A FÖLÉRT KILINCS
1993 június
„A fölért kilincs
felér egy kinccsel:
ezüst bilinccsel.”
Fogja a kezedet, és úgy húz be az ajtón, mintha sejtené, mintha szíve titkos rekeszében érezné, hogy nemcsak semmi kedved nincs az egészhez, hanem ellene üvöltő porcikáddal együtt nem akarod. Még sose voltál fodrásznál. Ő nyírta a hajadat vagy nagyanyád, nagyon is jó volt eddig, de most valamiért kitalálták, hogy mégiscsak rendesebb lesz a frizurád, ha egy hozzáértő veszi gondjaiba. Leszeged a fejedet, a követ nézed, és arra gondolsz, hogy ha a megrepedt kőlapra sikerül pontosan, a lap széleit nem érintve rárakni lábadat, akkor megúszod, visszafordultok, a mennyezet leszakad, a fodrász rosszul lesz, a hajad kihullik, vagy bármi történik, csak a legrosszabb nem, hogy ez a fényesen csillogó koponyájú ember – vajon a fodrászok mind kopaszok? –, azokkal a vaskos ujjaival a hajadba túr. Rálépsz, és semmi. Biztos valamit rosszul csináltál, talán nem ezt a kőlapot kellett volna választani, vagy nem bal lábbal rálépni – most már mindegy. Azért még egy lehetőséged szemmel láthatóan adódik. Ha eltalálod, hogy hány lépés vezet innen a fogastól, ahol éppen a kabátodból hámoznak ki, addig a fehér székig, ami annyira hasonlít a fogorvosi székre, ha pontosan eltrafálod a lépések számát egészen addig, amíg a lábadat felemeled a földről és a lábtartóra rakod, akkor van egy utolsó esély. Halványka, de van. Legyen kilenc, saccolod meg a távolságot, miközben a kopasz megkérdezi tőle, véletlenül sem tőled, hogy milyen csodát csináljunk ebből a szép göndör hajacskából. Nem is göndör a hajad, de nem szólsz egy szót sem, mert fontosabb dolgod van. Minek is beszélnél arról, ami talán be sem következik? Tessék, ifiúr, kövessen, olyan sérót vágunk, hogy a lányok összepisilik magukat, szellemeskedik a fodrász, és elindulsz a mindent eldöntő úton. Egy. Fiatal még, mester úr, hogy a lányokkal foglalkozzon, mondja ő. Erről se tudnak valami sokat. Kettő. Próbálod a lépéseidet már az elején úgy szabályozni hogy se túl hosszúak, se túl rövidek ne legyenek; hiába gyakoroltad ezt a játékot ezerszer az utcán, iskolából hazafelé jövet, sose lehetsz benne biztos, még ilyen kis távolság esetén sem, hogy pontosan eltalálod. Három. Nagyon rövidet vagy nagyon hosszút lépni különben sem szabad, és ha csalással jutsz el éppen kilenc lépéssel a székhez, akkor nem ér az egész, amit akarsz, nem válik valóra. Négy. Na gyere, hív a kopasz, mert ő már rég odaért, és egy nagy kendőről rázza le a hajat. Kénytelen vagy sietni, öt, hat, hét, nyolc. Egy lépésed van hátra, a szék pedig legalább két méterre tőled. Kilenc. Vége. Kész. Még a kezeddel sem éred el a széket. Menjél, mondja ő, de egy tapodtat sem mozdulsz. Nem, szólalsz meg először. Ez jólesett. Pedig elhatároztad, hogy nem mutatod ki, mennyire nem akarsz odaülni. Égés. Félni a hajvágástól, pedig az egy semmiség. Milyen szépen elgondoltad még otthon, hogy egy mukkanás nélkül tűröd az ollók csattogását, a hajszárító forró levegőjét, a borotva hideg érintését. A kopasz az ő beleegyezésével beemel a székbe, nem is ellenkezel. Legyen meg, aminek meg kell lennie. Azon, hogy elárultak, meg sem lepődsz.
magadra maradtál
Mintha hatalmas partedlit tennének a nyakadba, akkora ez a műanyag kendő. Kapsz még két törülközőt is, az egyiket azért, hogy ha csípne a sampon, a szemedet megtöröljed. Ha csípne a sampon. Ha csípne? Ki ne tudná az életnek ezt az alapigazságát, hogy a sampon csíp? Kevés dologra emlékszel annyira élesen az első időkből, mint hogy a sampon csíp, mindig is csípett, hiába áltattak állandóan azzal, hogy nem fog. Minden sampon csíp, mondod összekeverve a hangokat, és ezen jót nevetnek. Nem kellett volna megszólalnod. Ő és a kopasz, most már világos, egy oldalon állnak, magadra maradtál. Közben a mester úr kikeveri neked a langyos vizet, kézmeleg lesz, ahogy ő mondja, és megkezdi a hajad mosását. Ha valaki belépne az üzletbe, gondolod fejedet a mosdóban tartva, szádba csorgó vizekkel, nem is sejtené, hogy erőszak áldozata vagy. Mossák egy gyerek haját, ez nem feltűnő. Nem is üvöltözöl. Felugorhatnál, kiszaladhatnál akár vizes hajjal is az utcára, mint a Fási Zoli, aki világgá ment, mert egy hétre igazságtalanul megvonták a zsebpénzét. A Fási Zoli világgá ment, mennyire tisztelte ezért mindenki az osztályban. Milyen lehet világgá menni? Mindenesetre jobb, mint amikor a fodrász a hajadat mossa, és közben arról beszél, hogy melyik híres színésznőnek és újságírónak a gyereke tartozik a vendégei közé.
Aztán végre kiegyenesedhetsz, elkezdődik a nyírás. A kopasz az ollóját csattogtatja, jobb, ha oda se nézel. A tükörből egy másik tükör látszik, amiben újra csak ez a tükör látszik, és így a végtelenségig. A falakon színes képek vannak, kivágott mesefigurák, a várakozóknak kitett székek előtti asztalon pedig különféle játékok. Nagyon jópofa minden, nagyon jópofa. Igyekszünk kellemessé tenni a helyet, mondja közben a fodrász neki, aki a hátad mögött áll, és a válladra teszi a kezét. Ezt mennyire nem szereted. Nem tudna leszokni róla. Jobban tenné, ha elmenne. Jobb lenne most egyedül.
egy óvatlan mozdulat
Hullik a haj az öledbe, hullik a haj a földre, és egy dolgot mégiscsak be kell, hogy láss: nem is fáj. Pedig emlékszel, hogy valamikor fájt, vagy fájnia kellene, valami régi emléked van erről, és ezért nem értetted sohasem. hogyan tudnak az emberek olyan nyugodtan ülni a székben, miközben a hajukat nyírják. Mert nem is attól féltél, hogy egy óvatlan mozdulat felsérti a bőrödet, vagy az olló belevág a füledbe, bár ez a lehetőség is fenyegetően benne volt a levegőben, amikor beléptél, hanem nehezen megmagyarázható szorongással attól, hogy a hajad fog fájni. De ez az emlék már halvány. Miért is gondoltad ezt? Miért is? Honnan vetted?
Eddig szorításban tartott fogaidat, nyakadat, a karfát markoló ujjaidat, a lábtartót nyomó lábadat lassan kiengeded. A fodrász, akit azért továbbra is ki nem állhatsz azzal a le nem hervadó mosollyal a képén, ördögi ügyességgel dolgozik, már a hajadat szárítja. Ő hátrébb ment és leült egy székre, hogy cigarettára gyújtson. Állva nem szeret dohányozni, ezt észrevetted. A hajszárító égeti a tarkódat, de amikor a fodrász megkérdezi, hogy nem túl forró-e, megrázod a fejed. Kész is vagy.
Ugye, hogy nem haltunk bele, mondja, miközben lerántja rólad a műanyag lepedőt. Tessék parancsolni. Remélem, ezek után, máskor is lesz szerencsém hozzád. Akár egyedül is eljöhetsz. Egy ekkora fiút nem kell kísérgetni. Várj csak, szól, és egy kefével lesöpri az inggallérodra tapadt hajakat. Tudod, súgja egészen közel hajolva, hogy ő ne hallja, gyerekkoromban én is nagyon féltem a fodrásztól. De látod, túl lehet élni.
Felállsz, és elindulsz a fogas felé, ahová a kabátodat akasztották. Csak úgy viccből, minden fogadalom és tét nélkül elkezded számolni a lépteidet: most bezzeg kijön a kilenc. Gondolnod kellett volna valamire. Mindig akkor jön össze, amikor épp nem akarsz semmit. Ő eközben fizet és köszön, majd megfogja a kezedet, és ugyanúgy húzna kifelé, ahogy befelé tette. Elrántod a kezedet. Nem kell téged kézenfogva vezetni. Egyedül indulsz el az utca felé, és magad nyitod ki az ajtót. Hiszen a kilincset már föléred.