Bíró Zsuzsa

A FLÚGOS SRÁC

2011 október

A FLÚGOS SRÁC

1

Nyakigláb alak, gyerekfej, szomorú szem, nagy léptekkel jött (felemás zokni), meglátta a szembejövőt, megállt, az óriás aktatáskát, amit cipelt, letette a földre, két karját kinyújtotta, „szeretsz?” – kérdezte, akár fiúval, akár lánnyal találkozott. Választ nem várt. „Az a flúgos srác…” – mondták az egyetemen, egyébként a neve Beck volt, a keresztneve felejthető. Elsőéves, és pár hét után mindenki ismerte, bolondnak tartották, néhányan zseninek is. Titkait híven őrizte az ormótlan fekete aktatáska, amit sohasem nyitott ki. Irritáló darab, úgy követte gazdáját, mintha elvarázsolt kutya lenne egy E. T. A. Hoffmann-novellából. A táska örökké zárva, Beck az előadások alatt egy harmincas évekbeli üres üzleti mappa lapjaira jegyzetelt, a fekete fedőlapon megkopott aranybetűkkel az állt: Pneumatik Englebert Cord. Ha betelt, másikat vett magához, egész széria állt rendelkezésére, bárki belenézhetett, átlapozhatta, nem talált benne semmi izgalmasat. Na de a táska! Állandó találgatások tárgya volt az évfolyamon, mit tartalmaz. Ha tőle kérdezték, Beck valami zavarosat motyogott. A nagyképű tanársegéd is hozzászólt. „Egy titok – mondta –, ami csak az élettelen tárgyak (kövek, cserepek és egyebek) Buddha-természetének elve alapján fejthető meg”, ám hogy az micsoda, nem árulta el. Annyit mondott: a végső valóság megértésének szinonimája. Később – amikor a végső valóságról érdeklődtek néhányan, a tanársegéd mindent visszavont, s azt állította, csak viccelt.

rosszul végződött

Egy emlékezetes október délelőtti nyelvészetórán az unalomtól félájult termet a táska titkának megfejtése villanyozta fel, mindenki tippelhetett valamire, a válaszokat írásban kellett leadni a portán, hogy majd háromtagú bizottság bírálja, az első díj egy üveg kisüsti lett volna. A kísérlet rosszul végződött, mert a portán váratlanul megjelent egy bajszos kis ember, és elkobozta a papírokat. „Onnan jött…” – suttogta feldúltan a portás. „Honnan?” – kérdezte néhány naiv hallgató. „Fedőneve Nyikogyim Fomics…” – jelentette ki a vicces tanársegéd. Kínos hír volt, a táska-mókát a résztvevők hamar el akarták felejteni.

Mit tudtak az emberek Beckről? A legfelső emeleten rejtőzködő személyzeti osztály párnázott ajtaja, vagy ahogy a diákok hívták, a rejtélyek kapuja mögött dolgozó három hölgy tudta a legtöbbet, nekik ez volt a dolguk, szőni-fonni az információkat, apró részletek összefüggéseit felkutatni. A Gabika nevű szépség pedig tényleg mindenkiről tudott mindent.

Beck Szegeden született zsidó családban – mesélték a hölgyek –, apja ügyvéd volt, szülei „nem jöttek vissza”, Szidi nevű öreg cselédjük bújtatta a fiút falun, most vele lakik a Rákóczi úti lakás két szobájában, a lakás eredeti tulajdonosa Beck apjának barátja, neves egyetemi professzor, aki negyvenhétben kivándorolt Argentínába. A derék ember a kiskorú fiúra hagyta a lakását, hatalmas könyvtárát, még a megélhetéséről is gondoskodik kéthavonként száz dollárral.

jorisvo, shutterstock.com

Evidens, mi van a fiú táskájában – mondta Gabika együttérzően –, szegény, magával cipel mindent, ami a gyerekkorára emlékezteti… fényképet, levelet, órát, kitüntetést, kicsi ezüstpoharat vagy ezüstkanalat, az első kiscipőjét, hajfürtöt, ilyesmiket…”

Te jó ég! Ez miért evidens?

 

2

A flúgos srác egy nap felébred, és nem jön ki hang a torkán. Ez az ezerkilencszázötvenegyes nyár végén történik. Előbb azonban néhány gimnáziumi barátjával Visegrád közelében kirándulnak, és egy üres romházban alszanak. Az érettségin túl idejük végtelen, s amikor elfogy a pénzük, elhagyott villák kerítésén áthajtó mogyoróbokrok és barackfák termését dézsmálják, de mielőtt kínossá válna az éhezés, egy néptelen éjszakai sétányon pénztárcát találnak, ötszáz forinttal! Felejthetetlen nyár! Pár napig győri tanítóképzős lányokkal múlatják az időt, egyikük éjszakai sétára hívja Becket, a lány ismerősnek tűnik, ha félig hunyt szemmel, kissé hunyorogva a jobb profilját nézi, határozottan hasonlít az Egy nyáron át táncolt című film főszereplőjére, Ulla Jacobssonra. És most éppen vele akar sétálgatni az éjszakában, „miért?” – kérdezi Beck. „Mert tőled nem félek…” – hazudja a lány. Beck is hazudik, arra a szépséges éjszakai tengerparti jelenetre gondol, amit a svéd filmben látott, most hasonlót játszanak el, reméli, a helyszín megfelelő, folyópart, csillagok, tücskök, két gazdátlan, öreg halászcsónak egymás mellett a parton (csónak-ikrek), és ők ketten, a majdnem-Ulla és majdnem-Göran, két amatőr, de azért az ikercsónakok egyikében úgy-ahogy eljátsszák a jelenetet. Hajnalban Beck felkapaszkodik a Salamon torony tetejére, lenéz a tájra, „íme, a hazám…”, gondolja elérzékenyülten.

A haza azonban ingadozni kezd a torony körül – az is lehet, hogy a csupa-rom torony ingadozik, Beck elszédül, lekuporodik a földre, elalszik. A kaland a rendőrségen ér véget, ahol atyaian megdorgálják. Különös módon a visegrádi őrszobán tudja meg, hogy felvették az egyetemre. Egy civil ruhás rendőr figyelemre méltó körülménynek tartja, hogy Beck a német tanszakot választotta, mindazok ellenére, amiket családjával a németektől elszenvedett…

puskatussal ütve

Történik még egy s más, és nyár végén meghal az öregasszony, az egyetlen ember, akihez Beck tartozott. Utolsó este együtt teázgattak a konyhában, és mint sok más estén, Szidi ezúttal is a grandiózus szegedi táncversenyről mesélt, amit negyvenegyben Beck szülei nyertek. Beck akkor hétéves volt, és Szidivel együtt ott ült a nézőtéren, mindketten látták, ahogy hullámzott a parkett, és ahogy anyja meg apja forgott és pörgött és keringett, és ahogy a közönség ünnepelte őket, és a zsűri elnöke, a polgármester, fejükbe nyomta a koronát… az öregasszony nem mondta, amit máskor, hogy ugyanazok, akik akkor éljeneztek és tapsoltak, három évvel később szótlanul tűrték, hogy a csendőrök a keringőkirályt és ifjú feleségét puskatussal ütve vagonba tuszkolják. Azon az augusztusi estén Szidi nem erről beszélt, hanem a ruhákról, amelyeket a hölgyek a táncversenyen viseltek, minden ruhát elmesélt, színt, anyagot, szabást, díszítést, aztán hirtelen elfáradt, elvonult, és éjszaka csendben meghalt. „Ha pap temeti, én nem jövök…” – mondta a házmester, az elhunyt legjobb barátja. Beck nem tudott válaszolni, akkor már megbénult a gégéje. Ez először tizenegy éves korában történt, amikor Kisteleknél a vonaton egy csendőr a nevét és a lakcímét kérdezte. Akkor Szidi kimentette, és csak néhány percig volt néma, most azonban több napja. Semmiség, „konverziós hisztéria”, mondta az öreg orvos, akit a lakással együtt örökölt, „nagy emóció okozhatja”, és Senecát idézte: „A könnyű fájdalom szót kér. A nagy fájdalmak némák.” Légzési technikákat ajánlott. „Ha szerencséd van, használnak.” Anna O. esetéről mesélt, Breuerről és Freudról, nem zavarta, hogy odakinn egy csomó beteg várakozott.

Nitr, shutterstock.com

Egyáltalán, van értelme a létezésnek? Beck ezen töprengett némasága napjaiban. A lakásban talált könyvek között bukkant Sartre Undor című művére, elolvasta, úgy döntött, hogy lefordítja, már több napja dolgozott, amikor egyszerre elege lett a nyavalygásból; abból egyébként a mű hősének is elege volt: „…Nem akarok gondolkodni… Arra gondolok, hogy nem akarok gondolkodni. Nem kellene arra gondolnom, hogy nem akarok gondolkodni. Mert az is egy gondolat. Hát sohasem lesz vége?” Ez a Rocquentin hülye, állapította meg Beck, és most először jutott eszébe, hogy végül is ő a legfőbb úr a saját életében, és senki sem kötelezheti, hogy leélje, ha nincs hozzá kedve. „Nincs hozzá kedvem… – gondolta meglepetten –, tizennyolc éves vagyok, és egy csöpp kedvem sincs élni… ez azért vicces…” Határozottan felderült, azt sem bánta, mikor Szidi kiürült szobájába háromtagú családot költöztettek, egy villamoskalauzt a feleségével és hétéves kislányával. „Békés emberkék vagyunk, de a vizes helyiségek részarányos használatához ragaszkodunk…” – szögezte le a kalauz, ez azt jelentette, hogy mivel ők hárman vannak, joguk van a konyhát és a fürdőszobát háromnegyedes arányban birtokolni.

A lakás két szobáját dupla ajtó kötötte össze, a kalauz hullámpapírral fedte be a saját oldalát, Beck maradt a kisebb szobában, a könyvek közt. A békés emberkéknél reggeltől estig mozgalmi dalok szóltak, „elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd..”, „zúgnak a gépek az öntödében…” és hasonlók, Becket mégsem dúlta fel a váratlan einstand, arra gondolt, hogy neki már sok minden megvolt abból, amire mások csak vágyódtak, már szinte négynegyedes arányban megvolt a boldog gyerekkor, a lakás meg Szidi, könyvek, barátok, egy hajnal a víztorony tetején, semmi sem volt számára kötelező, minden egyéb csak ráadás, olyan darabok próbája, amelyekből sohasem lesz előadás.

 

3

Egyedül ült az asztalnál, evett. Az étel pocsék volt, a víz állott, a menza zsúfolt, hideg és zajos, a viaszosvászon térítőt piszkos foltok tarkították. Jött egy lány, tálcán két adagot hozott, mögötte egy negyedéves, valami demonstrátor vagy micsoda, kék szemű pozitív hős, akit Vityának becéztek, leültek Beck asztalához. „Jó étvágyat…” – mondta nekik udvariasan Beck. „Ha megkérdezed, hogy szeretlek-e, rád öntöm a levest…” – morgott Vitya, és fenyegetően megemelte a tele tányérját. „Hú, de félek…” – suttogta Beck. A lány nem szólt, idegesen, halkan dúdolt magában. Vitya hamar befalta az ételt, tányérját, poharát a lányra hagyta, hanyagul intett és távozott.

kis ázott veréb

„Ez a hülye tetszik neked?” – érdeklődött Beck. „Nem.” A válasz szomorú volt. „Te vagy a fegyverhordozója?” – kérdezte Beck. „Nem érdekes…” – motyogta a lány, akiről Beck csak annyit tudott, hogy Adél a neve, és többnyire árnyékként követi a nagyképű majmot. Azt mondják, Adél „intézeti lány”, árva. Mindig nagyon lassan evett, gondosan rágcsált, olykor dúdolt. Aznap elkapta az eső, a hajából csöpögött a víz, „kis ázott veréb” – gondolta Beck, „szomorú kis passer domesticus”. (A füsti fecske hirundo rustica, a kis vöcsök tachybaptus ruficollis, mindössze e három madár latin nevét ismerte, ezekkel jól elvolt.) Beck üldögélt, a tányérja már üres, aktatáskája hűségesen hevert a lábánál, éppen csak nem ugatott. Adél is befejezte az evést, de még ő is a helyén maradt, mintha várna valamire. „Ma vagyok tizenkilenc…” – szólalt meg Beck. „Én nyáron múltam húsz” – közölte a lány, akit Adélnak hívtak, és kis szünet után hozzátette: „Többé ne kérdezd az emberektől, hogy szeretnek-e”.

Peter Gudella, shutterstock.com

„Miért ne kérdezzem?” – kérdezte Beck. „És ne vegyél fel felemás zoknit” – szólt még a lány. „Persze” – mondta Beck, mintha megállapodást kötnének. Aztán csak ültek, csendben, komolyan, mindketten tudták, hogy valami elkezdődött.

„Házasodjunk össze…” – mondja Beck két hónap múlva Adélnak. „Jé, hát te régimódi vagy…” – álmélkodik Adél. Valóban az, korszerűtlen figura, Bécsben szeretne élni, a századfordulón. Adél viszont a fényes jövőben hisz. Idilljüket csak a kalauzék rongálják. „A kis zsidó megint elhozta a kurváját!” – sziszegi hangosan a kalauzné, Adél nevetgél, „jaj de jó, kurva vagyok…” Beck verekedni akar, megvívni, kard ki kard, végül nem reagál semmire, „így a legjobb”, mondogatja Adél, aki az intézetben még rosszabbakhoz szokott. A barátnői faggatják, tudja-e már, mit rejt Beck aktatáskája, nem tudja, hazudik, „így a legjobb”, neki is vannak titkai, miért ne titkolózna Beck is? Elvből hazudik, számára a táska-mítosz rég elszállt, a táska csak egy totemtárgy, amely szimbiózisban él a gazdájával, és változó tartalmakat hordoz. Az egyetemen – farsang táján – lanyha sikert arat egy pamflet, állítólag ismeretlen szerző műve, címe A Kékszakállú táskáinak titka… A vérnősző hercegnek hét táskája van, a hetedik táskába ifjú hitvese szétdarabolt testét csomagolja. Vitya kicsinyes bosszúja ez, amiért Adél már nem tartozik a sleppjéhez. „Így a legjobb…” – hajtogatja a lány. Késő este a legjobb, amikor a kalauzék már álomba merültek, a kályha még tartja a meleget, csend van, néha beszűrődik valami utcazaj, Adél a díványon hever, tanul vagy olvas, Beck a szőnyegen kuporogva dolgozik, és újra érzi a gyerekkori esték békéjét.

 

4

Egy igen, egy nem, egy egyenes út, egy cél, Nietzsche szerint ebből áll a boldogság formulája. „Életstratégia” – mondja Beck. Az otthoni könyvszekrényben rábukkan egy Grabbe nevű német drámaíró kötetére, kinyitja, beleolvas, és már tudja, hogy ez volt a cél, ahová útja vezetett. Először csak lapozgat, aztán belemerül, nem megy el hazulról, nem eszik, nem iszik, transzban van. A nagyszerű történelmi tragédiák és sorsdrámák között talál egyet, amely Napóleon száznapos visszatéréséről szól, ez az ironikus, sötét, reményvesztett népdráma különösen felkavarja, és elhatározza, lefordítja, sőt, tanulmányt ír a szerzőről és drámáiról, későbbi kutatásainak alapköve lesz ez.

a legjobbak mindig kocsmatöltelékek

Christian Dietrich Grabbe ezernyolcszázegyben született egy Detmold nevű westfaliai kisvárosban. A könyvben látható grafika szerint csúnya kis gyökérember volt. Apja fogházigazgató, ő jogot végzett, de nem vette komolyan hivatását, sokszor állás nélkül nyomorgott. Magányos író: a feudalizmust utálja, az abszolutista uralkodókat bírálja, a liberálisok és a forradalmi aktivisták tevékenységét elutasítja, nem tartozik sem a romantikusokhoz, sem a restaurációhoz. Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című őrült remeke, amelyet ő maga „kétségbeesett komédiának” nevezett, a szürrealizmus és az expresszionizmus előfutára. Grabbe összeférhetetlen, megalomániás, nihilista, kocsmatöltelék. A legjobbak mindig kocsmatöltelékek, gondolja Beck, és képzeletben füstös termet lát, durván kifaragott, hosszú asztalt, körülötte ülnek a legjobbak, fejükön háromszögletű kalap, kezükben boroskancsó, a zsarnok törpéről, Kleinzachról énekelnek, mint Hoffmann a róla szóló operában: „…fején csúcsos, furcsa kalap, alul recseg a lába, ha jár, krik-krak, krik-krak…” Christian Dietrich Grabbe tizenöt drámát írt, mindegyiket kinyomtatták és magasztalták, színpadon azonban életében (harminchat évesen halt meg) csak egyet mutattak be. Pedig sokan zseninek tartották. Heine részeges Shakespeare-nek nevezte, egy Hermann Marggraff nevű kritikus meg a tragédia Buonarrotijának.

A könyv, amit Beck az otthoni könyvespolcon talált, ezerkilencszáznégyben jelent meg. Három évtizeddel később a nácik kultúrpolitikája szentté avatta Grabbét, ítéleteiből kilopták az ambivalenciát, pillanatnyi gyűlölködéseiből ideológiát tákoltak, nemzeteszményét aktualizálták, magányos őrültségét beolvasztották a kollektív tébolyba, utcákat neveztek el róla, Grabbe-heteket rendeztek, egy-két darabját, különösen a teutoburgi csatáról szólót, folyamatosan műsoron tartották.

praphab louilarpprasert, shutterstock.com

Az utószó írója ezerkilencszáznégyben mindezt nem tudhatta, így Beck sem tudta. Viszont szokatlan boldogságot érzett, megvolt az elkövetkező évek programja, megtalálta a lányt, akivel élni akart, az emberek meg már beleuntak, hogy csúfolják, mi kell több? Pezsgős vacsorával ünnepelték a különleges napot, ez tíznapi menzakoszt árába került. A gyertyafényben Beck és Adél ünnepélyes fogadalmat tett, hogy amíg a mű el nem készül, senkinek sem beszélnek róla, „hadd robbanjon…” – mondta Beck. Aznap éjjel, amikor Adél már aludt, előszedte az öreg Underwood írógépet, és belefogott a Napóleon-darab fordításába. A kalauzékat felébresztette a kopogás, dühösen szitkozódtak, Beck kézírással folytatta. A békés emberkéket a szárnyas ajtó körül itt-ott átszivárgó fények is zavarták, még jobban szitkozódtak. A flúgos srác, sajnos, túl eufórikus állapotban volt, az éjszakai incidenst nem vette figyelmeztetésnek. Nem érzékelte, hogy veszélyes munkába fog, felkelti álmukból a démonokat.

 

5

Hirtelen ébred, nem tudja, hol van, mi történt, hogy került ide, miért fekszik egy csónakban és mióta? A folyó néptelen, a túlsó partra leszállt a köd. Köd van a fejében is. Lassan eszébe jut egy s más, például hogy vonatra szállt, eljött a visegrádi romházhoz, de az már nem létezett, ő meg lesétált a partra. Mellette egy másik ugyanolyan üres csónak. Csónak-ikrek. „Jártam már itt?” A probléma az idő. „Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek szövevénye…” Komplikált szöveg, apja barátja fordította spanyolból, erre emlékszik, de arra nem, hogy mit keres itt… Össze kell rakni a kirakós-játék darabkáit.

Hívatják, megy gyanútlan, váratlanul csapnak le rá. Vitya az ajtóban várja, gúnyosan vigyorog, Beck vállára csap, „ne szarj be, öreg, mi szeretünk…” Szeretetről nincs szó, a vicces tanársegéd nem titkolja utálatát. Az asztal egyik oldalán Beck ül, szemben vele ők (a Sztüx két partja), a tanársegéd mellett egy szunyókáló aggastyán, a helyi viccek szerint Goethe barátja volt. Szerényen a háttérben az egyetem házitücske, a belügyes Nyikogyim Fomics.

Az asztalon meg a bűnjel, a mappa, a Pneumatik Englebert Cord, benne a töredékek, amelyeket Beck már megírt. Hogy kerül ide? A táskájában tartotta, a táska éjjel-nappal nála volt, valaki kilopta? Rejtély. Ki mondta, hogy minden rejtélyt meg kell fejteni? Beck elszántan küzd a rossz gondolatok ellen, de alul marad. Megint elnémul.

A tanársegéd szeme villog, dühösen faggatózik, ki beszélte rá Becket a témára?

nincs többé helye

Az ötletgazda kiléte izgatja, nem hiszi el, hogy Beck maga talált rá. És honnan a könyv, amiből dolgozik? A kérdések mintha sötét titkokat sejdítenének. „Engedélyt kellett volna kérni – kiabálja a tanársegéd –, konzultálni”, Beck álljon le a munkával, ha nem áll le, nincs többé helye az egyetemen. És a végső pörölycsapás, belehajol Beck arcába: „Tudta maga, hogy az író, akit kiválasztott, a nácik egyik kedvence volt?”

Nincs válasz.

A szunyókáló öreg felélénkül, a Mondschein-szonátáról mond valami ostobaságot, hogy az remekmű marad akkor is, ha a nácik meggyalázták, türelem, a kollégák a DDR-ben majd tisztázzák a Grabbe-kérdést, Goethével szólva, „ahol erős a fény, ott mélyebb az árnyék…”

Beck már nincs jelen, képzeletben egy utcai lámpa alatt áll a Rákóczi úton, ahogy két hete este, amikor meglátta Vityát csókolózni egy homályos kapualjban. Már akkor is tudta, hogy a lány, aki csüngött rajta, Adél volt.

Ernesta Rosete Pidal, shutterstock.com

A csónak lassan csorog lefelé, egyre messzebb van a parttól, merre tart? Az egyetlen evezőlapát eltört, Beck kormányozni próbál. Kicsit fázik, lábát már ellepte a víz, a csónak lyukas, nemsokára este lesz, szürke az ég és a Duna, szürke a világ is. Én is szürke vagyok – gondolja Beck –, egy szürke pont. A múltkor éjjel Adél felült az ágyban, „valami rosszat csináltam, nem fogsz megbocsátani…” – halkan sírdogált, ő meg úgy tett, mintha aludna. Az önsajnálat nevetséges, a harag szánalmas, a bánat szürke. Az emberek menekülnek a szürke szín elől, ezt teszi ő is, Beck menekül Beck elől.

A csónak megbillen, a víz Beck derekáig emelkedik, már nem lehet kormányozni, evezni sem, ki kell dobni a túlsúlyokat, aztán kiönteni a vizet a csónakból. A túlsúly ő maga és a táskája. Beck nehéz szívvel végrehajtja, amit az ésszerűség diktál, a táska lassan süllyed, viszi magával titkait, de az áldozat fölösleges volt, már nem lehet megbirkózni a csónakkal, elsüllyed az is. A flúgos srác úszik, a part azonban messze van, vajon bírja-e majd erővel? Távolabb hajók szelik a vizet, emberek hangját is hallani, csakhogy neki nincs hangja, nem tud segítségért kiáltani.

felső kép | JAROON MAGNUCH, shutterstock.com