A DÉLNYUGATI ÁTJÁRÓ
2003 július

„Előfordul néha, hogy elmúlik az augusztus, de a nyár vastag, vén törzse megszokásból még tovább terem, korhadt testéből vadhajtás-napokat, gyom-napokat fakaszt, meddő és hülye napokat vet oda ráadásnak, ingyen, üres és ehetetlen naptorzsákat – fehér, csodálkozó és fölösleges napokat.”
(Bruno Schulz: A legtitkosabb szezon)1
Bruno Schulz egy lengyel zsidó kereskedő elsőszülött fiaként, Drohobyczban volt gyermek, később a helyi gimnázium rajz- és kézimunka-tanáraként kereste kenyerét, és a város szovjet, majd német megszállóinak lett házi festője. Valójában tisztaszívű kamasz maradt a lezüllött Közép-Európában, akinek maga illusztrálta novellái a kortárs lengyel irodalom legnagyobbjaival, az öngyilkos Witkacyval és a külföldre kényszerült Gombrowiczcsal együtt jelentek meg – aztán lepuffantotta egy unatkozó Gestapo-tiszt; a népi hatalom pedig eltemette őket mind, jó mélyen.
GALÍCIA
A Kárpátok és a Magas-Tátra! Onnét már Északnak tartanak a folyók. Ezen az oldalon azonban mindenütt mediterrán szelek fújnak. Sokfelé megvannak még a római utak és vízvezetékek, a színházak és a fürdők is. De a barbár birodalmak széthullása után most nem ezekkel foglalkoznak a politikusok, hanem az új birodalmak felépítésével. Az eget jobbára csak a meteoropata írók meg az érzékenyebb szerelmesek fürkészik. Ők szaglásszák az ide tévedő felhőket, és hallgatják ki, mit susognak a szelek.
istenáldotta hajlékonyságával
A fiatal lengyel írók néha hazai szerzőt is választanak maguknak példaképül. Közülük az egyik legtehetségesebb, Piotr Szewc éppen Drohobycz mellett született, Zamoscban. A krakkói megjelenés után alig egy évvel nálunk is kiadott könyvében2 ugyanazt a háború előtti lengyel, zsidó, ukrán kisvárost festi meg, ugyanolyan féltő szeretettel és a költői prózának ugyanazzal az istenáldotta hajlékonyságával és érzékenységével, mint tragikus sorsú elődje.
Ő aztán nem szégyelli ezt az örökséget! Sőt, rá is tesz még egy-két lapáttal. Mintha Krúdyt olvasna össze az ember Szép Ernővel. Mégis, valami hiányzik. A levegő. Pontosabban, hogy megrebbenjen kissé a levegő. Nem értjük: hova tűnt a meleg déli áramlás, amely Schulznál még meg-megmozgatta ezt a tespedt világot, és nem engedte, hogy önmagába vakuljon – hogy valóban Galícia legyen.
„Jöttek a meleg moldovai szelek, beköszöntött a végtelen sárga monotónia, az édes, meddő déli áramlás” – írja azokról a 60-70 év előtti galíciai nyárvégekről, amelyek furcsa nyugtalansággal és baljós sejtésekkel töltötték el. Ezt a Szewc megidézte világot viszont nem borzolják messziről jött áramlatok. Az egyetlen kívülről jövő, erőszakos, erőlködő mozgás a vonaté, amely Nyugat felől araszol keresztül a tájon. Ezt is feloldja, elmaszatolja azonban a mozdony felett „feketén habzó” füst, amely egyre szélesebb spirálokra oszlik, és elborítja a töltés oldalát. „Spirálköröket írt fölöttük a levegő. Közeledtek-távolodtak a körök. Besöpörték a tehenek, az iszap, a fű, a nád és sás szagát.”3 Álló és önmagán merengő világ, de minden pontja „spirálkörökben” rendeződik el egymáshoz képest, hogy az embereknek így lehetőségük nyíljon megfigyelni, megismerni, kielégíteni és boldoggá tenni egymást. Már amennyiben ez a boldogság. Ami iránt némi kétséget ébreszt mindenesetre, hogy a könyv – egyáltalán – megszületett. Hogy valakinek kedve támadt lám egy kis céltudatos tevékenységre mégis.

Farkas István: Fekete nők
„A város fölött egy gólya körözött. (…) Egyre följebb lépdelt a levegőben, egyre nagyobb méretet vett a térről, mintha nemcsak a várost, a régi negyedet, meg a keleti külvárost akarná befogni, hanem az egész járást, amelyről senki sem tudta, hol végződik.”4
Ma már persze Zamoscban is más a helyzet. Krakkó pedig Európa egyik legpezsgőbb kulturális központja, tejbárjaiban a legjobban és legolcsóbban lehet étkezni, állíthatom. De akkor miért fáj annyira a szívünk a régi város után? Szewc könyvéből megértjük: éppen a mozdulatlansága miatt. Hogy az emberek ott még mind ismerték, és bár csúnyán kihasználták, a maguk módján mégiscsak szerették egymást. És mert most úgy képzeljük: ez volt a boldogság. Hát megteremtjük magunknak amúgy posztmodern módon újra – virtuálisan.
Én mégis Schulzot tartom nagyobb írónak. Éppen a furcsa nyugtalanság miatt, amely időnként elfogja, s amelyet – bármilyen ügyes is – Szewc a maga könyvéből valahogyan kifelejtett. A mesterség ismerete még nem elég. Kiderül, hogy a régen halott előd jobban ismert bennünket, mai városlakókat, mint a kortársunk. Tudta, milyen brutális feszültségeket takar ez a kisvárosi idill, aztán meg is tapasztalta.
A mottóként idézett mondaton épp a kihívóan sötét jelzők miatt akadt meg a szemem: „meddő”, „hülye”, „fölösleges” napok… Ha ilyet olvas az ember mostanában, mindjárt gyanakodni kezd: csak nem született megint új Hamlet-olvasat? Itt azonban érzik, hogy ez nem affektáció. Mintha valami sértett és indulatos, de nagyon egészséges életvágy munkálna. Olyasvalakinek a szavai ezek, aki tudja: nekünk nem lehet egyetlen napunk sem „fölösleges”.
a hazatérésre készült
A világ nem áll le, és mi nem maradhatunk ki egyetlen napból sem. Pécsi nagyanyám, egy Zilahról menekült szász asszony, a háború utolsó napjáig a hazatérésre készült. Ebben bízott még akkor is, amikor az oroszok átkeltek a Dunán, és jóformán csak az a három német kiskatona védte már a várost, akik épp a házunkkal szemben állítottak fel egy kis kaliberű gépágyút. Miután kifigyelte, hogy ezeket a gyerekeket nem ellenőrzi, és nem is kosztolja senki, nagyanyám az alsószoknyáit a két vékony bokáján megkötve, mindennap átkúszott a Vasút utca túlsó oldalára, hogy ebédet vigyen nekik. Megbeszélték továbbá a hadi helyzetet, és hogy – mit főzzön másnap ebédre.
Legjobban a csokoládés gombócot szerették. De soha nem tudjuk meg, hogy annak a kedvéért tartottak-e ki ott életük utolsó percéig, vagy csak azért, hogy minél tovább feltartóztassák az egyesült orosz-bolgár hadakat. Ők hárman, meg a nagyanyám. És így van ez alighanem másutt is ezen a tájon. Nem lehet „fölösleges” itt egyetlen szem gombóc sem. Erre emlékeztetnek a hirtelen meglebbenő fuvallatok, a „meddő” és „hülye” napok: sosem lehet tudni, mikor mozdul meg a levegő, és mikor lódul meg a front. Csak hát a nyugtalanabbja (a tehetségesebbje) nem tud megülni a fenekén. Bemozdulnak, és – puff!
PANNÓNIA
Nagyanyám nem érte meg, hogy megkapjuk a 22 hold erdőt Zilahon. A háború után nem sokkal halt meg a Rét utcai kórházban, ahol az orosz parancsnokság, majd a Pártbizottság működött. Amikor utoljára látogattuk, még az örökségről beszélt, és papírokat szedegetett elő a párnája alól. Élete utolsó percéig hitt benne, hogy a két fiúunokája, akiknek annyi szép birsalmát őrizgetett a szekrény tetején, felnövekedvén megszerzik az örökséget.
– Minek a kommunizmusban erdő? Testvéreinkkel, számos milliókkal együtt, mi is pragmatikus és sörhasú (kisszerű és korlátolt) magyar ifjakká nevelődtünk (szocializálódtunk). Dehogy mentünk mi Zilahra pereskedni! Örültünk, hogy onnét nem jönnek hozzánk – a rokonok. Felcseperedvén Berlinbe meg Moszkvába jártunk inkább, ahova a barátságvonatok meg buszok is jártak, állami támogatással bóvlit vásárolni.

Farkas István: Alkonyi táj
Hogy nincsen több lepedő meg búvárszivattyú, most beszüntették a Cracowia expresszvonat Pécsig közlekedő járatát is. Az indok: kihasználatlanság, gazdaságtalanság. Mivelhogy a csencselés gazdaságos volt, a kulturális turizmus meg – gondolják – nem az. A megoldás: ne járjon a vonat sem! – „Fölösleges”.
Mindez azonban túlságosan is „logikus”. Nem hittem én Schulz logikájának sem mindaddig, amíg – egy másik novellájában, a Másodőszben – el nem árulta, hogy mi baja is van azokkal a szép őszi napokkal. Hát éppen az, hogy túl szépek. Sok ez már nekünk. Nem tudjuk kihasználni, akárcsak a MÁV a Cracowia expresszt. Mást meg nem tudunk kezdeni egymással és a világgal, mint amit az atyafiak Zamoscban meg Drohobyczban tettek: használni.
hiúságunkban kinyilvánítjuk
„Az ősz nem akart véget érni. Mint szappanbuborékok, a napok egyre szebbek és éteribbek lettek, és úgy tetszett, mindegyik a végsőkig megnemesült, olyannyira, hogy tartamának minden perce szertelenül meghosszabbított, és már-már fájó csoda volt.”5 Mint egy szép és édes, de telhetetlen asszonnyal szeretkezés, olyanok ezek a napok. Nem általában „fölöslegesek”, csupán itt és most, a számunkra. Mert túl régóta áll már az idő a lefüggönyözött ablakok mögött. Elteltünk már a fehér, telt asszonyokkal, az öko, a bio és az euro komforttal. Feszélyeznek, zavarba hoznak. A legszívesebben megszabadulnánk tőlük. Érezzük, hogy erősebbek. Sértett hiúságunkban kinyilvánítjuk hát: boszorkány, „fölösleges”, megégetendő!
Mint annyi más egyebet, impotenciánkat is a történelemmel igyekszünk indokolni persze. Van is némi alapunk erre. A szocialista abszurdistának kinevezett Örkény húsz évvel volt fiatalabb lengyel kollégájánál. De még neki sem adatott meg, hogy az európaiság fortélyait ahogyan kell, írói ösztöndíjjal, valamelyik nagyobb amerikai egyetemen sajátítsa el. Maradt – a sokkal kevésbé kedvelt – munkaszolgálat és a hadifogolytáborok.
Ha más nincs, jó iskola azért az is. Különösen – egy írónak. A lágerek népe – mind agyondolgoztatott és agyonbrómozott férfiember – az otthoni jó ételek és jó nők nyilvános, szertartásszerű felidézgetésével tartották magukat életben. Akinek nem volt ehhez elég – már-már perverz – képzelőereje, az hiába sütötte a lapát hegyén a csigát kilószám, mint a németek, vagy ette meg fagyasztva halottainak belsőségeit, mint az olaszok, elpusztult menthetetlenül. Pedig hát – sütöttük eleget. Még zakatoltunk és kólóztunk is rá. Aztán meg lihegtünk és túllihegtünk. – Hiába.
Tipikusan kelet-közép-európai dolog ez is: magunk sodorjuk magunknak, mint az oroszok a mahorkát. Pöff: így hívják azt a kis léglökést a pilóták, amely a landolás előtti utolsó pillanatokban váratlanul belekaphat még, s megemelheti, megbillentheti a gépet. Örkény a Kulcskeresők című darabjában hívta fel a figyelmet ennek a jórészt a gép által keltett, a leszállópályáról visszacsapódó, hirtelen elébe vágó kis ellenszélnek a társadalomlélektani vonatkozásaira.

Farkas István: Domboldalon
Mivel kiszámíthatatlan, a pöff ellen úgy lehet csak védekezni, hogy az ember számít rá: kis rátartással kell mindig földet érni. Mit tehet azonban, akinek nincsenek tartalékai, és ráadásul, nem meri ezt bevallani még önmagának sem? Az bizony túl passzentosan, túl szépen – magyarosan, horvátosan és szlovákosan – vezet, és úgy jár a végén, mint a Kulcskeresők pilótája. Sok évtizedes jó munkájáért szép új lakást kapott népi államunktól. De a lakásszentelőre sietve, túl korán tette le a gépét, és a kifutópálya helyett a rákoskeresztúri köztemető sírkövei között találta magát.
Lehet, hogy mi így vezetünk repülőt és autót, barlangkutató expedíciót és föld körül hajózó vitorlást, háborúk között bukdácsoló kis országot még mindig? Lihegve és minduntalan túlteljesítve, ahogyan egy legjobb tanítványhoz illik? Csak most úgy teszünk, mintha a nyugati normák írnák elő számunkra ezt a stílust. Mert – mit is mondhatnánk egyebet? Valljuk be – Schulz példáját követve –, hogy egy nyugodtabb, lazább stílushoz fáradtak vagyunk? Ezt azért nem merjük. Mert akkor – van helyettünk más.
Pedig találhatnánk éppen más normákat is. Mondjuk a krakkói, a kassai, a pécsi vagy a budai polgárokét. Polgárok a Kárpát-medencében igenis voltak már egyszer. Csak hát – nem elegen. A polgári (szabad paraszti, liberális, prédikátori) szellem így a mediterrán és a fekete-tengeri, az antik és bibliai világból, az irodalomból kellett táplálkozzék. Ez az áram lepte meg hirtelen a Kárpátokban az írót. Érezte, hogy valami nagy és erős dolog ez, de nem tudott mit kezdeni vele.
kielégíthetetlen asszonyi életvágy
Pedig hát a meleg tengereknek, a kifogyhatatlan és kielégíthetetlen asszonyi életvágynak és életerőnek ez a meleg forrása éppen a mi utolsó tartalékunk, komplexusoktól és magas energiaáraktól megviselt közép-európaiaknak. (Bizonyára Örkény is azért választotta elragadó novellája címének, hogy Az ember melegségre vágyik.) Ez az áradó energia talán megmenthet még minket, ha bizalommal átadjuk magunkat neki.
Augusztus végén, szeptember elején javában falják a főtt kukoricát a Körúton tülekedők. Ez a nyári utószezon még, kedvezményekkel. Igyekszik a nép, hogy „megoldja” a nyaralását végre – féláron, félpanzióval, akár nyár nélkül is. Kinek van ilyenkor ideje az eget bámulni? De esténként, ha átjut az ember Budára, és a Melinda útnál csak egy kicsit is feljebb merészkedik, egészen más világba lép. Az út két oldalán sorakozó nagy kövek réseiből már nyirkos hűvösség árad. De ha a Duna felé fordulunk, az arcunkat egyszer csak ugyanaz a langyos meleg simogatja meg, mint ilyenkor Krakkóban, Drohobyczban vagy Lembergben.
CSENDES SZIVÁRGÁS ÉS ZENGÉS
A nagy folyó medrében felszivárog ide ilyenkor a mediterrán nyárból valami. Alighanem ennek a kis „másodősznek” a kedvéért telepedtek le itt a Duna mentén vonuló római és török csapatok, majd később a rác hajósok és gabonakereskedők, meg a Bánát felé ereszkedő német polgárok és mesteremberek. Hogy esti sétájukat végezve, beleszippantsanak itt néhány évszakba, kultúrába és életmódba – egyszerre. Mint a Kárpátok keleti lejtőire települt, arcukat a fekete-tengeri civilizáció felé fordító polgárok, kereskedők és iparos emberek.
Számukra még természetes volt, hogy ezt jelenti európainak lenni: ismerni az átjárókat. Egyformán otthon lenni mindenütt ezen a kontinensen: Szicíliától a norvég fjordokig és Dovertől a Kaukázus szikláiig. Így volt ezzel minden több nyelven beszélő budai, kassai és krakkói polgár, de így voltak például azok az olasz festők és építészek is, akik Varsóban, Moszkvában és Szentpéterváron vésték hideg északi kövekbe a maguk mediterrán álmait.
Titokban irigyen figyeljük az olaszok temperamentumát és életkedvét. De aztán lebiggyesztjük a szánkat. Magunkat született európainak, őket meg valami déli, majdhogynem balkáni népségnek nyilvánítjuk. Mintha bizony első költőnk, a horvát anyanyelvű páduai diák, a latinul verselő pécsi püspök, Janus Pannonius nem épp tőlük tanulta volna meg, hogy mit jelent európainak lenni! Mintha versének „hőse”, a Mecsek alján kihajtott mandulafácska nem azt a kultúrát jelentette volna, amelyet ő éppen tőlük akart átplántálni Pannóniába!

Farkas István: Napban álló
Mátyás királyunk már inkább a magról szaporítás híve volt, kötelező csávázással és központi elosztással, amelyet jobbára a fekete sereg hadnagyai végeztek, Szelistyétől Boroszlóig. Szorítottak a határidők már akkor is nagyon. A déli szél törököt hozott esőstől, nyugati polgárság meg sehol. Nem lehetett itt holmi mandulafácskákkal vacakolni. Olasznak ott volt Beatrice és Bonfini, elég sok pénzbe kerültek ők is. A belevaló magyar gyerekek hadnagynak mentek, nem a kolostorba, krónikát másolni. A nyugati követek dicsérgették ugyan a visegrádi palotát, de inkább a várak és a katonai felajánlások érdekelték őket.
Azóta is így van ez. Gül Baba hozatott ugyan néhány rózsatövet, de a kertjébe idegen nem léphetett be. Építettek ugyan fürdőmedencéket a római kori forrásokhoz, de mindig csak ők ültek benne. Mi meg maradtunk – szittyának, szíjra fűzött rabszolgának, keményfejű kálvinistának. A közvetlen és tömeges átemelés, átültetés, a folyamatos áramoltatás igénye mégis újra meg újra feltör kulturális köztudatunkban, például a pécsi bölcsészkar formájában. Különösen, hogy a szelek egyre szabadabban fújnak át most már egyik királyságból a másikba.
Minden út Rómába vezet. De nem csak a földön haladnak ám ezek az útvonalak! A légifolyosók és információs sztrádák, a szellemi közlekedőedények zavartalanul működtek tovább a Birodalom bukása után is. Az egyházi liturgia latin volt, a szerzetesek, majd a humanisták könyvei is ezen a nyelven íródtak, és ennek ismerete legalább olyan kötelező volt az elit számára, mint ma az internet használata. A földjükről elűzött parasztok meg egyéb vándorok és csavargók elbeszélései más-más, de egymás számára szintén érthető nyelveken folytak. Hiszen mire gyalog áthaladt az ember egy-egy országon, minden este más-más faluban szállva meg, nagyjából meg is tanulta az ott használatos főbb nyelveket. Ami az igazán fontos dolgokat illeti, tudtak tehát az emberek akkor is egymásról mindent.
uralkodó szélirány
A Mecsekben megtelepedett olasz szerzetesek jól tudták például, hogy az uralkodó szélirány itt a délnyugati. És megfigyelték, hogy még akkor is, amikor lent a völgyben teljes szélcsend honol, a legmagasabb csúcson, a Zengőn, ahol ők megtelepedtek, remegnek és hajladoznak, valósággal zengenek a hatalmas fenyők. Ott fenn a magasban hazai, földközi-tengeri szél fúj.
Ezért telepszik le ott minden polgár és humanista, ezeknek az égig érő távírópóznáknak a tövében, Janus Pannonius palotájának köveiből derviskolostor épült a Tettyén. Fülep Lajos egykori parókiáján, Zengővárkonyban változatlanul azon a rezgésszámon zengenek ma is a fenyők, beérik a füge és a gesztenye. A nagytiszteletű úr letett a pécsi professzori, majd a Nemzeti Múzeum igazgatói szobájának asztalára egy-egy kosárkával mindig a termésből. Mutatóba.
Buda–Szentendre–Visegrád–Komárom–Pozsony–Krakkó. Így halad tovább a meleg áramlás, amíg csak a Magas-Tátra világosszürke szikláiba nem ütközik. A krakkói Jagelló Egyetemen tanuló magyar diákok mesterkedései révén, ezek a hatalmas tükrök sugározták vissza az olasz reneszánsz és humanizmus fényét 500 éve is a törökök megszállta országba.
A 20. század fordulójára, Berlin és Bécs, Kijev és Moszkva mellett Európa egyik legpezsgőbb szellemi központját hozták létre Krakkóban a gyapjúkereskedők pénzelte tudósok és művészek. Egy évszázad múltán, most, amikor a Visegrádi Négyek State Department pártfogolta testvéri együttműködése mindkét városban dús gyümölcsöt terem, miért lenne „gazdaságtalan” befektetés, hogy Pécs és Krakkó között naponta néhány vasúti kocsi is bejárja Janus Pannonius, Dózsa Gergely, Sylvester János, az Újszövetség magyar fordítójának útját?

Farkas István: Végzet
Az a baj talán, hogy a mi – a kultúráért egyébként szintén élő-haló – vállalkozói szféránk az Alpokba jár síelni inkább? De hiszen ők úgysem vonattal utaznak! Hanem ott vannak a fiatalok! A Magas-Tátra déli lejtőin télidőben csupa fürdőruhára vetkőzött egyetemistát látni, amint síléceiket a sziklának támasztva, arcukat délre, a tenger felé fordítják, és elmerülten napoznak. Hogy lengyelek, csehek, szlovákok vagy magyarok-e, azt nehéz kitalálni persze, mivel mindannyian egy meglehetősen primitív, közép-európai angolt beszélnek. Ez járja most Tacitus és Vergilius nyelve helyett, amelyen az egykori diákok egymással társalogtak.
Európa szellemi elitje akkor kozmopolita volt, igaz. De ettől nem mentek még tönkre a nemzeti vasúttársaságok. A tógás, latinos diákok otthon mind-mind a saját nemzeti nyelvük és kultúrájuk megszállott harcosai voltak. Sok korabeli tudós és művész szabadon váltogatta a királyi és hercegi udvarokat, a nyelveket és kultúrákat. Egy szárazbab meg borsólevesen élő krakkói, prágai, nagyszombati vagy debreceni diáknak azonban egyáltalán nem illett kozmopolitának lenni. A debreceni csizmadia és könyvnyomtató legények Német- és Franciaországba, Hollandiába gyalogoltak ki, hogy elkészítsék a mesterdarabot. Minden este más gazdánál szálltak meg, megismervén így végig a szokásokat s nyelveket. Még Bethlen Gábor is mindig betanulta törökül a beszédét, ha a császárhoz ment. Hiába tudott azonban mindenki egy kicsit valamilyen közvetítő nyelven is, megvolt a maga – egész hitét és tudományát egybefoglaló – anyanyelve.
életrevaló európai nemzet
A németesítő II. József annak idején szép nagy színházat ajándékozott a budai német polgároknak, amelynek megnyitó előadásához Beethoven írt nyitányt. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – ezek a polgárok többet tettek a magyar nemzeti színjátszásért, mint együttvéve az összes vármegye. És – a magyar nyelvű kultúráért, tudományért és irodalomért általában is. Hiszen mindez – az övék volt. Egy életrevaló európai nemzeté, amely néhány évtized múlva – az osztrák, a lengyel és az olasz önkéntesekkel összefogva – Bécsig zavarta a Habsburgokat. Bár egymással közben jobbára csak németül tudtak szót érteni.
Miért is szerénykedjünk? Az utóbbi évtizedek magyar elitje méltatlannak bizonyult erre az örökségre. Egykori szovjet ösztöndíjasaink meg a nyugati egyetemeken felforgató eszmékre nevelt csemetéik nem azért járnak ma a budai hegyekbe, hogy kétezer év európai elitjének szellemével társalogjanak. Inkább beépítették kockaházzal az egészet. Az ökotelkeket elkerítették, s a kerti törpék védelmére pitbullokat rendeltek ki. A maguk módján akarják élni a maguk „polgári” életét.
Közben az európai örökség fontos része megy tönkre: megtörik, megszakad itt a földközi-tengeri kultúra kisugárzása. Ha fel is menne még egy-egy ifjú Werther, Wagner vagy Schulz, Petőfi vagy Tempefői meditálni a Svábhegyre, nem súgna már a fülébe titkos üzeneteket a déli szél. Az áramlás más régiókba költözött, ahova nekünk nincsen bejárásunk. Még a legújabb típusú, vasrácsokkal megerősített terepjárókon sem. És ebből baj lehet.
Csokonai, Witkacy meg Schulz kicsit vigyázatlan volt. De most majd újra felfogadnak házi festőket és költőket. Egyáltalán, az egész civil vonal át lesz szervezve. A nép sajnos, a szupermarketek árleszállításain tolong, és meg akarja enni megint az aranytojást tojó kínai tyúkokat. Miközben szegény kendermagosoknak alig van hely az EU normáknál jóval szűkebb magyar ketrecekben, a mangalicákat pedig a maguk hitvány ételeinek maradékával etetik a bennszülöttek. Szóval így, ahogy van, nem eurokonform az egész.

Farkas István: Külvárosi éj
Az a fontos azért, hogy mégsem vagyunk Balkán! Jó kis (középszerű) közép-európaiak vagyunk. Nálunk meg nem történhetne olyan eset, mint amit Kenneth Roberts ír le a könyvében: hogy csak azért, mert egy megszállott fiatal festő mindenáron indiánokat akart rajzolni, összeállt egy kalandor zsoldossal, és felfedezték az Északnyugati átjárót az amerikai kontinensen át. No, az ilyen fantaszták nálunk régen korengedményes nyugdíjban vannak. Az egyik, még külügyminiszterként elhíresült ex-miniszterelnökünk diplomatához méltatlan dühbe jött, amikor megtudta, hogy a NATO-ban nem a nyugati, hanem a déli szárnyhoz fogunk tartozni. Mi, akik mindig a Nyugat védőbástyái voltunk. Védtük a törökök, tatárok és a balkáni csürhe ellen. Most meg táncolhatjuk a kólót velük. De nem hallani azóta sem, hogy felháborodásában bárkivel expedícióba indult vagy felfedezett bármit is.
Pedig milyen érdekes hely tud lenni még ez a kis Adria is, különösen, ha hozzágondol vagy hozzáolvas az ember! Vagy épít magának egy bárkát. Akkorát csak, mint az akhájoké és Odüsszeuszé volt. Ez olcsóbb is, mint a komp, amivel Ady, s pláne, mint a híd, amivel a rózsadombi gyepűn védekező proletár elit akarja összekötni a Keletet a Nyugattal. Anjou királyaink még jól tudták ezt. Nagy riválisuk, Velence pedig egészen jól meg is élt belőle.
ilyen középszerű európaiak
Biztosan kellemes volna a Brandenburgi kapun át vonulni be Nyugatra. Súlyos, acélos léptekkel, felszegett fejjel, az első sorban. De hát – próbáltuk már mi ezt így is. Éppen attól lettünk ilyen középszerű európaiak, hogy néhányszor jól az orrunkra koppintottak. És éppen ezért olvastuk ronggyá kamaszkorunkban Kenneth Roberts Északnyugati átjáróját, amelyet a szerző éppen a magunkfajtáknak ajánl: „Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapos élet szürkeségéből. Kinevetik őket, de mosolyuk mintha savanyú lenne…”6
Egyelőre megfelelne most egy kisebb kapu is, talán valahol Isztriában. Hiszen úgyis arról fújnak a szelek már vagy kétezer éve. Az „édes, meddő déli áramlás” évszázadokon át a megkésettség és a fölöslegesség kínját keltette legjobb elődeinkben. Miért ne próbálhatnánk meg most a nevükben is felelni a hívásra? Ha van hozzá merszünk és tehetségünk, a vérebekkel vigyázott shengeniek mellé miért ne építhetnénk magunknak egy kisebb, kecsesebb átjárót Európába? Egy délnyugatit.