Vidor Miklós

A DARLING ÉS VENDÉGEI

1998 április

A DARLING ÉS VENDÉGEI

Legendákba költözött ifjúságunkkal együtt tűnt el színtere, a Károlyi utcában meghúzódó kis presszó, a Darling. Nevet cserélt azóta az utca is: a reformkor jeles, romantikus szobrászának, Ferenczy Istvánnak emlékét őrzi a Múzeum kőrútról a Károlyi kerthez vezető keskeny köznyi házsor.

A hajdani Darlingnak tán csak a főfalai állhatnak, annyiszor építették át. Megszűnte után impozáns portálú, modern gépeket árusító üzlet nyílt a helyén, aztán stílusos berendezésű antikváriumot talált a járókelő a kapualjig megnövelt térben, most költöztették el azt is. A régi környezethez csak a túloldalt szerénykedő kisvendéglő maradt hű lépcsős bejáratával. Ide azonban nagy ritkán mentünk be, szóra érdemes honorárium-fölvétel ünnepén.

reménybeliek és reménytelenek

Az ódon belvárosi légkör, s itt a központban is eldugott fekvése miatt vált mindennapos menedékünkké a Darling, a bölcsészkar közelében, a Múzeum kerti Széchényi Könyvtár szomszédságában, ugrásnyira a Bródy Sándor utcabeli Rádiótól. A kávézó közönsége jórészt az egyetemista lányokból, fiúkból verbuválódott, meg a negyvenes években indult írókból, költőkből, akik nemrég maguk is az előadótermek padsoraiban ültek Horváth János, Thienemann Tivadar, Eckhardt Sándor óráin. A reménybeliek és reménytelenek, a háború után hamarosan elzordult időkben, mikor ránk szakadt a fordulat s egy csapásra törölte a makacs tájékozatlanokat, akik a hároméves terv, a munkaversenyek, május elsejei zászlós fölvonulások elől még mindig a maguk csip-csup személyes élményeihez próbáltak visszaszökni.

Nem tudom már, egyedül nyitottam-e be először a Darlingba, vagy valamelyik törzsvendég, Mándy Iván, esetleg Végh Gyurka kalauzolásával, csak azt, hogy azonnal otthon éreztem magamat. A csöppnyi asztalok körül csupa ismerős arc, így együtt hol is találkozhattam volna velük máshol! Újonc lézengőként, egy megszüntetett intézmény íróasztalától kerültem az utcára, elég volt összenéznem velük, hogy egymás puszta létéből merítsünk biztatást.

Irgalmasabb éghajlata volt annak a gyerekszobányi belső teremnek, mint a külvilágnak, ahol semmi szükség nem volt ránk. Cserében mi is diszkvalifikáltuk az érvényes valóságot, vállaltuk a négermunkák, átírások, szemrongáló korrektúrák krajcáros robotját. Állandó derűforrássá vált közös, múlhatatlan zsebviszketegségünk. Akinek épp minden forrása bedugult, az a joviális, bohém tulajdonos, Dózsa bácsi jóvoltából fogyasztás nélkül, tandíjmentesként ücsörgött a társaságban.

Atanasio Soldati: Kis kompozíció, jean louis mazieres, flickr.com

Az utánpótlás biztosított volt, egyre többen tértek be a mi utcánkba. A megbecsültek és sarzsi nélküliek korlátlan demokráciája itt megvalósult. Pilinszky Jancsi tűnődő együttérzéssel hallgatta a letörtségében is izgatott Szomráky Sanyika panaszáriáit a lírai nyomorúságról. Ez a fiú jóformán itt élt, számon tartotta mindazt, ami másokkal történt meg. Az elszántan berobbanó Lakatos Pista a Szabad Európa híreivel paprikázta meg az elégikus közhangulatot. Egyik sarokasztalnál Vargha Kálmán, a Nyugattól nemzedékünkig pontosan tájékozódó, nyílt mosolyú irodalomtörténész a zsokétermetű, szigorú kritikussal, Szabó Edével a boldog századelő tollharcait idézte vissza nosztalgiázva.

Rába Gyurka tanárkodott már, ő csak délután kukkanthatott be olykor, de verset az országos fagyban még íróasztalfiókja számára sem írt. Nála ritkább vendég volt Kosztolányi Ádám, tétova kísértetként jelent meg, fölpuhult arcán kiátkozott apjának elrajzolt vonásaival.

Az ifjan még szinte karcsú Galsai Pongrác viszont elpusztíthatatlan kedéllyel állított be. Ő Pécsről került föl mezei bölcsésznek. Kaján élvezettel recitálta az ártalmatlan agydefektes Süsz Pista verseit: „Fáj fogam, fáj…”. S az alapvizsga gondját elhessentve egy-egy csinos kollegina tanulmányozásába merült.

Egy-egy röpke félórás vizitre csöppent be néha a Darling rezervátumába a betiltott Újhold szerkesztője, Lengyel Balázs s a junói fenségű Nemes Nagy Ágnes. A házaspár dacos önérzettel viselte a póruljártak rendjelét. Tegnapi munkatársaikként, érdemeink elismeréséül jó páran dédelgettünk efféle ordót.

Ilyesmi nagynevű mesterekkel is megesett, csak ők nem jártak a Darlingba.

Méltányos, hogy bővebben szóljak a szeniornak számító Vajda Endréről. Tán tíz évvel előzött meg bennünket, de tekintélyét nem ennek köszönhette. 1947-ben még az Athenaeum lektora volt, esszéinek rangját s makulátlan tisztességét ismerték el kétszeres Baumgarten-díjjal. A folytatás, pályájának kiteljesedése a korszakká nyúlt hallgatásban vész el.

a lapos jelen

Leginkább úgy van előttem, ahogy közöttünk darvadozott: hátrafésült barna haja alatt ovális, megnyerő filosz-arcán uralkodik szervült szemüvege, fülemben van kissé dentális r-jének tompult görgése. Egyszerre fölfigyeltünk, mikor halkan megszólalt. A konkvisztádorok kalandjait elevenítette föl, máskor Shakespeare „dark lady”-jének rejtélyét, vagy az elborult Hölderlin lucidum intervallumairól beszélt, s mindehhez mérhetetlenül több közünk volt a lapos jelennél. Távoli sorsok varázslatával ragadott el Vajda tanár úr. Művelődéstörténeti tanszéket kellett volna fölállítani számára, amint föllobbant szigorú tekintete ott a füstös, rég seholsincs Darlingban. Rögtönzötten is remekbe formált mondatai nyomdafesték után kiáltottak.

A lassan megenyhülő időkben türelmetlenül vártuk, hogy publikálja újonnan született írásait. De többnyire csak a műfordítóval találkoztunk – igaz, Hermann Broch, L. P. Warren tolmácsaként –, a lapokban egy-egy tömör, hiteles könyvkritikája jelent meg, s egy Batsányiról írt ifjúsági regénnyel adott hírt magáról. Igazi műfajában már nem szólalt meg. S legkülönb tanulmányainak kötetbe gyűjtésére sem bírhatta rá az ismételt kiadói sürgetés. Valami végképp kialudt benne. Az írói becsvágy, a közlés ingere? Amiben legtöbben megsérültünk, ő végképp belebénult. A konokul rejtett titok eltokolódott, leforrasztotta alkotókedvét. Egy évtizeddel távozása után a jóvátehetetlen adósság tudatával emlegetjük mi, egykori hallgatói is, nevét elnyelte a csend.

És a Darling, mi maradt a Darlingból?

Atanasio Soldati: Kompozíció, jean louis mazieres, flickr.com

A híre. Mert az túlnőtt csekély térfogatán. Igaz, merő szájhagyomány formájában: az itt született sírfölirat-költészet élteti még.

A hely szellemére Jékely Zoltán is ráérzett, pedig ő csupán futóvendég volt, ha hébe-hóba átszökött munkahelyéről, a Széchényi Könyvtárból. Az ő agyából pattant ki a fullánkos, két-háromsoros epigrammák ötlete, a mindenható percemberkéket kipukkasztó, telitalálatú karikatúráké. Váratlan sebességgel városszerte elhíresültek, nem is veszélytelenül, bár az önirónia sem hiányzott belőlük: olykor megcsípkedték a forgalomból kivont mestereket s a magunkfajta kukoricán térdeplőket is.

tragikomikus beltenyészet

Érctábla bizonyára nem hirdeti majd a barátságos menedék-presszó helyét, de a jövendő irodalomkutatóinak is fölösleges fölkeresniük az elvarázsolt színteret. Amit a Darling jelentett, a légkört, tragikomikus beltenyészetét, egy feje tetejére állított világ történeteinek hőseit szilárdabban őrzi egy kisregény, a Fabulya feleségei. Mándy Iván írta. Két autentikus bennfentes nyugtalan, egymásra licitáló dialógusából bomlik ki a végül személyesen betoppanó Fabulya alakja, a megtestesült abszurd. A remekmű kegyetlenségével és ítéletét föloldó ragyogásával jeleníti meg egy nemzedék sorsát.

Hiteles kordokumentum. Újra elolvasva ráébredünk, hogy mindez velünk ment végbe vagy ötven esztendeje itt, Budapesten, a Darlingban.

felső kép | Atanasio Soldati: Milánó, külváros, jean louis mazieres, flickr.com