A FAMILY FROST JEGE

Valamit tennie kellett. És tett is.

Délelőtt fél tizenkettő volt. A Bodrog partján üldögélt már vagy negyed órája. A tízóraiját ette, és közben a hegyet nézte, nem lehetett azzal betelni. Nem, soha nem is fog. Az ilyesmit az ember megérzi. Hogy mi kell neki, és mi nem. Hogy mi a jó, és mi nem.

Ilyesmik jártak a fejében, amikor a két, kissé száraz kenyér közé gyúrt vajból és csípős kolbászkarikákból álló tízóraiját ette. A vaj olvadt volt, szinte folyt, ezt meg kell majd mondania az anyjának. Ilyen melegben őrültség a tízórais kenyérbe vajat tenni. És a kenyér sem volt az igazi.

Miért csak várja mindenki a gondosságot, és miért nem adja?

egy teknősbéka

Géza elégedetlen volt mindenkivel és mindennel, kivéve a hegyet, ami ott magasodott előtte. Az megnyugtatta a legválságosabb helyzetben is, bár ez talán túlzás, hiszen élete huszonöt éve alatt igazán válságos helyzetben sohasem volt. A legnagyobb veszélyben is talán akkor, amikor Budapesten valamelyik ház negyedik emeletéről éppen a válla mellett zuhant le egy teknősbéka. A betonra esett. Géza félelmében vagy dühében meg sem nézte, pedig sajnálta az állatot, és irtózott a gondolattól, hogy súlyosabb sérülést szenvedett. Mégis tovább ment, mert magát jobban sajnálta. Ha a fejemre esik, meghalok.

Ez tavaly nyáron történt, majdnem pontosan egy éve.

Itt Tokajban ilyen nemigen történhetett. Itt nem voltak magas házak, vagy ha volt is néhány, teknősbékát nem tartottak. Nem olyan őrültek. Milyen őrültség teknősbékát tartani egy lakásban. Őrültség. És őrültség ez az egész modern élet.

Rohadt egy nap volt a mai is. Délelőtt tizenegyig a főnök egy szót sem szólt. Reggel csak üdvözölte a szokott módján, amire Géza nem találta a szót a mai napig, de most már tudta: sunyin. Ez volt rá a megfelelő szó. A főnök csak rakta a téglákat egész délelőtt, közben hangosakat és jókedvűeket kurjantva, hogy: „maltert, elfogyott a malter”. Elvárta, hogy mindig legyen előtte malter. Ez rendben is volt, de az nem, hogy a középiskolában, ahová Géza járt, nem tanították a malterkeverést. Ez a szaki meg csak annyira mutatta meg, hogy abból a lényeg nem derült ki. Ez lehetett az oka, hogy egyszer, amikor odahozta neki a vödör maltert, a szaki azt mondta: „Ez szar, száraz szar, nem malter, bazmeg.” Aztán Géza hozott két-három vödörrel, amire a szaki nem mondott semmit. Egyszer Géza látta, hogy a főnök előveszi a cseresznyepálinkás üveget, lecsavarja a kupakját, és iszik belőle. Meg is kínálta Gézát.

– Kérsz? – kérdezte.

– Kösz, nem.

Lehet, hogy ez is baj volt? Hogy nem kért?

Aztán az öregnek jobb hangulata lett, és ahogy itta a pálinkát, előbb dudorászni kezdett, aztán énekelt. De a maltert, azt követelte, mint a fába szorult féreg. Abból sportot űzött.

A következő vödörnél megint megszólalt. Géza vitte neki a vödröt, az öreg épp akkor itta meg az utolsó kortyot, és az üveget ledobta egy kis szeméthalomra.

– Fiam – mondta, és a fejét is felé fordította –, az előbb hogy lebasztalak, akkor most azt is megmondom, hogy kurva jó maltert kevertél.

Belementette a spaklit a vödör aljába, és kivett vele egy adag maltert, aztán visszadobta a vödörbe.

– Ez malter – dicsérte.

legjobb tudása szerint

Délelőtt még jó pár vödörrel hordott az öregnek, a legjobb tudása szerint. Igaz, a tudása vajmi kevés volt. Ellenben az öreg nem tudta volna megmondani, hogy ki az a Szegedinác Péró.

Elnevette magát. Eszébe jutott a középiskolában írt verse, ami a többieknek is annyira tetszett:

„Szegedinác Péró,
Tegnap kint a kérón,
Bedobta a sérót.”

Ezek voltak a szép idők.

Amikor a következő vödör maltert hozta, az öreg lassan, óvatosan tagolva a szavakat azt mondta:

– Ide figyelj, ne gyere holnap, mert nincs munka. Megmondom, hogy miért nem. Egyszer jó maltert keversz, egyszer marha szart. Akkor inkább csinálom én.

A főnök szelíden és sunyin nézett rá.

Géza akkor rögtön elment. Úgy érezte, mindez tudatos számítás. Hogy megalázzon egy érettségizett embert. Hogy az még maltert sem tud keverni. Mert az lehetetlen, hogy ha az öreg maga keveri, akkor annyit tud dolgozni, mint így. Mert ő folyamatosan keverte, keverte. Akkor hogyan dolgozna emellett az öreg? Ez lehetetlen.

El sem köszönt. Fontolgatta, hogy még elkéri a pénzt a délelőttért, de aztán hagyta az egészet, az egész rohadt építkezést.

Felvette a szatyrát, és elment. Izzó, száraz, mozdulatlan meleg volt, igazi szőlőérlelő meleg. Ezt ugyan csak sejtette, mert nekik nem volt szőlőjük. Lakótelepi házban laktak, közel a Bodroghoz, a hegyet is csak akkor láthatta, ha kihajolt az erkélykorláton.

A meleg ellenére is fázott, belülről. Talán mert az építkezésen a nyirkos, árnyékos falak között áthűlt teste-lelke. Mi mással magyarázhatná? Akkor leült, átgondolta, és megette a tízóraiját.

Kirúgtak, gondolta.

hülye szirénázás

Az az igazság, hogy a középiskolában se volt jó, még egyetemre se mehetett. Ettől úgy elszomorodott, hogy a könnye is kicsordult. Sőt, zokogott. Nem látta senki, de az sem érdekelte volna, ha látják. Az úton néha elhúzott egy autó. Néha gyalogosok is sétáltak a járdán. A zokogás megnyugtatta, ahogy a hegy látványa is. Aztán egy Family Frost autó jött, azzal az egetverően hangos, hülye szirénázással. S ott állt meg, a járdán, éppen annak a kőkorlátnak a közelében, amin ült. Látta a sofőrt is, de elfordult, mert még sírt. Azért megnézte magának a fickót. Pökhendi, magabiztos arc, a haja minimális, majdnem kopasz, ahogy mostanában divatos. Rágózott. Kiszállt és az autó hátuljához ment, egy időre eltűnt Géza szeme elől. A járása is magabiztos, mint aki segélyt osztani jött, vagy barmokat etetni, vagy mint aki most szarta a spanyolviaszt. A sziréna meg csak szólt. Elege lett ebből. Megette az utolsó falatot, és összegyűrte a csomagoló alufóliát. Pillanatig habozott, mit csináljon vele, aztán az inge zsebébe tette. A fickó visszasétált az autó mellé. Kivette a rágót a szájából és elhajította. Cigarettára gyújtott. Aztán megint eltűnt a kocsi hátulja mögött. A sziréna már minden gondolatot kiűzött Géza agyából. Dühítette a fickó is. Ellenszenves volt, de leginkább azért, mert pont itt, az orra előtt állt meg, és bőgeti a szirénát, pedig láthatná, hogy ő ide nyugalmat keresni jött.

A fickó állt a kocsi oldala mellett, és cigarettázva bámulta a hegyet. A karja tetovált.

Nem lehet így semmire se gondolni! A sziréna telebőgi az ember agyát. Egyre nőtt benne a düh. Szólni akart, hogy állítsa már le, de aztán hagyta. Úgyse állítaná le. A feltételezés is dühítette, talán még jobban, mint ha valóban szól, és valóban nem állítja le.

Kitolok vele, esküszöm, hogy kitolok, gondolta. Idejön ez a szemét, pedig én voltam itt előbb. Betöröm a szélvédőjét. Nem, az nem jó, akkor menekülni kell, a fickó meg beül az autóba, és simán elkap. De ha a parton megyek, oda nem mehet a kocsijával. Nem. Akkor is követne az úton. Kockázatos. De valamit csinálni kell, azért is. Hogy törjem be az ablakot? Kézzel? Az biztos fáj. A kezem is eltörhet. Mindenképpen én basznék rá. Inkább el kellene lopni valamit a kocsiról, valamit a vezetőfülkéből, amíg ez a szemét hátul van. Mi a francot? Ilyen egy férget. Ha csak száz méterre áll meg, már azt se bánnám. De két méterre! Ez egy állat.

Géza elszántan felállt. Valahogy bosszút áll. Nem hagyom, hogy ez a barom is kitoljon velem!

Óvatosan lépett a vezetőfülke mellé, mintha csak sétálna. A fickót nem látta, ezek szerint a kocsi háta mögött van. Az ajtó meg nyitva? Nem látta, hogy bezárta. Minek zárta volna be? Kitől félne?

Életében először érezte, hogy tehet valamit. Amihez kedve van.

verejtékezett és borzongott

Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Pénztárcát nem látott. Az izgalomtól verejtékezett és borzongott. Megnyalta a száját. A slusszkulcs ott lógott az indítóban. Egy pillanat alatt határozott. Megemlegeti, hogy itt állt meg a mocsok. Megemlegeti. Hogy másokat semmibe vesz.

Fölpattant az ülésre, becsapta az ajtót, és indított. Évek óta nem vezetett, de egy-egy barátja, ismerőse mellett gyakran ült autóban, teherautóban, és mindig is érdekelte a vezetés. Érzékem van hozzá, gondolta.

Oldalt megjelent a fickó arca. Kemény volt és aggodalmas.

– Mit csinálsz, haver? Megőrültél?

Géza csak ránevetett. Szívből. Az a kilincs után kapott, de Géza már nyomta a gázt, és felengedte a kuplungot. Gyorsított, mert a fickó mintha beérné. A visszapillantóban látta, ahogy liheg, nyilván káromkodott is. Ettől feneketlen jókedve lett. Hahotázott. És gyorsan ment, mégse túl gyorsan, nehogy a rendőrök felfigyeljenek rá.

Hamarosan kiért az autóútra. A szirénája még mindig szólt. Próbálta kikapcsolni. Majdnem az összes gombbal kísérletezett, míg végre sikerült. Ettől még jobb kedve lett. Valamit még csinálni kellene. De mit?

Az a tetovált állat! Hogy rohant a kocsi után! Őrült jó volt! Biztos, hogy nem futott még kocsi után, főleg nem a sajátja után.

Bekapcsolta a rádiót is. Sohasem volt még ilyen boldog. Ez autólopás? Ezért csak nem ültetnek le. Megmondom, hogy miért csináltam. Különben nem érdekel az egész. Leteszem valahol a kocsit, és kész. Meg se találnak.

Megállt a szélső sávban. Valami kárt azért még okozhatna annak a baromnak. Kidobálja a jégkrémeket. Az ajtó hátul sem volt zárva. Géza belépett a hideg raktérbe, és szórta ki az út menti fűre a jégkrémes dobozokat. Kidobott vagy százat, de még maradt jócskán. Abbahagyta. Ennyi is elég.

Sétált az autó körül, nézte a jövő-menő forgalmat, élvezte, hogy senkinek sejtelme sincs arról, ami vele történt. Hogy nyugodtan elhúznak egy lopott kocsi mellett. A nap melegen tűzött, a hegy, már meglehetősen messze, szépen kéklett. Géza úgy érezte, semmi jobbat nem tehetett, mint amit tett. Így kellett. Mélyen szívta be a forró, kissé szeles levegőt, és egy darabig süttette magát a nappal. Overallját levette, hátradobta a jégkrémek közé. Legalább lehűl kicsit. Rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel napozott. Aztán megevett egy jégkrémet. Kanalat nem talált, az ujját használta. Mindegy. Így is jólesett. Nem ette meg az egészet, a dobozt odahajította a fűre a többi közé.

Elhatározta, hogy visszaviszi a kocsit. Nem a városba, de olyan helyre, ahonnan hazagyalogolhat.

hirtelen ürült ki

Visszaült a volánhoz, kivárta, míg nyugodtan megfordulhat. Szabályosan haladt. Szemben meglátott egy rendőrautót, szirénázva rohant valahová. Ez engem keres. De a kocsi elrohant mellette. Figyelte a visszapillantó tükörben. A rendőrautó lassított, és visszafordult. Közben végig szirénázott. Ez engem keres. Géza gyorsított és előzött. Egy autót, azután egy másikat, pedig közben tudta, hogy manővereivel felhívja magára a figyelmet. Az autók már utat engedtek. Ez üldözés. A rendőrautó egyre közelebb került. Már majdnem mögötte volt, bődületesen szirénázott. Aztán magabiztosan nekilendült, hogy megelőzze, de nem tudta, mert erős volt a szemből jövő forgalom. Olyan hirtelen ürült ki a szembejövő sáv, mintha lezárták volna az utat. Igen, lezárás lehet. Milyen profik. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan és jól reagálnak. Amikor a rendőrautó balról mellé ért, Géza balra kapta a kormányt. A két kocsi ütközött, a rendőrautó lesodródott az útról, nagy lendülettel, bukdácsolva haladt tovább. Géza sohasem érzett győzelmi mámorban ujjongott.

Ekkor szemből is megjelent egy rendőrautó. Pattanásig feszült pillanat. Merészen megint balra szedte a kormányt, átment a szembejövő sávba. A rendőrautónak ki kell térnie. Így is lett, bár a rendőr veszélyesen halasztotta a manővert. Géza figyelte a visszapillantóból: a kocsi leszaladt az útról, szirénázva megakadt valami buckában, és nagyot huppanva megállt.

Ő haladt tovább, már majdnem elérte a várost, amikor három rendőrautó jött szemben, és észrevette, hogy egy követi. Lassított. Lihegett. Tudta, hogy vége a játéknak. Nem is félt, inkább izgatott volt, és kíváncsi.

kép | shutterstock.com