták alkalmazása és a kőolaj-kereskedelem elszakítása a dollártól. Az iraki háború egyik valódi indítéka éppen az volt, hogy Szaddam Husszein euróbán készült értékesíteni Irak olaját. A geopolitikai befolyását visszanyerni kívánó Oroszország rubelben szeretné forgalmazni egyre értékesebb ásványkincseit. Ahol ezen a bolygón olaj van, ott szinte törvényszerűen nő a politikai feszültség. A Kőolajcsúcs utáni világban Nigéria és Venezuela gyorsan mozgósítható tartalékai például létfontosságúak az Egyesült Államok számára. Megjósolható, hogy ezek az érdekek egyre nyersebben fognak érvényesülni.

Ruppert könyve ékesen bizonyítja, hogy az olajtársaságok már régóta tisztában vannak a krízishelyzettel. Egymásután olvadnak össze a cégek, csökken a beruházások üteme. Cheney alelnök, aki Ruppert szerint szeptember 11-e egyik kulcsfigurája volt, az olajiparban és a harci-logisztikai megrendelések terén járatos Halliburton embere. Évtizedek óta foglalkozott a kérdéssel, pontosan fel tudta mérni, micsoda teher nehezedik a kőolaj-civilizációra, és milyen geopolitikai átrendeződésekre van szükség.

A történelem már csak így megyen / semmi más ez, csak történelem.

A jövő forgatókönyvei

Hogy az Oregonban, Ashlandben (eliotosan: Hamuföldje?) élő druida-szakállas férfiú, John Michael Greer a civilizációk bukásával, összeomlásával foglalkozik, The Long Road Down: Decline and the Deindustrial Future (A hosszú út lefelé: hanyatlás és az ipar nélküli jövő) című írásából^[18] is kitűnik, ahol elsősorban a kőolaj-civilizációról, a mi jelenünkről, illetve küszöbön álló hanyatlásunkról esik szó. A három évtizede az úgynevezett energiaválságon töprengő Greer párhuzamokat keresett és talált hajdanvolt civilizációkkal is, ennek során állította fel a katabolikus összeomlás elméletét.^[19]

politikai akarat

Greer szerint a világot már harminc éve értesítették róla, hogy „az ipari társadalom hosszú délutánja a végéhez közeledik”, hogy „az elszabadult gazdasági növekedés valamikor a huszonegyedik század elején bele fog ütközni a bolygó kapacitásának korlátaiba, hacsak nem hoznak sürgősen költséges és politikailag népszerűtlen intézkedéseket. Ezekre az intézkedésekre természetesen nem került sor. A vezetőkből és a szavazópolgárokból egyaránt hiányzott a kellő képzelőerő és politikai akarat, ezért aztán elpocsékoltuk azokat az évtizedeket, amikor még érdemben tehettünk volna valamit. Ma ennek a mulasztásnak az árnyékában élünk.”

A közbeszédben, írja, eközben kétféle álláspont vitázik egymással. Mindegy, hogy a globális felmelegedésről, a megújuló energiáról vagy a kifogyóban lévő fosszilis tüzelőanyagokról esik szó, minden alkalommal a haladáspártiak és az apokaliptikusok összecsapását látjuk. Az első csoport szerint az egész csak hisztériakeltés, valószínűleg minden megy tovább a régi kerékvágásban. A második csoport hirtelen katasztrófát jósol, mely tömeghalálba torkollik. Greer szerint a valóság egyik elképzelést sem fogja igazolni. Állítását történelmi párhuzamokra alapozza.

Könnyű kitalálni, mi történik az erőforrásaikat felélő társadalmakkal: eltűnnek a süllyesztőben. Clive Ponting kutatásai nyomán tudjuk, hogy a középkorban a Yucatan-félszigeten virágzó maja civilizáció szintén egy nemmegújuló erőforrásra épült: a trópusi termőtalajra, mely hosszú távon nem viselte el az intenzív kukoricatermesztést. A növekvő népességgel együtt szaporodó erdőirtások nyomán mind gyakoribbá váltak az árvizek. Jelentős építészeti, képzőművészeti, csillagászati és matematikai kultúrát felépítő társadalom rendült meg, mikor a terméshozamok csökkenni kezdtek. Az elit természetesen elsősorban saját gazdagságának és luxusának fenntartásával törődött. A városok csakhamar elnéptelenedtek, a népesség a tizedére fogyatkozott.

Áttérhettek volna más terményekre és más, északi szomszédaiknál bevált földművelési-gazdálkodási módszerekre. Miért nem tették? Mert a kukorica állt a maják politikai ideológiájának középpontjában. A városállamokat uraló ahauobok isteni hatalmukat a kukoricatermelés felügyeletének jogára alapozták. Az egyes városállamok a válság mélyülésével háborúzni kezdtek a földterületek, illetve a kukoricatermés megszerzéséért.

A maja társadalom mégsem egyik napról a másikra omlott össze, mint sokáig hitték. A hanyatlás hosszúra nyúlt: 750-től egészen 900-ig tartott, vidéken még tovább. „Chichen Itza északon még akkor is virágzott, mikor a Tikalhoz és Bonampakhoz hasonló városok romjait már rég felverte a gaz, a Yucatan-félsziget zugaiban meghúzódó kisebb városállamok pedig egészen a spanyol hódításig fennmaradtak.” Ugyanez emberöltőkben elbeszélve: „Egy 730 körül született maja nő már látja a válság első jeleit, de mikor hetvenéves korában meghal, az ahauob-hatalom és városai még teljes pompájukban állnak. 800 körül születő dédunokája viszont már egy széthulló társadalomban nevelkedik: nem lepődik meg se a háborúkon, se a terméskieséseken. Az ő, 870 körül születő dédunokája a romokon kívül, amiket elnyelt az őserdő, már semmit nem ismer. Mikor családjával – utolsóként – elhagyják a várost és útnak indulnak egy távoli faluba, eszébe sem jut, hogy csendes léptei a poros ösvényen egy civilizáció végét jelentik.”

éhínségek

A hanyatlás, még ha lépcsőzetes is, hosszan elnyúló folyamat: a Húsvétszigeten a kenukon odahurcolt patkányok és kultikus kőszobrok állításához szükséges felfokozott fakitermelés generációk alatt sorvasztotta el az erdőket: egyre fiatalabb korban vágták ki a fákat, s a nagyszülők meséit a régmúlt idők óriási fatörzseiről feltehetőleg szép aranykori legendaként hallgatták csupán. Az összeomlás első lépcsőjét nem akkor érték el, amikor az „utolsó fát” is kidöntötték, hanem amikor a törzsek átlagos átmérője már nem tette lehetővé, hogy komolyabb kenukat faragjanak belőlük, holott a megnövekedett népesség élelmiszer-ellátását a parttól távoli vizeken folytatott nagybani halászatra alapozták. Kezdődtek az éhínségek: az egyre kopárabb sziget termőtalaja nem volt képes eltartani ennyi embert. Háborúskodás, kannibalizmus, népességcsökkenés: Jacob Roggeveen holland admirális, majd Cook kapitány az egykor virágzó társadalom helyén csak a barátságtalan, kövesfüves réteken tengődő maroknyi szerencsétlennel találkozott.

Tehát nem hirtelen összeomlás következett be, hanem lassú, lépcsőzetes felmorzsolódás és széthullás.

Hogy másodszor is iderángassuk T. S. Eliotot, Az üresekben sem bummal ért véget a világ, hanem nyüszítéssel. J. A. Tainter adatai szerint a minoszi kultúra Kr. e. 1500-tól úgy 300 év alatt, a mükénéi Kr. e. 1200-tól 150 év alatt, a Hettita Birodalom Kr. e. 120-tól 100 év alatt, a Nyugati Csou-birodalom Kr. e. 934-től 163 év alatt, a Nyugat-római Birodalom 166-tól 310 év alatt, a középkori Mezopotámia 650-től 550 év alatt, a klasszikus maja kultúra 750-től 150 év alatt esett szét.

Greert természetesen elsősorban az Egyesült Államok jövője érdekli. „Amerikának két évszázadba telt, míg az agrártársadalomból eljutott a korosodó behemót ipari civilizáció jelenlegi állapotába. Most, erőforrásainak kimerülésével beteljesedik rajta a civilizácók közös sorsa. Ha a szokott időrendet követi, két évszázad alatt újra agrártársadalommá alakulhat.”

Az üzemanyag természetesen nem egyik napról a másikra fogy el, energiaellátási problémákat atom- és szénerőművekkel, vízi erőművekkel, szélkerekekkel ideig-óráig át lehet hidalni. Az újra szerephez jutó más, nem-megújuló energiaforrások (szén és hasadóanyagok) gyorsuló ütemű elapadásával persze ugyanúgy számolni kell. A probléma az, hogy az alternatív energiaforrások között egy sem akad, mely akárcsak megközelítené a kőolaj hatékonyságát és hordozhatóságát: jelenleg nincs olyan skálázható (a gazdaság mai méreteihez és szükségleteihez technológiailag alkalmazható) hordozható és megújuló erőforrás, amellyel a jelenlegi világrend néhány évtized múlva legalább főbb vonalaiban fenntartható lenne. A sűrűn emlegetett megoldások (szélkerék, napelem, etanol, biodízel, hidrogén-üzemű jármű) általában, vagy csak lokális könnyebbséget jelentenek, vagy jóval kevésbé energiahatékonyak, vagy olyan erőforrásokra, technológiákra és nyersanyagokra támaszkodnak, melyek nagy mennyiségben csak egy energia-intenzív civilizációban állnak rendelkezésre. Az iparit felváltó tradicionális mezőgazdaság kisebb hozamai mellett a jelenleginél is nagyobb területeket kell bevonni a termelésbe: jut-e például akkor elegendő hely és termelőkapacitás a roppant arányokban termesztendő üzemanyag-növények számára? A történelem tanúsága szerint ilyenkor amúgy sem a rendszer valamelyik elemének egyszerű lecserélése, kiváltása szokott bekövetkezni: a rendszer egésze átalakul.

Richard Duncan Olduvai-elmélete szerint ha az egy főre jutó energiamennyiséget ábrázoljuk az időtengelyen, drámai eredményre jutunk: a kőolaj-civilizáció csak egy tüske. Előtte-utána a megújuló energiaforrások jóval alacsonyabb szintjén stabilizálódó társadalmak sok-sok ezer évei.

„Az embereket rettentően felkavarják az effajta jóslatok”, írja Greer. „A haladás hívei kitartanak amellett, hogy az emberi találékonyság valahonnan mindig új lendületet nyer, és most is eljuttat majd bennünket egy, még a mainál is fejlettebb társadalomba. Az apokalipszis hívei pedig amellett tartanak ki, hogy a hanyatlás katasztrófába torkollik, tömeghalállal és utcai harcokkal. A lassú visszasüllyedés az ipar nélküli jövő agrártársadalmába egyik tábornak sincs ínyére.”

Mégpedig azért nincs, fejtegeti szerzőnk, mert ki-ki a maga mítoszát védi. A progresszivista mítosz a tudás elemeinek egymásra épülésében, a tudás megállíthatatlan felhalmozásában hisz és a jövőbe vetíti az aranykort, míg a szeparatista mítosz szerint az aranykor az ősi múltban rejtőzik, a történelem tragikus zsákutca, és az elkerülhetetlen összeomlást csak azok fogják túlélni, akik már korábban kivonultak az elátkozott szisztémából.

A progresszivista mítosz azoknak kedves, akik békében élnek a társadalommal, és szívesen gondolnak arra, hogy maguk is nap mint nap kiveszik a részüket a világ állandó jobbításából. A szeparatista mítosz azoknak a kenyere, akik képtelenek elfogadni a mai társadalmi rendet, s különféle apokaliptikus eseményektől remélik a gyűlölt rendszer összeomlását.

Greer vitába száll mindkét táborral.

Aki a történelemben fejlődést keres, az vegye tekintetbe, mondja, hogy a 17. századi francia paraszt és az ókori egyiptomi földműves életmódja között nincs lényegbevágó különbség. Ami az elmúlt néhány évszázadban történt, csupán annyi, hogy az ember értékes energiahordozókra bukkant a föld méhében, melyeket gyorsuló ütemben kitermelt. Kultúra, együttműködési készség, találékonyság dolgában a régiek mindenben felvennék velünk a versenyt. Hogy hajdani találmányaik megmaradtak puszta érdekességnek, csak azért esett így, mert nem volt ekkora energiabőség.

fosztogató hordák

Akit apokaliptikus látomások gyötörnek, folytatja, gondolja végig, hogy nagy bajban az emberek mennyire összetartanak. Lassú folyamatról lévén szó, nem kell fosztogató hordák megjelenésére számítani. Az ipari társadalom egyrészt nem omlik össze egyik napról a másikra még katasztrófák súlya alatt sem, másrészt a magának állított csapdából sem tud majd egy csapásra kikecmeregni.

Hacsak nem következik be valamilyen globális katasztrófa, Greer szerint a modern ipari civilizáció is a történelemben már jól bejáratott utat fogja követni: lassú hanyatlásnak indul.

„Képzeljünk el egy 1960-ban született amerikai nőt. A hetvenes években látja a sort a benzinkutaknál, aztán a nyolcvanas és kilencvenes évek politikai trükkjeit, melyekkel a válságot elodázzák. A rákövetkező évtizedekben a régi bajok kiújulnak. Életének hátralévő részét égbe szökő energiaárak, hiány, gazdasági visszaesések, erőforrásháborúk közepette kell leélnie. 70 éves korában egy ostromlott várhoz hasonlatos, üzemzavarokkal küszködő városban lakik, ahol a népesség felének nem jut tiszta víz, villanyáram vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók árnyékában gyorsan terjednek a nyomornegyedek, miközben a politikai és gazdasági élet irányítói még mindig azt magyarázzák, hogy javul a helyzet.

2030-ban születő dédunokája sikerrel ússza meg a számtalan betegséget, a mindent átható erőszakot, a járványként terjedő alkoholizmust és a kábítószereket, melyek nemzedékének felével még harminc éves kora előtt végeznek. Sikerül műszaki pályára kerülnie, így megússza a kötelező tengerentúli katonai szolgálatot és a hazai gerillák ellen zajló béketeremtő akciókban való részvételt is. Műszaki ismeretei teljesen gyakorlati jellegűek, leginkább a hatékony guberálásra terjednek ki. Az autók és a hűtőszekrények luxuscikknek számítanak, neki egyik se lesz, lakásában se villany, se központi fűtés, egészségét egy öregasszony felügyeli, akinek a nagyanyja orvos volt, ezért valamelyest ért a sebek ellátásához és a gyógyfüvekhez. Öregkorában azok az egymással viszálykodó tartományok, melyek valaha az Egyesült Államokat alkották, végleg elszakadnak egymástól, a megmaradt üzemanyag és villamos energia felett az új kormányok rendelkeznek. A tengerparti városok az óceánok vízszintemelkedése következtében elnéptelenednek.

Az ő dédunokája számára, aki 2100-ban születik, a nagy válságok már inkább a múltat jelentik. Rozsdásodó felhőkarcolókat övező, gyéren lakott falvak gyűrűjében nő fel. A felhőkarcolókat csak nyersanyagbányász csapatok látogatják. Időnként helyi háborúk törnek ki, az óceánok vize tovább emelkedik, gyakori az éhség, mindennaposak a járványok. A Föld népessége a 2000-es értéknek talán a 15%-át éri el: kezd helyreállni a természeti egyensúly. Megtanul írni-olvasni, ami a környéken nagy szó. Értékes kincsként őriz néhány könyvet. Hogy egykor ember járt a Holdon, akkorra már legendává fakult. Mikor családjával felkerekednek, hogy a régi város romjait végképp a bandákra hagyva leköltözzenek egy vidéki faluba, eszébe sem jut, hogy léptei a morzsálódó aszfalton egy civilizáció végét jelentik.”

Greer zárszava

szembenézünk a jövővel

A nagyipar nélküli társadalom igen szerény erőforráskészletekkel is működőképes. Erre a 17-19. századi, európai gyamatosítás elől elzárkózó, magas népsűrűségű Japánt hozza példának. „Nagyon szűkös erőforrásokra is lehet kulturált, humánus, írásbeliségre épülő, magas színvonalú társadalmat alapítani, életteli városokkal és virágzó cseregazdasággal”: „… a Tokugawa-korszakban Japán szinte kizárólag az emberi izomerőre támaszkodott. Mégis ez volt a japán művészet, irodalom és filozófia egyik nagy korszaka; az írás-olvasás olyan széles körben elterjedt, hogy Japán három legnagyobb városában 1500 könyvesbolt működött. Az alapfokú iskolázás, egészséggondozás, az alapszükségletek a legtöbb ember számára elérhetőek voltak.”^[20] Ha tehát túltesszük magunkat az érzelmileg megragadó progresszivista és szeparatista mítoszokon, és szembenézünk a jövővel, mondja Greer, megkezdhetjük a felkészülést. Amit Japán egykor megvalósított, arra talán a jövő nagyipar nélküli társadalmai is képesek lesznek.

Mit mondjunk erre? Gránátalmának lenni az apokalipszisben nyugtalanító. A nyeldeklő idő torkába nézni félelmetes. Kívánjunk magunknak hozzá bátorságot és bölcs belátást. Fütyörésszük zsebrevágott kézzel, kibámulva az ablakon: A történelem már csak így megyen / semmi más ez, csak történelem.

Szóljon ez a felhívás elsőként Centaurihoz, Farkas Attila Mártonhoz, Mund Katalinhoz, Peterdi Nagy Lászlóhoz és a többi Liget-társhoz, akiknek ezúton is köszönöm inspiráló gondolataikat.

1. Ezt az ál-Brecht idézetet senki ne keresse: éppúgy magam ötöltem ki, mint a fütyörészést. ↑

2. György Péter: A Nagy Összeesküvés – Élet és Irodalom, 45. évf. 20. szám. ↑

3. Pl. Lakatos László: Why Do People Believe In Conspiracy Theories? – htttp://lakatos. free.fr/Hivatalos/page26/files/page26_2.htm ↑

4. Ennek az eseménysornak részletes, alaposan dokumentált leírása: Eustace Mullins: Secrets of the Federal Reserve, The London Connection, John McLaughlin, 1993, http://www.whale.to/b/mullinsl. html. 1910 novemberének végén a vezető nagybankárok lezárt, lefüggönyzött vasúti kocsiban utaztak kéthetes titkos találkozójukra a Jekyll-sziget- re. A luxusüdülőben jelen voltak: Nelson Aldrich szenátor és A. Piatt Andrew, a National Monetary Commission és az Államkincstár képviseletében, Frank A. Vanderlip, a New York-i National City Bank elnöke, Henry P. Davison és Benjamin Strong a J. P. Morgan bankház képviseletében, Charles D. Norton, a Morgan-többségű First National Bank of New York elnöke és a Németországból érkezett emigráns, Paul Warburg, egy történelmi bankárcsalád leszármazottja, a Kuhn, Loeb and Company képviselője, a központi bankok európai rendszerének legalaposabb ismerője, a tervezet voltaképpeni kidolgozója, akinek szintén nagybankár testvére, Max, sokáig a német titkosszolgálatot vezette. A két testvér ebben is az apolitikus, pontosabban a „politika” felett álló Rotschildok hagyományát követte. A közreműködésükkel finanszírozott világháború után egyébként a párizsi béketárgyalásokon találkoztak – az ellenérdekelt felek delegációjának tagjaként. ↑

5. Lányi András: The Media is the Mess, Liget, 1998/4. ↑

6. www.prisonexp.org ↑

7. Pratkanis és Aronson: A rábeszélőgép. Ab Ovo, Bp., 1992. ↑

8. www.physics.byu.edu/research/energy/Papers/I6p2%20.doc: Steven (ones, a Brigham Young University professzora szerint valószínűleg úgynevezett termit vágótölteteket használtak (vas- oxid és alumíniumpor, esetleg némi kén keveréke). A reakcióban alumínium-oxid és vas keletkezik. A fejlődő hő a vasat.megolvasztja. Ez a modell magyarázatot ad arra is, miért találtak hetekkel az összeomlás után is nagy mennyiségű olvadt állapotú fémet a romok alatt. ↑

9. www.bts.gov ↑

10. i°www.cooperativeresearch.org. Ebből az archívumból származik a fent említett adatok többsége is. ↑

11. ¹ ‘Michael C. Ruppert: Crossing the Rubicon – The Decline of the American Empire at the End of the Age of Oil, New Century Publishers, 2004 ↑

12. www.newamericancentury.org/RebuildingAmericasDefenses.pdf ↑

13. l. m. 76. o. ↑

14. I. m. 6. o. ↑

15. l. m. 60. o. ↑

16. l. m. 51. o. ↑

17. Az ASPO (Association for the Study of Peak Oil and Gas) nemzetközi tudományos hálózat havi rendszerességgel bocsát ki hírleveleket (ld. www.peakoil.ie), melyekben folyamatosan frissíti a kőolajkészletre vonatkozó adatokat. ↑

18. https://www.resilience.org/stories/2005-03-04/long-road-down-decline-and-deindustrial-future/ ↑

19. http://www.xs4all.nl/~wtv/powerdown/greer.htm. A katabolikus összeomlás egy lépcsőzetes, lebontó jellegű folyamat, mely zsugorodási ciklusok egymásutánjából áll: ezekben a társadalom mindig veszít valamennyit a komplexitásából, és átkerül a következő erőforrás kimerüléséig ideiglenesen fenntartható állapotba. ↑

20. Ez a merev, feudális társadalom, a katonai erőre támaszkodó shogunátus, mely a szamurájok, földművesek, kézművesek és kereskedők kasztjait ismerte, nyilván korántsem volt minden ízében olyan idilli, mint ahogy Greer lefesti. ↑

felső kép | knollzw, pixabay.com