Tandori Dezső

A FELLEBBEZTETETT FÁTYOL

2011 április

A FELLEBBEZTETETT FÁTYOL

Vagy én tévedtem, Szellemem,
vagy mégsem jártál ott nekem.
Csalkép csak a dombhajlaton,
se-tárgy-se-személy, csak nagyon.
Csak én voltam, biztos-talán,
annyi csak, hogy egyáltalán.
Az útra mennyit gondolok?
Avarmércés dolog.

Nem volnék régi állagom?
Annyi sincs csak, hogy változom?
Nincs, mihez képest más vagyok?
Mert már nem az, már más vagyok?
Fárdalva-járdalva, ha fáj
kéz-láb bütyök, ha akadály,
hogy lépni kell: nem jár velem
tűnt terpeszem.

Mesélni balesetemet?
De elhallgatni is minek!
A dombhajlat-felé utak
mélyföldre-vissza hajlanak.
Még ki sem zöldült a leendő,
nem zörög még mire-se-kendő,
ha oly föld-közelig hajolnék,
hol lábam vitt s tiport közönyt rég,

csak visszanézek: volt ez a
rém-rím, volt-e kis szirtfoka?
Még hogy dombhajlat! még hogy út vár,
lomb-alagút, évszak-szerén áll,
bukik, majd eljut torkomig,
göröngyök lábam lökdösik,
ide-oda taszítanak,
szó-ismétlésbe rontanak,

henyélnek-e? javítanak?
Csak álom-állag-élt-alak,
kit egy-hang egyre hajtogat,
és ha kitörni volna készség,
már búvópatak az Egészség,
partján néha el-elülök,
na, zokniba, nyűtt két csülök,
út, domb vár, nem vár, Szellemem.

csak foszladozásod kuszálom?
csak cselekmény-se kusza álom?
na, jól alszom, egy kicsit csalva
– növényi szer, kevés az alja,
üledéke, ha elhiszem! -,
na, Szellem, hol keresselek,
kié vagy, bár itt jársz velem?
leüldögélsz fél-partfelen,

olykor szemközt, egy bukkanó
elrejt már, s csak gyanítható,
hogy te vagy a régi sugallat,
szavam ismételném: ki vallat?
Rejtélynek kellesz még, Titok?
Vagyok neked még Biztatott?
Vagy ez már csak egy-egy levélre,
keserves telefonbeszédre,

erővel ennyire se futván,
bokát göröngy lök, húz borostyán,
hol egykor vígan, lábficammal
is jártam, ó, röptetsz-e, Angyal,
fátylad még fellebbenthetem?
Vagy viszályaimba kavarsz,
fellebbeztetett fátyol-arc?
Látsz? Biztatsz még? Van Végtelen?

– – – Vagy csak végzet, kezdetlegem?

kép | shutterstock.com