A DOLGOK REJTETT IGAZSÁGA

„és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?”
Radnóti Miklós

A szitáló hó, az ónos eső vagy a szikkasztó-mumifikáló napsütés ezen már éppúgy nem segít, mint a mindeneket rázkódtató útbontó behatolása. Az aszfaltot, mint a köpések, telepöttyözték az évek. Látom: az én éveim. Pedig nem keresem, hogy testmagasságnál feljebbről nézzem terepemet, meg sem kísérlem a rálátás pózát – még a terep jelképesítését is kerülném; nem lehet. A Moszkva tér katlanába vezető lépcsősor tetején legszívesebben védekezőn behunynám a szemem, ne kelljen szembesülnöm mindig ugyanazzal – ahogy rétegről rétegre egymásra rakodik az ugyanaz –, s csak lent, a villamossíneken is átlépve, már a metrómegálló bejáratához közel, az árusok, koldusok, alkalmi munkáért ácsingózók és szórólapokat tukmálók sűrűsödő gyűrűjében, kinyújtott kezüktől, alázatos-agresszív tekintetüktől elfordulva látom az időmocskos aszfaltot. Vetíthetne oda a képzelet akármi szépet. Nem vetít. És ahogy közönyt mímelve szlalomozok az emberek között, igyekszem tolakodó, összevissza kavargó, csomósodó gondolattöredékeimben viszonylag ép szakaszt találni, megtapadni – az álkonkrétság világában, írta Kosík, „eltűnik a lényeg és a jelenség közötti különbség”, s hogy a rejtőzködő lényeggel szemben a jelenség „közvetlenül és nagy gyakorisággal” – én azt mondanám: magakelletőn – mutatkozik meg. Hogy „a dolgok rejtett alapját külön tevékenységgel kell feltárni” (kiemelés az eredetiben), s hogy a szubsztanciához csak rendszeres, kritikai erőfeszítéssel lehet eljutni (ez saját kiemelés). De ami a filozófiai elvontságnál most, itt a Moszkva téren kivált, jobban érint, sőt, nem is „érint”, inkább szorongat, hogy bár ma is pontosnak és gyönyörűnek vélem Kosík válaszát a magának feltett kérdésre – miért rejtett a lényeg, és az ember miért igyekszik a közelébe? –: „ha az ember egyáltalán keresi … akkor mielőtt bárminemű vizsgálódáshoz hozzákezdene, bizonyosan tudnia kell, hogy létezik… a dolgok rejtett igazsága. Az ember csak azért vállalkozik a kerülő utakra, azért fejt ki egyáltalán erőfeszítést, mert valamilyen módon feltételezi az igazság létét, mert tudomása van ‘magának a dolognak’ a létezéséről” –

nem fenyeget, engedi

Nos, elandalodó meghatottságom közben kötekedőn gyanakszom is, hogy ez a „valamilyen mód” meg az eleve meglévő „tudomás” már nem a racionális bölcselet, hanem a vallás, vagy még inkább a hit szférájából való, s hogy Kosík kritikai erőfeszítését, akárcsak az enyémet, mindig is a hit táplálta. Különben miért volna sírhatnékom itt a Moszkva téren, már a metrómegálló csarnokában, ahol a lefelé tartó mozgólépcsőnél épp nyolc ellenőr kéri az utazók jegyét vagy bérletét? Mintha a kettős sorfal közé lépőt vesszőzni készülnének, holott a kintiekkel ellentétben ezek az egyenruhások nem erőszakosak, nem kapkodnak senkihez, fel se igen emelik a karjukat. Unatkoznak és fáznak, hat férfi és két nő; a nők láthatóan jobban fáznak és még inkább unatkoznak, de formálisan elvégzik, amiért minimálbért kapnak, és bizonyára rettegnek, mert elveszíthetik állásukat, s akkor a szórólap-osztogatók közé kerülnek. Öt lépésre az ellenőröktől, csaknem diszkréten, két rendőr álldogál, ők biztosítják az ellenőrök zavartalan tevékenységét. A rendőrök mögötti hatalmas Burger-hirdetésen sült csirke ereszkedik egy nyálcsorgató idióta szája felé; a rendőrök vigyorognak az erotikusnak szánt reklámra meg egymásra, aztán egyikük benéz az automata fotózó fülkébe, és kitereli a húgyozni készülő öreg hajléktalant. Nem ér a görnyedt hátat borító, mocskos nejlondzsekihez, nem kiabál, nem fenyeget, engedi, hogy a kijárat felé vánszorogjon a szerencsétlen, és ha gondolna vele, akkor is bizton tudhatná: az öreg egy perc múlva nem emlékszik kiűzetésére; a lekváros és túrós bukták émelyítően édes szagát itt bent, a csarnokban sem érezte. Kényszeresen számolom, hogy vajon ebben a percben hányszor nyolc ellenőr és két rendőr posztol a metrólépcsőknél, hány biztonsági őr a bevásárlóközpontokban és a kisebb üzletekben, bankokban, ipari telepeken, postákon, közhivatalokban, ügyfélszolgálati irodákban, bíróságokon, rendőrkapitányságokon; hányan ellenőriznek villamoson, buszon, trolin, vonaton; hányan járkálnak világoskék egyenruhában, súrolókefe-formájú fényképezőgépet lóbálva, hogy lefüleljék az érvénytelen parkolójegyeket, hány igazolványt ellenőrző és mágneses beléptetőkártyát adó portást alkalmaznak –

Mi ez? A rendőrállam látványa mögött miféle lényeg rejtőzik? És hogyan kellene nekem kritikai erőfeszítéssel a közelébe férkőznöm? A bűnözést generáló, hatalmas apparátussal működtetett, jórészt a bűnözésben résztvevő bűnüldözés és -megelőzés szétrohasztotta az egész társadalmat. A lobbizásnak keresztelt és alkotmányossá tett „gyakorlat” mindenekelőtt kiiktatta az erkölcsöt, érvénytelenítette a bármilyen szellemi szempontot, törekvést és értékelést. Eltűnni látszik a tudatnak az a „kettős jellege”, amire a talán romantikus-marxista-fenomenológusnak nevezhető Kosík az egész rendszerét építi: hogy a tudat egyszerre „visszatükröz” és „tervez”, regisztrál és konstruál, receptív és aktív – és? Mit tehet a boldogtalan tudattal élő ember, amikor nemcsak a tényleges cselekvési lehetőséget nem látja, de folyamatos a diszkomfort érzésnél gyötrelmesebb feszengése, hogy jól lát és kombinál-e még, reálisak-e következtetései és ítéletei, ha a környezetében annyira másként következtetnek és ítélnek, ha egykori társai mind-mind alkalmazkodnak, amihez nem lehet alkalmazkodni? Ha bármeddig néz innen a Moszkva térről, és látja sorra a nyerteseket – akik nyertesek maradtak vagy szaltózva azzá lettek, és látja, látnia kell, hogy a megtiportak végeláthatatlan seregében sincsenek harcra tiportak. Élnek még? Hol vannak?

vastag betűvel nyomtatva

Közvetlenül a Moszkva téri találkozóm előtt sorban álltam a postán, hogy ajánlottan küldjem aznapi – most is kilónyi kelléket igénylő – pályázatunkat; a csöppet sem költségkímélő bugyutaság, tűnődtem ott, talán csak a kifundálók hivatalnoki lelkületéből ered, s habár a bonyolítás módja nyilvánvalóan az alkotó kifullasztására tör (magát az aktivitást pusztítaná), mégsem gonosz, mert nem is szándékos – de az, csaptam le saját elkenési hajlandóságomra, s mint valami moralitásjátékban, konokul ismételgettem: gonosz, gonosz, igenis gonosz, miközben erőfeszítéssel igyekeztem ellenállni a leegyszerűsítő és lefegyverző sötéten látásnak meg az őrületbe billentő összeesküvés-feltételezésnek; különben is feladtam még két – egyszerre kettő –, tájékozatlanságot játszó és dizájnolt gépemberekkel szigetelt miniszter ténykedése ellen írt levelet – ez önmagában is túlzás –, és a normalitásnak tett engedményként befizettem a Centrum Parkoló Rendszer Kft. által kiszabott 3 775 Ft-os büntetést. És amíg mentem le a Moszkva téri bugyorba, és kerülgettem a kinyújtott karokat, és figyeltem az ellenőrök, a rendőrök meg az utasok rutinjátékát, ezt a befizetést, éppen a legpitibb mozzanatot éreztem a leginkább maszatosnak. Nem kellett volna. A tíz nappal korábban érkezett, 2006. február 8-án kelt felszólítólevél arról tájékoztat, hogy 2001. 03. 13-án 15 óra 19 perc és 38 másodperctől 2001. 03. 13-án 15 óra 19 perc és 38 másodpercig „terjedő időben társaságunkkal szemben 1 pótdíjazási esemény kapcsán összesen 2600 Ft – 30 napon túl meg nem fizetett – parkolási díj- és pótdíjtartozást” halmoztunk fel, amely az ezer forintos posta- és ügyviteli költséggel, valamint a 175 Ft-os BM lekérdezési díjjal emelkedett, s hogy amennyiben 10 napon belül nem fizetjük be az összeget, követelésüknek „polgári peres eljárás útján” kényszerülnek érvényt szerezni, s hogy ez esetben „a fentieken kívül az ügyvédi költségekkel, az eljárási illeték összegével, a késedelmi kamattal és egyéb felmerülő költségekkel is” számolhatunk, és hozzáteszik – vastag betűvel nyomtatva! –, hogy „a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozata alapján a parkolási díj és pótdíj-követelések adók módjára behajthatóak”. Nyomban írtam a felszólításon névvel szereplő ügyfélszolgálati igazgatónak, hogy az általuk egy hónap híján öt esztendővel ezelőtti – nulla kiterjedésű időben történt – esemény nem történt meg, sohasem volt pótdíjtartozásunk, de ezt értelemszerűen éppúgy nem tudom bizonyítani, ahogyan ők a tartozást. Nem kaptam választ. További két levélre sem. Baráti, tapasztalt ügyvéd viszont állította, hogy a kilátásba helyezett pert – valódi kivizsgálás nélkül – mint „típuspert” csak elveszíthetem. Nem az anyagi kár, nem is a reménytelenség, hanem a saját színem előtti nevetségessé válás borzasztott.

Nem lehet egyszerre és fajsúlytól függetlenül minden ellen lázadni, hiába, hogy a megalázóan jelentéktelen ügyecskében is benne virít az egész: a gépesített és intézményesített, jogszerűséggel kellemkedő jogtalanság – az abszurd kiszolgáltatottság. Akkor se. Mert nem mondhatok le a differenciálásról, hiszen mindennapi tapasztalatom, hogy az erkölcsi igény és az ellenállási képesség eltüntetése éppen a megkülönböztetés negligálásával kezdődik. A dohogásba szorítással. Jól emlékszem a „puha” diktatúrának becézett korszak jellegzetes perlekedéseire. A Patyolat munkáját szabad volt bírálni, a mosott ingek elszürkülésén lehetett élcelődni – sőt: a megengedett „kritikát” el is várták, hiszen a mértéktartó és kedélyes kritika hatványozottan legitimizált. Nem, döntöttem hát a tizedik napon, nem érem be a Centrum Parkoló Rendszer Kft.-vel, és befizettem a pénzt, de ahogy a postahivatalnok szkennelés után betette a bélyegző szerkentyűbe a csekket, és az ötezresből visszaadott, vadul kavargott már bennem érv és ellenérv, vadabbul, mint a megelőző kilenc napon. „Az álkonkrétság világa – magyarázza megint csak Kosík – az igazság és a hazugság félhomálya. Eleme a kétértelműség”. Hanem itt, ebben az álkonkrétumokkal vastagon tömött világban – még ha kérdésessé lesznek a legegyszerűbb mozdulatok is: befizetni, nem befizetni? – nem a „kétértelműség” uralkodik. Az ocsmány árulást, köpönyegforgatást, a pimasz hazugságot ugyanis nem szabad költői „félhomállyá” vagy „kétértelműséggé” szelídíteni.

a dogmatikus gondolkozás ellen

Amikor két esztendeje meghalt Kosík, magyarul (az Internet tanúsága szerint) csak a szlovákiai Új Szóban jelent meg életművét méltató közlemény – sajnálatosnak mondható-e, hogy ugyanaz írta, aki ’68-ban megszálló – amolyan haditudósító – volt, s a Népszabadságban (már augusztus 27-én!) így számolt be a prágai hangulatról: „A normális napi munkát sok helyütt megzavarja, hogy az ellenforradalmi erők föld alatt mozgó összekötői, futárai megpróbálnak sztrájkokat szervezni, tüntetésekre izgatnak és bujtogatnak a testvéri országok katonái ellen. Bonyolítja a helyzetet, hogy az alaposan felkészült ellenforradalmi erők – az illegális rádióadóktól a röplapokig, a nyílt lelki terrortól a suttogó propagandáig – a legkülönbözőbb eszközöket felhasználják céljaik elérésére”. Perverz viszketegséggel – legalább nem konvenciálisan – aztán a Nagyvilág folyóiratban is büszkélkedett, hogy a néphadsereg egyenruhájában járt Prágában, ismerte akkor Kosíkot? Tudta, hogy mekkora szerepe volt a „Prágai Tavasz” meg „az emberarcú szocializmus” előkészítésében-tervezésében? Személy szerint megpróbálta-e leleplezni Kosík ellenforradalmi tevékenységét? 2004-es nekrológjából úgy hiheti a gyanútlan olvasó: annak idején együtt mozogtak a föld alatt, együtt szerveztek sztrájkot, tüntetést, s persze nyílt lelki terrort is együtt alkalmaztak.

Kosík pontosan tájékoztató, szép szövege „… a dogmatikus gondolkozás ellen, a gondolatok szabad áramlásának jogát hirdette meg. Ennek a meggyőződésének jegyében mondta el 1967-ben, a IV. csehszlovák írókongresszuson azt a felszólalását, amelyben Husz János példáját megidézve a progresszió jogait követelte egy megkövesedett rendszer felszámolásának igényével. Az az írókongresszus a Prágai Tavasz nyitánya volt, Kosík felszólalása pedig a cseh, illetve a csehszlovák reformgondolkozás manifesztuma. 1968-ban kinevezték egyetemi tanárnak, 1971-ben pedig, természetesen, kirúgták” –, én meg mélyeket lélegezve csak olvasom, olvasom, olvasom, talán ha a szememen kívül nem mozdítom egyetlen porcikámat se, nem fogok hányni.

Hamarosan indulnom kell a Moszkva térre, s még előtte a postán ajánlott leveleket adok fel, meg a Centrum Kft. büntetés-pénzét, kiszámíthatatlan, mennyi ideig ácsorgok a két ablaknál; mint a csikket, elnyomnám a tolakvó képeket is, alig sikerül, a testvéri országok katonáit megtévesztendő összevissza cserélt prágai utcatáblák ugrálnak bennem, a torkomig érő, már erjedt-savanyú pépet is nehéz visszanyelni; természetesen… természetesen… kirúgták… természetesen; örüljön, hogy ennyivel megúszta. Husz Jánost 1396-ban baccalaureatussá promoveálták a Károly Egyetemen, ugyanabban az esztendőben elnyerte a szabad művészetek mestere fokozatot, 1409-ben már az egyetem rektora volt, aztán száműzték a fővárosból, 1414-ben zsinat elé idézték, és a következő évben megégették. Miután háromheti gondolkodási idő után sem vonta vissza eretnekséggé nyilvánított mondatait, természetesen megégették. Míg bepakolom a táskámat és csizmát húzok, hallani vélem az egykori megszálló-tudósító sohasem hallott hangját, méghozzá az önmagának hangtalanul mondott szavakat, hogy Kosík bizony sokat köszönhet neki, mert ha történetesen más ölti fel a néphadsereg egyenruháját, ha tájékozatlanabb-képzetlenebb alak bíráskodik, akkor…; „A mindennapiság – írta Kosík A konkrét dialektikájában – az idő tagoltsága, az a ritmus, amelyben az egyes ember individuális történelme kibontakozik… A mindennapiság egyúttal olyan világ is, amelynek méretei és lehetőségei az egyén individuális képességeivel vagy erőivel arányosak és összevethetők”. És az életben, sőt, a hazájában maradt Kosík harcra tiportnak bizonyult utolsó esztendejében is, jószerivel minden szava tiltakozás volt a „lumpenburzsoázia” vezette újkapitalizmus ellen, „Csehországban sokat lopnak! Kik lopnak? A taxisok, a pincérek, a cigányok? De ezek a kis tolvajlások, amelyek mondjuk ezresekben mérhetők és össze sem hasonlíthatóak azokkal a nagy rablókkal, akik vállalkozásaikban milliókkal és milliárdokkal játszanak, az igazságszolgáltatás pedig sohasem éri utol őket”.

ellenzékivé avanzsált nekrológíró

Még a postán némán és gesztusok nélkül előadott, egyszemélyes moralitásjátékomat – a hősnő konokul ismétli: gonosz, gonosz, gonosz – előzve latolgattam, hogy az ellenzékivé avanzsált nekrológíró emlékezetvesztése – vagy emlékezettorzulása – mégsem tipikus, hogy talán – most is perverz módon? – különb szerepet osztott magának, mint megannyi megszálló-tudósító, hiszen lehetne bankár, vezérigazgató, államtitkár, számos kuratórium elnöke, sőt, jól jövedelmezőn, nagy reklám-kísérettel önleleplezhetné a múltját. Normálisan ezt kellene tennie, s nem a globalizáció-kritikus Kosíkot idézgetni, hogy mi az „visszatérni Európába”… „mit jelent Európa? Az antik Görögországot, a kereszténységet, a felvilágosodást – Diderot-t, Mozartot, Kantot? Ez az Európa már nem létezik. A mai Európa egy planetáris komplexum része, amely mint a pénzügyek, a tudomány, a technika és az ipar szövetsége uralja a ‘világot’, és a világűr bekebelezésére készül, az emberiség egy részének komfortot és jólétet nyújt, de ugyanakkor pusztítja a Földet és az embert. A devasztálás mindent megsemmisít, és az üresség egyre terjed, és elborítja az embereket. Az emberek lelke tömve van ürességgel”.

Aztán mentem le a Moszkva térre, és azt hiszem, láthatóan bólogattam, hogy igen, lehetséges, miért ne volna lehetséges a kommersz fordulattal ellentétben erkölcsi megújulás, fejlődés, mit tudom, mi, és mert ez a kompromisszumok napja volt – a Centrum Parkolónak is fizettem –, arra jutottam, hogy mindenáron meg kell őrizzem jóhiszeműségemet, nyitottságomat, hűségemet a felvilágosodáshoz, pedagógiai hitemet és egyebeket, vagyis lehetséges, igen, nagyon is lehetséges nemes eszme- és gyakorlatváltás, de nem szeretnék kezet fogni az alaposan felkészült ellenforradalmi erőkről tudósító megtérttel.

1960-ban Kosík a jól ismert, kétely nélküli stílusban írta, hogy „Minden korszakalkotó természettudományos felfedezéssel, minden társadalmi forradalommal, minden nagy műalkotással megváltozik a világ képe és főként az ember helye a világban”. Amennyire rekonstruálni tudom akkori, tizenhat esztendős önmagamat, szorongó lobogásomat, irodalom-, szerelem- vagy világformáló igényemet, úgy rémlik, nagyon hasonló meggyőződés – hit? – hajtott. Még ’68-ban is. Aztán felfogtam persze, hogy „a világ képe” mindezektől nem, vagy nem úgy változik – egy-egy szellemi teljesítménytől sehogy –, mégsem érzek késztetést, hogy „naiv”-nak tituláljam a hajdani határozottságot. És nemcsak azért, mert eleve hazug minden átértékelés, ami a kifényesedett értelemre hivatkozik, és a megfakultságba süppedt indulattal manipulál, hanem mert ennek a világnak a gyakorlata más, mint annak. Mert innen nézvést is úgy látom, hogy akkor – még akkor is! – minden korszakalkotó természettudományos felfedezés, minden nagy műalkotás változtatott a világ képén, ma nem lehetséges „korszakalkotó” meg „nagy” művel operálni. A „világot” most csak rendkívül sikeres, ezért-azért szenzációs termék érintheti, ami viszont soha nem korszakalkotó. Szerzőjét sem a világ képe, csak a toplisták alakulása érdekli. A rendkívüli szellemi teljesítmény – a fizikai törvények kérlelhetetlen érvényesülése szerint – csak kis hatósugarú lehet, az igazán szerethető, a gondolkodást, az érzelmeket megragadó, befolyásoló mű (hiszen születik ilyen) az intimitás szférájában, félig-meddig tetszhalott állapotban létezhet, és paradox, hogy minél erőteljesebb, minél inkább képes ellenállni a hathatással is kecsegtető megalkuvásnak, a hígság-divatnak, annál szűkebb a hajléka. A „társadalmi forradalmak” esélye ugyanezért jottányival sem több. A karakteres, egyértelmű meghatározást nélkülöző, de rengeteg jelzővel illetett – fogyasztói, információs stb. – társadalom, amelyről egyszer talán úgy emlékeznek meg, mint a kapitalizmus legeslegfelső fokáról, tökéletesre csiszolt személytelenséggel személytelenít. Az individualitástól fosztott, de egoizmusra kondicionált, tömeggé sűrűsödni kész egyedek készségesebb rendszeralkatrészek, mint valaha.

a világ-változtatás reménye nélkül

Kosík már ’60-ban úgy vélte, hogy a szcientizmussal és a machiavellizmussal (ami ugyanannak a valóságnak két oldala) „alakult ki a politikának, a kiszámítható és észszerűsíthető technikának, az ember-anyaggal való tudományosan előrelátható manipulálásnak a koncepciója”, de világformáló áhítatát nem zavarhatta a mostani jelen víziója. Elég volt neki a saját jelene. Nekem is a magamé. És Husz Jánosnak is a sajátja. S minthogy a hit – értelmezésem szerint – éppen nem mankó és álca, hittel nem lehet elbujdokolni a foghatatlanba, a jövőbe vagy a túlvilágra. Talán a dolgok rejtett igazsága hittel megközelíthetőbb, de a derengő vagy meg-megmutatkozó igazság a világ-változtatás reménye nélkül olyasféle érzéki teher, mint a BKV-ellenőrök sorfala, a fotóautomata fülkéjében húgyozni készülő hajléktalan, mint a pártot, szolgáltatást propagáló vagy üdvözülést ígérő szórólap-osztogató.

A prágai Vencel téren ’69-ben éreztük az égett emberhússzagot, s ezen nem segített, hogy valóságosan sohasem éreztünk égett emberhússzagot, semmiféle tudás és belátás ezen nem segíthetett azóta sem, hisz látom – a metróállomástól már jövök visszafelé – a Moszkva tér katlanában most is ég Husz máglyája. Az övé is. Villamoskerék csikorog, árusok kántálnak, ordítoznak – a füstöt sem a felajzott képzelet fújja, kavarja, tartósítja itt.

kép | Steve Johnson, unsplash.com