A CSUDÁLATOS MARY POPPINS VISSZATÉR

Valamelyik fiókomban még őrzöm Cécile és vőlegénye fényképét. Cécile estélyi ruhában van, sima fekete haja kontyba igazítva, vállát három szál tearózsa díszíti, csinos és boldog, a vőlegénye is boldog, daliásan feszít a Magyar Királyi Honvéd Légierő uniformisában, Cécile feltartja bal kezét, eljegyzési gyűrűjét mutatja. A pilóta neve Rezső, de Cécile azt mondta, Rozsé, vagyis Roger, és mi is így szólítottuk. Kedvesen mindig hozott nekünk valami kis ajándékot, egyszer egy fenyőrigóval állított be, sajnos, a madár csak két napig élt, túlságosan hozzászokott a magaslati éghajlathoz. Cécile akkoriban nálunk lakott, a nővéremet és engem francia beszédre szoktatott – amúgy magyar lány volt, de egy vöröskeresztes akció révén több évet élt Párizsban. Roger sokszor elmesélte, hogyan találkoztak. Az éjszakai repülést gyakorolta, de túlságosan álmos volt, nem figyelt eléggé, és egy felhőbe repült; kékesen derengő gomolyag volt az a felhő, szelíden világított, a gomolyag közepén Cécile kuporgott és sírt. „Mért sírt?”– kérdeztük. – „Azt nem árulta el…” – mondta Roger. „És hogy került fel a gomolyagba?” „Nem tudom. Nem mondta el. A lányok mindig titkolóznak…” – válaszolta Roger. Ugyanezt Cécile-től is megkérdeztük, de hallgatott, rejtélyesen mosolygott, mindig ezt tette, ha valamit nem akart elmondani nekünk. „Ugye, viccelsz?” – kérdeztem nyugtalanul. Roger komoly maradt, átszellemülten fantáziált: „Cécile felhő-lány, ha megbántják, hipp-hopp elszáll…” A nővérem szeme felcsillant, nem kedvelte a mi francia kisasszonyunkat, alig várta, hogy elszálljon, sötét pofákat vágott Cécile háta mögött, engedetlen volt és udvariatlan, de hiába, Cécile maradt, s csak akkor szállt el, amikor Roger egy sportgéppel Szegedre vitte, mert ott tartották az esküvőjüket. Ez augusztus végén történt, néhány nappal a háború kitörése előtt. Cécile búcsúzóul elárulta, hogy Roger meg ő nem a felhőkben ismerkedtek meg, hanem az Angol-parkban, a hullámvasút előtt. Tőlem egy rajzzal köszönt el, az emlékkönyvembe rajzolta az Élet Tengerét, rettentő habokkal és a habokon hánykolódó csónakkal, a csónakban egy kislány hősiesen evez, ez állítólag én voltam.

aljas törvények születtek

Eseménydús napok következtek: kitört a háború, én első elemista lettem, megtanultam olvasni, és teljesen elfelejtkeztem Cécile-ről. Húsvétra megkaptam A csudálatos Mary első kötetét (Benedek Marcell fordításában), elsöprő élmény volt, ahogy befejeztem, újra elolvastam, aztán megint és megint, azokban a hónapokban a valóságot és mesét elválasztó vékony mezsgyén lépegettem. Lengyelország megszűnt, Belgium és Hollandia elesett, Franciaország napjai megszámlálva, aljas törvények születtek, és én belemerültem csudálatos Mary világába.

Gyerekirodalom, angolszász furcsaság; vonzerejének titka éppen olyan rejtélyes, mint az angol gyep zöldje. Őrült beszéd, fejtetőre állított logika, pszichedelikus képek és szolid polgári szokások, paródia és valóság keverednek egymással, Lewis Carroll óta minden megtörténhet. A zöld gyepen Nevelőnők uzsonnáznak, Gertrúd izgatottan rohangászik túrós rétessel díszített kalappal a fején, Róbert Gida nevelőnője a Buckingham Palota előtt őrségben álló vőlegényét hurcolja magával… egy biztos: az asztalfőn a zord Mary Poppins elnököl. Látom őt magam előtt, minden angol governess archetípusát és paródiáját, pontosan úgy, ahogy az illusztrátor, Mary Shepard megteremtette: kétes életkor, vénkisasszonyos elegancia, ezüstgombos kék kabát, papagájfej fogantyúval ékesített esernyő, fehér kesztyű, rémes kalap, szigorú arckifejezés, túlrajzolt fitos orr… a hollywoodi megoldásokat kéretik elfelejteni….

belegabalyodtam

Ki tudja, hányszor olvastam már a könyvet, amikor egyszerre fejbe csapott a felismerés, hogy a történet vége túlságosan homályos, nem értem, nem tudom megfejteni! Látszólag egyszerű a képlet: Poppins Mary a keleti széllel érkezik a négygyerekes családhoz, és kijelenti, hogy akkor megy el, ha a szél megfordul; ez bekövetkezik, már a nyugati szél fúj, Poppins Mary felrepül az esernyőjével az égbe, és eltűnik. Megzavarodtam. Ebben az időben kikeresztelkedtünk, megtanultuk a katekizmust meg a legfontosabb bibliai történeteket, én akkoriban mindent szó szerint vettem, Krisztus is felemelkedett, a mennybe szállt, vajon hová érkezett Poppins Mary? Alaposan belegabalyodtam a problémába, a szüleim magyarázatai nem voltak igazán meggyőzőek, és egyre jobban aggódtak, úgy vélték, a kérdések, amelyeken rágódom, meghaladják az életkoromat, a nővérem ezt annak tulajdonította, hogy évekkel előbb bolondgombát ettem.

A problémám magától oldódott meg.

Jött a hétéves születésnapom, és megkaptam a sorozat második darabját, amelyben csudálatos Mary egy sárkány zsinegén tér vissza a felhők közül, majd izgalmas kalandok után ismét felemelkedik az égbe, ezúttal egy ringlispíl lován. Bár a titkokra nem derült fény, a mese és a vallás tényei mintegy varázsütésre szépen elváltak egymástól, a dolgok a helyükre kerültek – „Mary visszajött, ezen kívül nem számított semmi más…” –, én pedig még gyerek maradhattam, 1944 márciusig…

Az Ahogy megfordította című összeállításból

kép | shutterstock.com