Nagy Dávid

A FEHÉRGALLÉROS MUNKA CSENDES ÁTALAKULÁSA

[INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ]

A FEHÉRGALLÉROS MUNKA CSENDES ÁTALAKULÁSA

Az elmúlt két-három évtizedben a mélyebb ismereteket, tapasztalatot igénylő mesterpályák beszűkültek és megritkultak az üzleti életben, helyüket átvették a pár hét alatt betanított irodai tömegmunkák. Az elméleti tudományos ismeretek háttérbe szorulása és a gyakorlatias szemlélet térhódítása még a hetvenes-nyolcvanas években megtörtént, mára azonban egy szakmunkásnak gyakran komolyabb szakmai tapasztalata van, mint egy gazdasági területen dolgozó tömegdiplomásnak.

a multik üvegkalitkái

A szakmai tapasztalatot, gyakorlatot ne keverjük össze a belépő szintet jelentő alapelvárásokkal, melyek megszűrik a pályázókat. A diploma, nyelvtudás, felhasználói szintű számítógépes ismeretek, megfelelő kommunikációs készségek stb. birtokában lehet bejutni az üzleti életbe, a multik üvegkalitkáiba – az esetek többségében azonban ez nem valódi, vagy legalábbis a közvélekedés szerint felsőfokú szinten elvárható szakmai gyakorlat, tudás.

A mai diplomás üzleti munkák háromféle típusba sorolhatók: az első a mennyiségi alapú tömegmunka, jellemzője a gyors betanítás, az ismétlődő rutinfeladatok. Szükséges készségek: monotonitástűrés, gyors felfogóképesség, precizitás. Jellemző területek: ügyviteli, számviteli, adminisztratív munkák, call centerek. A második a karrierista nyomulás, a managerek világa: ranglétrán lépkedés, állandó pályázások, váltások. Szükséges képességek: jó kommunikáció, diplomatikus helyezkedés, lojalitás felfelé a mindenkori érdekeknek megfelelően korlátozott ideig, alsóbb szinten lévők motiválása, kihasználása.

A harmadik az ún. „bullshitjobok” egyre szélesedő világa. Ez a diplomás tömegmunkák szélsőséges, ugyanakkor egyre gyakoribb fajtája. A klasszikus kapitalista termelékenységi logika szerint ezeknek a munkáknak nincs értelmük, a szó hagyományos értelmében nem igazán munkahelyek. Elsőként a nemrég elhunyt David Graeber írt a jelenségről nagy port kavart esszét, majd könyvet. Itt találhatunk egy kísérletet az üzleti logikák részletesebb leírására, amelyek létrehozzák a magyar bullshitjob-centereket. A magasan képzett munkák lebutításához szükségesek ezek a munkahelyek Európában és az USA-ban, ahol az automatizálás vagy még olcsóbb helyekre kiszervezés előtt tesztelhetik a lebutítás eredményességét, a munka hatékonysága pedig átmenetileg háttérbe szorul. Ebben sok igazság van, de önmagában nem teljesen magyarázza meg a bullshit-munkák lényegét. A másik elterjedt nézet[1] szerint a szociális kontroll miatt tartják fent ezeket munkahelyeket, innen azonban már gyorsan megérkezünk az összeesküvés-elméletekhez. Miért és milyen csatornákon keresztül finanszíroznák profitorientált nagyvállalatok értelmetlen és drága munkahelyek tömegeit?

A szakmai színvonal erőltetetten alacsony szinten tartása nem feltétlenül jár együtt – legalábbis rövid távon­ a jövedelmek csökkenésével[2], ezért maradhat a szélesebb közvélemény számára sokáig rejtett a folyamat. Az üzleti szándék viszont nyilvánvaló, nem rendszerhibáról vagy dekadenciáról van szó. „Fejlődés” ez – a maga módján. Például hogyan értékeljük, hogy az IKEA-nál sehol egy biedermeier intarziás szekrény, viszont asztalosok helyett a vevők egy csőkulccsal pár perc alatt összeszerelhetik a bútort? Hanyatlás? Bizonyos értelemben igen, ami a szakmai színvonalat illeti. Viszont nagyon is az IKEA szándéka szerinti! A cél, hogy a szerelési feladatot minimális tanulással bárki könnyen elvégezze.

testreszabottan

Az üzleti világban is ez a folyamat lényege. A dolgozók egyre nagyobb hányadát kitevő diplomás fehérgalléros munkások rálátása a komplex informatikai-üzleti rendszerekre a lehetőségekhez mérten minimális, még viszonylag magas szinten is. Az IT-rendszereket használó teameket, managementet például határozottan el kell választani a rendszerek fejlesztőitől. Ez ellentétes a korábbi évtizedek nyugati céges gyakorlatával, ahol nehezen lecserélhető, nagy rendszerismerettel rendelkező, jól fizetett fejlesztők, adminisztratív dolgozók és managerek dolgoztak együtt. Az új trend hátrányai nyilvánvalóak, mivel a fejlesztők kellően közeli és gyors visszacsatolás nélkül nem tudják pontosan, mire van szükség. A rendszereket készen, testreszabottan kapják a felhasználók, melyeket idővel egy az egyben cserélnek le másikra. Az üzemeltetéshez ugyan technikai támogatást kapnak, de a rendszer fekete dobozként működik számukra, főszabály szerint forráskódot nem láthatnak (pláne nem fejleszthetnek) sem ők, sem a mellettük állandóan dolgozók. Ha mégis szükség van fejlesztésre, külsőst hívnak, aki elvégzi ugyan a feladatot (például legyárt egy gombnyomásra letölthető új riportot), de soha olyan értékes, mély rendszerismerete nem lesz, mint egy állandó munkatársnak.

Laikus számára talán nem sokat mond, de informatikusoknak megdöbbentő tény, hogy a közgazdászok idejük túlnyomó részében excel táblázatkezelővel (vagy annál nem bonyolultabb rendszerekkel) dolgoznak. Persze használják a méregdrága vállalatirányítási rendszereket, ám ezekben adatok fel- és letöltésén, adatrögzítésen és beparaméterezett riportok lefuttatásán kívül bonyolultabb tevékenységet nem tudnak végezni. Miután ez mégsem tölti ki a munkaidőt, a komolyabb feladatokat, kalkulációkat excelbe töltött adatokon végezik el, amelyet aztán elküldenek vagy feltöltenek egy másik rendszerbe. Az egyszerű és hatékony megoldás, hogy magában a csúcsszintű vállalatirányítási rendszer adatbázisában fejlesszék a szükséges kalkulációt, és itt kövessék nyomon, mi történik, nem jöhet szóba a jogosultságok korlátozása miatt. Helyette maradnak az inkonzisztens, átláthatatlan, szétaprózott excel állományok (az IKEA-csőkulcs megfelelői), melyeket pár hét alatt betanított tömegdiplomások adnak kézről kézre…

Túl ezeken a példákon, a diplomás réteg szempontjából miért baj mindez, és mi veszett el a tömegmunkák terjedésével? Rengeteg! A társadalmi következmények hosszú távon beláthatatlanok. A középosztály integritása, presztízse, egzisztenciális biztonsága, elégedettsége, az alkotó munka öröme. A mesterré válás, a minőségi munka, a dolgozói versenyképesség növekedése. Éppen ezért volna fontos, ha az értelmiség és a szélesebb közvélemény ezzel a jelenséggel végre szembenézne és reflektálna rá.

Eszemben sincs idealizálni a hetvenes-nyolcvanas évtizedek (akár kelet- vagy nyugat-) európai munkahelyeinek világát, de tény, hogy a szakmai tapasztalatnak becsülete és tisztelete volt, ezt pedig gyakran egy (vagy kevésszámú) munkahelyen szerezték meg a diplomások. Aki szakmáján belül hosszabb ideig megmaradt, tapasztalhatta, hogy egyre kevesebb a versenytársa. A próbálkozó fiatalok szakmailag még reménytelen távolságra voltak a mesterek szűkebb rétegétől, az idősebb szakmán kívüli kortársak pedig nem jelentettek potenciális konkurenciát sem. Mindez idővel egyfajta védettséget és kellemesebb körülményeket biztosított, még akkor is, ha a senior dolgozó nem jutott vezető pozícióba. Mennyiségi robotmunkával egyre kevesebbet, míg mások betanításával, minőségellenőrzéssel, szakmai véleményezéssel, alaptudást igénylő egyeztetésekkel és tervezéssel egyre több időt töltöttek. Nem kizárólag a műszaki értelmiség technikai szaktudására gondolok. Megfelelő kapcsolatrendszerrel és tárgyalási tapasztalattal a külkereskedelmi szakma vezetésébe kerülhetett egy közgazdász, és olyan privilegizált helyzetbe került, mint egy jó mérnök vagy orvos. Jó eséllyel lokálpatriótává vált, gyökereket eresztett. Nem gondolkozott radikális váltáson – kivándorláson vagy szakmaelhagyáson. És többnyire nem gyávaság, csökkenő kockázatvállalás miatt maradtak a helyükön. Egy idő után a mesterség az egyén személyi integritásának része lett; gyakran akkor is elképzelhetetlen (vagy pokoli nehéz) volt a váltás, ha külső megrázkódtatás vagy épp a rendszerváltás kikényszerítette. Vagyis nem csupán anyagi, hatalmi, kényelmi előnyökre gondolok a mesterré válásról szólva, hanem a fenti hatások eredményeként előálló egzisztenciális helyzetre, amely a középosztály stabilitásához és termékenységéhez szükséges.

még nincs hatalma

Az indiai hagyományban a mesterré válással az egyén a kasztrendszer vaisja szintjére jut, a sötétségből a napos oldalra (vö. „beavatásra alkalmas kasztok”). Ennek a kasztnak még nincs hatalma, de tekintélye, önérzete, szakmai súlya és ebből fakadóan bizonyos szabadsága, önállósága már igen – nagyjából a nyugati polgárság alapjáról beszélek. A szolgai léttel szemben a dolgozó nem pusztán idejét, munkaerejét, mennyiségi alapon mért teljesítményét adja el a nyugati „proli” megfelelőjeként. Nem egy bármikor lecserélhető tömegről van szó, ami helyett be lehet hívni a világ másik feléből egy másik, akár teljesen képzetlen tömeget, hogy pár hetes betanítás után dolgozzanak. Itt már nem csak szorgalom, becsület („nem lopunk”), megbízhatóság, monotonitástűrés, gyors betanulás az elvárás. Hiszen ezek a jó szolgák erényei. A mesterré váláshoz szükséges egyfajta kiválasztódás, befogadás és tapasztalatszerzés a szakmában, tehetség, minőségi elem. Mindennek nincsen közvetlen köze hatalmi pozíciókhoz, nem elnyomó és elnyomott osztályokat glorifikálnék valami ősi, szent tradíció alapján. A szolga nem attól szolga, hogy gazdáját kell szolgálnia, és ezért nem szabad. A munkája szolgai, mivel mennyiségi jellegű, és nem ad lehetőséget szakmai fejlődésre, mesterré válásra, így társadalmi elismertségre sem.

Mennyiségi–minőségi, szolgai–mesteri megkülönböztetés pedig jelen van a kékgalléros és a fehérgalléros világban. Az unatkozó diplomás adminisztrátor-irodaszolga vagy a házak fűtésrendszereit kiépítő szerelő fizetéstől és iskolázottságtól függetlenül könnyen elhelyezhető a fenti dichotómiában.

Az elmúlt évtizedek különös trendje, hogy míg a kékgalléros műszaki szakmunkás-technikusi rétegek – különösen az építőiparban – megfelelő önállóság és mesteri tapasztalat birtokában egyre komolyabb megbecsülést élveznek, a diplomás világban a gyorsan fluktuáló, csökkenő presztízsű, szolgaivá váló tömegmunkák hódítanak. Elsősorban a gazdasági munkák világáról van szó, de egyre inkább érintettek a műszaki, (vállalati) jogász pályák is. Mivel a társadalom mélyét még nem hatotta át ennek felismerése, a fiatalok továbbra is özönlenek a különböző üzleti és egyéb diplomát adó képzésekbe, hogy a következő évtizedekben mind komolyabb frusztrációkat éljenek át és/vagy más pályákra meneküljenek.

Mindebből különös helyzetek sokasága adódik. Tapasztalt szenior diplomások munkahelyváltása gyakran úgy zajlik ún. „komoly” cégeknél is, hogy próbaidő vége előtt a munkaadó megrökönyödésére otthagyják az új helyet (a kialkudott magasabb fizetéssel) és továbblépnek – egymás után többször is akár – másik céghez, mielőtt megtalálják azt, amelyiknél legalább pár évet hajlandóak eltölteni. Ennek gyakran nem anyagi vagy személyi okai vannak (pl. nem szimpatikusak az új kollégák), hanem szakmaiak. Az új munkahely nem felel meg egy diplomás szinten elvárható szakmai minimumnak, és gyakran még a pályázatban megadott feltételeknek sem. A sokadik rossz tapasztalat után a kevésbé naiv dolgozó már időben lép. Előre menekül az elbutulás, a parkolópályára kerülés elől – akár átmenetileg kevesebb pénzért is. A „munkaerőhiány” – legalábbis a legújabb gazdasági válság előtt – pedig erre lehetőséget adott, tulajdonképpen az ambiciózus dolgozó egyetlen esélye ilyen helyzetben a mielőbbi továbblépés.

menekülőutak

Orvosi, jogi vagy például építész pályán harminc felett jellemzően már nem váltanak a diplomások. Menekülőutat az egyéni vállalkozás lehetősége vagy a kivándorlás jelenthet. Ezenkívül újabban az informatikus pályára váltás kínálkozik az átlag diplomásnak, már ha van hozzá tehetsége. A fokozatos autodidakta beletanulás munka közben szintén lehetőség, de ezrek fognak bele évek óta az ún. bootcamp-ek képzéseibe is. Több millió forint tandíj fizetése mellett pár hónapos szuperintenzív tanfolyamok („közben aludni se nagyon lesz időd, munka mellette kizárt”), ezt követően a hallgatók kötelesek kb. egy évig a tanfolyamszervező által közvetített ajánlatot elfogadni, és nyomott kezdő fizetésért dolgozni, melyből a szervező komoly jutalékot von le. Az informatikus munkák világában erősen szórnak a fizetések, a kezdő fejlesztők évekig jóval alacsonyabb jövedelmekre számíthatnak (2020-ban kb. nettó 250 ezer forint), mint például a nem túl nehezen elnyerhető üzleti-adminisztratív diplomás pozíciókban. Gondoljunk bele, mi veheti rá mégis diplomások ezreit, hogy ilyen körülmények mellett is vállalják a váltás kockázatát. A kieső, illetve később legalább átmenetileg alacsonyabb jövedelem és a tandíj önmagában sokmilliós költséget jelent azoknak, akik egyáltalán megengedhetik maguknak, hogy belevágjanak. Mint itt is látható, a sikeres vizsgák messze nem garantálnak semmit; rengeteg a kudarc.

Informatikus aranyláz tört volna ki? Arra számítanának, hogy a milliós fizetések pár év múlva mindenért kárpótolnak? Dehogy! Ha pusztán ez motiválna valakit, jobban tenné, ha kéménybéleléssel vagy villanyszereléssel próbálkozna.

Az értelmes, megbecsült tevékenység, a fejlődési lehetőséget kínáló fehérgalléros pálya utáni vágy jelenik meg ebben. Algoritmizált munkatevékenység helyett algoritmusokat kitalálni: maga a szabadság. Az üzleti világ érezhetően nem szereti az informatikus mesterek autonómiáját, fejlődési lehetőségét, mint rendszeridegen maradványt (például magában azt a tényt, hogy egy fejlesztő munkahelyválasztásánál még valóban szempont, hogy milyen technológiákkal dolgozhat, mennyiben érzi kihívásnak, kreatívnak a feladatait), de egyelőre kénytelen együttélni vele. Természetesen már láthatóak a próbálkozások, amelyek majd kiküszöbölik ezt a kis rendszerhibát: a paraméterezgető adattesztelő-kódolóvá silányított majdnem-fejlesztő munkakörök. A gyorsan elsajátítható hobbi-fejlesztőkörnyezetek (VBA-excel programozás, képletezés, riportok összekattogtatása vizuális fejlesztési eszközökkel stb.) erőltetése olyan területeken is, ahol ez a minőség rovására megy. A diplomás munkák lebutítása nem állhat meg, idővel nyilván ledarálja majd a kreatív mesterek egyik utolsó menedékét jelentő fejlesztői szektor jórészét is.

Vannak jelek, amik arra utalnak, hogy nincs fejlődési lehetőség egy szakmában: ilyen a fiatalság kultusza. Milyen érdekes, hogy senkit nem érdekel, hány éves a villanyszerelő, ha épp rá van szükség! Egy másik jellemző tünet: a kiégett középvezető (projekt manager, sales-es, marketinges stb.) pár év kihagyás (önmegvalósítási próbálkozások) után hosszú-hosszú ideig nem tud újra elhelyezkedni, még több szinttel alacsonyabb (de azért még némi presztízzsel járó) pozícióba sem. Lassan belátja: nem eladható, ritka, értékes munkatapasztalata van, hanem a hálózathoz tartozás, a lojalitás, a megbízható állandó teljesítmény emelte korábban privilegizált helyzetbe. A közhiedelemmel ellentétben a valóban komoly tapasztalatot igénylő pályák pár év kihagyás után sem értéktelenednek el még olyan új technológiákban sem, mint a webfejlesztés. A politikuspályáról visszatérő ügyvédekről nem beszélve…

Jól ismert az élethosszig tartó tanulás meséje: a gyakorlatban ez pár évente lecserélt munkahelyeken néhány hetes betanulások végtelen sorát jelenti. Az algoritmizált, sztenderdizált munkafolyamatok egy az egyben el is felejthetők kilépéskor. Kivételt csupán bizonyos alapkészségek és lehetőleg felhasználói szintre redukált technológiai ismeretek (angoltudás, jogosítvány, számítógépes ismeretek) jelentenek – ezek összessége alapján lehet a „diplomást” megkülönböztetni a többitől.

Így válik kiszolgáltatottá, gyökértelenné, szorongóvá és elvágyódóvá az úgynevezett középosztály.

  1. „…nagyon elterjedt az érzület, hogy a szolgáltatói szektor jelentős részének a tényleges funkciója inkább a szociális kontroll (‘bullshit jobs’), mintsem valami esszenciálisnak az előállítása.” (Koltai Mihály Bence: Koronavírus: a globalizációs álomvilág vége?)
  2. L. Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába. 50. oldal: „A fehérgalléros foglalkozások többsége (…) elveszíti függetlensége és presztízse java részét, és egyre kiszolgáltatottabbá válik a szellemi pályákat is bekebelező üzleti szemléletnek (…) Ez a változás nem okvetlenül érinti jövedelmüket, sokkal inkább jár munkájuk önállóságának, kreativitásának, társadalmi megbecsülésének a hanyatlásával, és mindenekelőtt a társadalmi státuszuk megváltozásával.”
kép | Gustavo Foppiani művei, wikiart.org