A DIÓ
2005 szeptember

Anaximandrosz szerint az első állatok tüskés burokban jöttek a világra, és a növények között még ma is találhatók olyan fajok, amelyek magjait tüskés vagy tüske nélküli burok védi a külvilág káros hatásaitól. E fajok egyik legjellegzetesebb példája a dió (juglans regia), amit már a rómaiak is megkülönböztetett figyelemben részesítettek. „Felépítése is különleges, amely csak az övé, amennyiben kettős burok védi: egy külső, párnás burok, továbbá ezen belül egy kemény” – írja Plinius. Véleménye szerint a diót éppen azért hozták vallásos kapcsolatba a házasságkötéssel, mert „utódját ilyen sokféleképpen védi” – bár mások úgy vélték, az igazi ok inkább abban rejlik, hogy „földre érve nagyot koppan”[1].
sorsdöntő nap
A dió (és a mandula) valójában abban különbözik a csonthéjas termések általános típusától, hogy húsos exo- és mezokarpiuma bizonyos idő után felnyílik, és kihull belőle a kősejtekből álló endokarpium, a tulajdonképpeni csonthéj, amely a magot rejti. Mindenesetre, vallásos jelentőségén túl, a dió irodalmi művekben is számtalan esetben felbukkan. John Gay éppúgy megemlíti („Wallnuts, the Fruit’rer’s Hand, in Autumn stain”), mint Alexander Pope („From yon old wallnut-tree a show’er shall fall”). Az óceán túlpartján pedig Benjamin Franklin, életének azon a sorsdöntő napján, amikor először megérkezett Philadelphiába, amint azt önéletírásában feljegyezte, többek között a dióról elnevezett utcán is megfordult. („Then I turned and went down Chestnut Street and part of Wallnut Street…”)
Ugyancsak említést érdemel az az irodalomtörténeti szempontból jelentős utazás, melyet William és Dorothy Wordsworth, Samuel Taylor Coleridge és Coleridge barátja, John Chester tett Hamburgba, 1798 szeptemberében. Látogatásuk alkalmával lehetőségük nyílt, hogy személyesen találkozzanak Gottlieb Friedrich Klopstockkal, az idős, betegeskedő romantikus költővel, sőt a költő testvére, aki tekintélyes kereskedő volt, vendégül látta őket vacsorára. Szerencsére Dorothy Wordsworth naplója részletesen megőrizte számunkra a szeptember 26-án, szerdai napon lezajlott vacsorán felszolgált fogások jegyzékét. Feljegyzéséből megtudjuk, hogy a házigazda a levesen, borjúhúson, kolbászokon, osztrigán és szárnyasokon kívül, desszertként szőlővel, körtével, szilvával és természetesen dióval kínálta vendégeit, ezzel újabb példával bizonyítva e csonthéjas termény fontosságát és közkedveltségét[2].

Die_Sonja, pixabay.com
A dió étkezési célokra történő felhasználása egyébként ugyancsak régmúlt időkre nyúlik vissza. Már az ókori Indiában is fogyasztották. Theophrasztosz megemlíti, hogy a görögök földjén szintén megtalálható, és bár a görögök még nem termesztették, a rómaiak már jelentős sikereket értek el ezen a területen, amiről főképp Cato ránk maradt írásai tanúskodnak. A magyarországi diótermesztést szintén a rómaiak alapozták meg. A balatonberényi római temető egyik sírjában, valamint Fenékpusztán és Aquincumban is találtak dióhéj maradványokat, az Árpádkortól kezdődő erdőirtások következtében pedig kisebb-nagyobb dióligetek alakultak ki, mivel más fákkal ellentétben, a diófákat megkímélték a kivágástól. A világ különböző részein, az erdőt járó emberek és földművesek éppoly szívesen fogyasztották termését, mint a legelőkelőbb vacsoravendégek, vagy akár a közkatonák[3].
A dió különféle felhasználási módjait tekintve figyelmet érdemel a dióolaj, amiről a rómaiak, akik az olívaolajat civilizációjuk és mezőgazdaságuk egyik szimbólumának tartották, lekezelően nyilatkoztak és megvetették. Később azonban az egyház böjtre vonatkozó előírásainak köszönhetően megnövekedett jelentőségre tett szert, mivel az olívaolaj az olívabogyó termőterületén kívül meglehetősen sokba került, és a böjti napokon tiltott volt az állati eredetű zsiradékok használata. Ez a szigor csupán a késő középkorban enyhült, amikor először az északi, majd később a déli országokban is megszorítások nélkül engedélyezték a vaj használatát, ami az északi területeken régóta a főzéshez használt hagyományos zsiradéknak számított.
a kopaszodás ellenszere
Az orvostudomány szintén korán felfigyelt a dió fogyasztásával járó előnyökre. Bonvesin de la Riva szerint a városi lakosság körében elterjedt szokás volt dióval fejezni be az étkezést, az elfogyasztott ételek után ugyanis a dió mintegy „lezárja a gyomrot”. Az II Platina néven ismert 15. századi humanista, Bartolomeo Sacchi pedig kiváltképpen halételek után ajánlja, mivel, mint mondja, a dió száraz természete semlegesíti a hal hideg, nedves természetét. A kínaiak ugyanakkor a kopaszodás ellenszereként és az agyműködés serkentésére tartják hasznosnak, a dióbél agytekervényekre emlékeztető formái miatt. Ezenfelül a pirított és megőrölt dióból rizsliszt, víz és cukor hozzáadásával egyfajta levest is készítenek, ami az egész szervezetre kedvező hatással van, de köhögés ellen szintén kiváló.
A dió tehát nemcsak ízletes, hanem egészséges is, és túlzás nélkül állítható, hogy a diófa méltán megérdemli a kertészek törődő gondoskodását, valamint a mezőgazdasági szakemberek figyelmét, hiszen a mandula és a kókuszdió mellett az egyik legértékesebb csonthéjas termés[4].
A DIÓHÉJ hívó szóra készült írásokból
-
A Plinius-idézetek Tóth Sándor fordításai ↑
-
Szintén ehhez a témakörhöz tartozik Emma és Charles Bovary esküvői tortája, az Yvetotból érkezett cukrász remeke, amit az összegyűlt vendégek hangosan megéljeneztek. A torta harmadik, legfelső szintje „zöld rétet ábrázolt, sziklákkal, lekvártavakkal, s mogyoróhéj hajócskákkal; egy kis Ámor himbálódzott csokoládéból formált hintán, amelynek két tartóoszlopát, színes díszgolyók gyanánt, a két végén, két igazi rózsabimbó ékesítette”. (Gyergyai Albert fordítása) Bár Flaubert mogyoróhéj hajócskákról beszél (bateaux en ecales des noisettes), a torta méretei és egyéb gyakorlati megfontolások miatt joggal feltételezhető, hogy valójában dióhéj csónakokról van szó. ↑
-
Az I. világháború éveiben az olasz hadsereg gyalogságának tagjai a kenyér mellett általában 120 gramm szárított fügét, vagy 40 gramm sajtot, vagy 30 gramm olívabogyót és heringet, vagy 200 gramm almát, vagy 150 gramm diót, esetleg gesztenyét kaptak reggeli ellátmányként. ↑
-
A kókuszdió egyébként ugyancsak meglehetősen különleges, mivel rostos mezokarpiuma lehetővé teszi, hogy a víz felszínén lebegve, az áramlatok segítségével távoli termőterületekre is eljusson. ↑