Z. Karvalics László

A CSOBÁNCHEGYI ARMIDA PUSZTULÁSA, AVAGY A VESZÉLYEZTETETT KULTURÁLIS MIKROÖRÖKSÉG (4.)

[INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ]

A CSOBÁNCHEGYI ARMIDA PUSZTULÁSA, AVAGY A VESZÉLYEZTETETT KULTURÁLIS MIKROÖRÖKSÉG (4.)

2014-ben Glasgow egyetemének képzőművészeti karán kisebbfajta tűzeset borzolta a kedélyeket, amikor egy hallgatói projektben használt habsprayből kiszabadult gáz gyulladt meg. Már telepítették ugyan a korábbi tűzvédelmi megoldások teljesítményét megnövelő oltórendszert, de még nem helyezték üzembe. Így az elavult szellőzőrendszer miatt megállíthatatlanul terjedt a tűz, és villámgyorsan átjutott a környező stúdiókba és a felsőbb emeletekre is. A lángokat végül sikerült megfékezni, de a különleges épület, Charles Rennie Mackintoshnak (1868–1928), a brit Art Nouveau vezéralakjának nagyszerű alkotása komoly renoválásra szorult. A munkálatok négy évet vettek igénybe, hogy a művész születésének 150. évfordulójára tervezett ünnepségekre sikerüljön elkészülni.

tovaterjedő lángok

Csakhogy az átadás előtt pár nappal újra meggyulladt a Mackintosh Building, és ezúttal teljesen meg is semmisült. Ami a híres könyvtárból és a művészettörténeti gyűjteményből megmaradt, azt most emésztette el a tűz, az építész által a falakkal együtt tervezett különleges bútorokkal, lámpákkal, üvegablakokkal együtt. A tovaterjedő lángok felgyújtottak egy szomszédos tetőszerkezetet is: helyrehozhatatlanul károsodott a jellegzetes, egykor dioráma-színházként, cirkuszként, korcsolya- és táncpalotaként, moziként, majd végül koncerthelyszínként szolgáló O2 ABC nevű, 1875-ben épült, teknőshátra emlékeztető kupolájú épület, s vele együtt a viktoriánus kor „virtuális valóság”-attrakciójának tekinthető panorámaképek és dioráma-modellek egykori otthona.

Kinek ne jutna eszébe minderről egy másik híres eset, ugyancsak 2018-ból? A Szent Kristóf-palota adott otthont Rio de Janeiróban a Brazil Nemzeti Múzeumnak, az amerikai kontinens egyik leggazdagabb természetrajzi, néprajzi és régészeti gyűjteményével rendelkező tudományos intézményének – és égett le egyetlen szeptember eleji éjszaka alatt, úgy, hogy 20 milliós műtárgy-állományának 90 %-a elpusztult. Az oltáshoz a helyszíni tűzcsapokból nyomásproblémák miatt nem tudtak vizet biztosítani, s mire egy közeli tóból megérkezett a tartálykocsik szállítmánya, már késő volt. Minden érintett egyetértett abban, hogy a katasztrófa elkerülhető lett volna, a tűzvédelem hiányosságaira korábban is figyelmeztettek szakértők. S hogy mi okozta végül a bajt, rövidzárlat vagy tetőre hulló papír hőlégballon? Majdnem mindegy, akárcsak a Notre Dame 2019 áprilisi, sokkoló égése utáni magyarázatkeresésnél is előbukkanó „rövidzárlat vagy gyúlékony anyag mellett felejtett parázsló cigarettacsikk” dilemma. Ma sem tudni, hogy az orosz tudományos akadémia társadalomtudományi információs intézetének moszkvai alapkönyvtárában miért ütött ki 2015. január 29-én tűzvész (elektromos zárlat vagy hibás berendezés?), de az ott őrzött tízmillió könyv és dokumentum (köztük ritka középkori szláv szövegek) 15%-a egyetlen éjszaka alatt megsemmisült a „tudományos Csernobilban”.

Az biztos, hogy az épületek és az állományok védelmének fontosságára vonatkozó figyelem és tudatosság szintje minden esetben jóval alacsonyabb volt az elvárhatónál. S ez igaz volt a leégésekor már hat éve (!) az UNESCO világörökségi listáján szereplő weimari Anna Amália Hercegnő Könyvtár központi épületének, egy 16. századi palotának a legfelső szintjéről indult tűz esetében is. A gyűjtemény olyan értékes volt, hogy a biztosítást a könyvtár nem tudta megfizetni. És tisztában voltak azzal is, hogy az elavult elektromos hálózat miatt teljes felújításra van szükség, a költözést már meg is kezdték – amikor beütött a baj, és az intézmény állománya felbecsülhetetlen károkat szenvedett. (Szerencsére a legnagyobb Goethe-, Schiller- és Shakespeare-gyűjtemény Humboldt útleírásaival és egy Luther-Bibliával megmenekültek, de odalett a zenei gyűjtemény, sok rokokó festmény, Schiller halotti maszkja, s legalább 50 ezer könyv). És a nemtörődömségnek, az értéktudat hiányának vannak még súlyosabb esetei is: a Universal zenekiadó Los Angeles-i pinceraktárában 2008-ban pusztított egy éjszakai karbantartási munka idején keletkezett tűz, amelyben több mint 700 zenész értékes maszterei, demói mellett vinyl hanglemezek, CD és MP3 felvételek semmisültek meg – biztonsági másodpéldányaikkal együtt. Kevésen múlt, hogy nem történt hasonló értékpusztulás Budapesten is. A Ráday Kollégium 2019 januári égésekor az ugyanabban az épületben található négy örökségintézmény (a Dunamelléki Református Egyházkerület levéltára, a Ráday Könyvtár, a Török Pál Kari Könyvtár és a Bibliamúzeum) egyike sem szenvedett, szerencsére, helyreállíthatatlan károkat).

földig rombolták

Bátran kimondhatjuk, hogy a memóriaintézmények egy része, amelyek az elsődleges megőrzés feladatait ellátják a gyűjtemények befogadásával és gondozásával, a másodlagos megőrzésre, az állományvédelemre nem fordítanak kellő figyelmet. A soha nem látott intenzitású 2002-es árvízre nem lehetett készülni, a világhírű drezdai könyvtár mellett sok-sok cseh és délnémet város könyvtára és múzeuma is víz alá került. Senki nem számíthatott a 2011 februári földrengésre és annak utórengéseire Új-Zélandon, amelyek földig rombolták a Christchurch központjában álló, 19. század végén épült neogótikus katedrálist, annak minden muzeális tárgyával együtt. A 2016 augusztusi közép-olaszországi földrengés számtalan műemléket, templomot és temetőt rombolt földig.

Korlátozott mértékben még a katasztrófaeseményekkel szemben is léteznek többé-kevésbé hatékony védekező stratégiák, gyakorlatok és technikák, de mi a helyzet a szimbolikus érték miatti direkt pusztító szándékkal? Hogyan védhették volna meg a kínaiak a japán hódítóktól a második világháború alatt a könyvtáraikat, ha azok megsemmisítése katonai célpont volt? Hogyan tudta volna a kambodzsai nép saját vezetőitől, a vörös khmerektől megóvni a Nemzeti Könyvtárukat 1979-ben? Srí Lankán 1981-ben a tamil kulturális örökség őrzőhelyét és Ázsia egyik legnagyobb könyvtárát semmisítette meg a csőcselék, 1984-ben a szikh vallási emlékeket őrző könyvtárt számolták fel az indiai Pandzsáb államban. A szándékos pusztítás legújabb fejezetét iszlám szélsőségesek írták: 2013-ban a timbuktui Ahmed Baba Intézetet támadták meg, elpusztítva 20 ezer ősi afrikai kéziratot. 2014-ben a 80 ezer ritka kéziratot tartalmazó libanoni Szaeh Könyvtárat gyújtották fel, 2015 elején Moszul központi könyvtárát tizenöt éven belül másodszor dúlták fel és tizedelték meg, a moszuli egyetemi könyvtár állományát a diákok szeme láttára égették el máglyán.

A lángoló könyvtárak és múzeumok a barbárság, az embertelenség, a kultúraellenesség és a kizárólagosság ideológiáiból fogant erőszak allegóriái, az alexandriai könyvtártól Leuven katolikus egyetemének 1636-ban alapított könyvtáráig. De a véletlen tűzesetek? Azok mögött minden esetben emberi mulasztás és nemtörődömség áll – és baljós előjel, hogy a globális felmelegedés és az extrém hőhullámok a gyulladékonyság fokozásával még jócskán fel is erősítik a nagy gyűjtemények potenciális kitettségét és veszélyeztetettségét. (Gondoljunk csak a nitrát-alapú filmnyersanyagokra, amelyek amúgy is „ecetesednek” és könnyen öngyulladnak).

De az értékvesztés eddig bemutatott, legfájdalmasabb forgatókönyveit is felülmúlják azok az esetek, amikor maguk az őrzéssel megbízott szakemberek, intézmények és közösségek végzik a hóhérmunkát. És ne arra gondoljunk, amikor a pincékbe vagy rosszul szigetelt tetőterekbe száműzött állományok beázással, penészesedő és gombafertőzött papírral, rágcsálók által szétmarcangolt textillel, szuvas fával, rozsdásodásnak indult fémrészekkel indulnak az enyészet felé. Ezek a gondatlan őrzés, a szakszerűtlen kezelés, az elhanyagolás jellegzetes példái. Mögöttük ott munkál az értéktudat hiánya, az értékőrzés fel nem ismert fontossága, a rosszul megszervezett és szabályozott memóriaintézmények minden irányítási és finanszírozási anomáliája, valamint a döntési és cselekvési helyzetekben rosszul teljesítők természetrajza – a kiszámíthatatlan, esendő, rejtélyes, de tévedéseivel együtt is részben megérthető „emberi tényező”. De a hol selejtezésnek, hol állományracionalizálásnak nevezett tervszerű „belső” pusztítástörténetekkel szemben bénultan és tanácstalanul áll az értelem.

Amikor François Gayot de Pitaval (1673–1743) jogász és író érdekes bűnesetekből állított össze gyűjteményt, nem gondolta volna, hogy a hasonló kompilációk divatba jönnek, és róla fogják elnevezni ezeket. Az örökségobjektumok előre megfontolt szándékkal, tervszerűen, olykor visszaesőként elkövetett megsemmisítése az őrzésre hivatott intézmények által – nos, ebből a fájdalmasan hosszú „kulturális Pitavalból” elég lesz Magyarország közelmúltjából néhány epizód felidézése, egymás mellé rendezése, hogy ennek a csendes haláltáncnak a borzongató mélységei feltáruljanak[1].

feleslegessé váló tömeg

Az 1777 júniusi tűzvész, ami Kőszeg belvárosának felét hamuvá változtatta, elpusztítva Sigray Károly gróf különleges könyvtárát, semmiség volt ahhoz képest, ami 1913-mal kezdődően a város elhelyezési és finanszírozási gondokkal küzdő levéltárával történt. A Kőszeg és vidéke cikkecskéje szerint „az óriási helyet elfoglaló értéktelen irományoktól”, a levéltárat lomtárrá tevő, 1867 és 1902 között felhalmozott jegyzőkönyvek, naplók (!), pénztári főkönyvek feleslegessé váló tömegétől „gondos és szakszerű” módon kívántak megszabadulni, úgy, hogy a történeti értéket hordozó darabok megmeneküljenek. Ebből azonban az lett, hogy a keletkezési dátum elég volt a kirostáláshoz, és ezekből az évekből a tartalomtól függetlenül mindent kidobtak, majd megsemmisítettek (és később újra, emiatt az 1920-as évekig mai napig rendkívül hiányos az anyag, hatalmas kronológiai „fekete lyukakkal”). Az újságíró, aki még az elszállítás előtt, egy halomba hordva látta a halálra ítélt állományt, szomorúan frissíti a rövid tudósítását: „Azt hisszük, hogy ezt a jövőben még sokszor megbánják”.

Ki bánta meg és hányszor a gazdag és sokszínű vízimalom-kultúra, a mikroerőművek és a malomtavak szisztematikus megsemmisítését az államosítás-téeszesítés-vízrendezés forgószelében? Kinek szakadt meg a szíve a téeszirodává, gyereküdülővé, szükséglakássá konfiskált kastélyok és kúriák százainak haláltusájától? Ki állt a felújítást végző lengyel munkások mellett, amikor a nyolcvanas évek legelején az Operaház enteriőrjének számos eredeti darabja a sitthalomban végezte? Murai Péter megtalálta, de vajon ki dobta konténerbe a világhírű motoros-páros, Sulkowsky Zoltán és Bartha Gyula hagyatékát, 1927 és 1936 közti Föld-körüli túrájuk és az azt követő páratlan nemzetközi érdeklődés és figyelem emlékanyagát? (S hogyan került maga a motor egy ablakos tulajdonába a Királyhágó téri piacon a világháború és a Sulkowsky-ház kifosztása után?) De ugyanúgy rákérdezhetnénk arra, hogy mi lett a teraszos kertekkel a Kiscelli Kastély felett, amit a Jáván látottak nyomán próbált 1972-es haláláig gondozni Bartha Gyula? S ha már Kiscelli Kastély, ki tartja számon, mi minden kallódott el (és menekült meg) a Kiscelli Múzeum templomraktárának felszámolása során? S ha már 1972, ez év nyarán zajlott a Közlekedési Múzeum Tatai úti csarnok- és udvarürítése, egy hónapon át szállították a teherautók a roncstelepre az állományt, köztük lángvágóval széttrancsírozott Rolls-Royce-okat. Egy tanácsi gondnok hajította ki a Budinszki-féle repülőgépműszer-gyűjtemény darabjait. Csendben selejtezték ki a Növényvédelmi Kutató Intézet régi szertárát a Hermann Ottó úton, annál zajosabban a Kemény Zsigmond Reálgimnázium ős-rádiócsöves kollekcióját, egy szobányi muzeális anyagot a nyolcvanas évek közepén a műhelyfőnök utasítására (a tanulók összetörtek, amit lehetett, hogy könnyebb legyen felcipelni a klubból).

Ugyanekkor zajlott a Postamúzeum csepeli, Bazilika alatti, Futó utcai és Peterdy utcai raktárainak az ürítése. Több tonna (!) régi telefon és dokumentáció indult útnak a Béke utcai MÉH-telepre – nem másért, csak hogy az egyes tárgyak leíró kartonjainak a minisztérium által elrendelt lehetetlen határidejű, lélekrabló elkészítése alól menekülni lehessen. A régi fegyverek egy része túlélt, mert azokat kéz alatt el lehetett adni, a könyvek azonban „fertőzöttek” lettek, úgy lehetett megszabadulni tőlük. Sokan emlékeznek még a negyven kamionnyi Selye-hagyaték sorsára: a világhírű stresszkutató halála után tíz évvel, 1992-ben került a több száz tonnányi szakkönyv és tudományos folyóirat Szentesre, az egykori Esze Tamás laktanya legénységi étkezdéjébe, amit sok év ázás, pusztulás és lopkodás után a felhalmozott közüzemi díjak ellenértékeként egy jogerős bírósági ítéletet követően elárvereztek. Kizárólag hulladékhasznosítók licitáltak, a gyűjtemény zúzdában végezte.

A tébolyodott selejtezések mementója lehetne az az értékőrző láda, amely már egy gyűjtemény részeként szenvedett 1956-ban repeszkárokat. Innen került a Postamúzeum Futó utcai raktárába, ahol tovább rozsdásodott, mert csöpögött rá az eső. Ennek az állapotnak a megszüntetése nem a felújítás, hanem a jól bevált MÉH-telepre szállítás lett – onnan sikerült aztán értékőrző partizánoknak megmenteni.

a hiány anatómiája

A sort végtelenül sokáig lehetne folytatni, de csak egyre sötétebb lenne az összkép. Mert a hiány anatómiája azért jóval bonyolultabb, mint amilyennek a fentiek nyomán tűnhet. Miközben sokmillió épületnégyzetméter állt és áll üresen az országban, a gondok egy része mindig az elhelyezési nehézségekből fakadt. Ha lett is volna rendelkezésre bocsátható tárolási hely, a fenntartás és az üzemeltetés költségeire akkor is fiskális vagy más forrást kellett volna biztosítani. Minden egyes tárgy gondképző. Kurátori életidőt igényel, újra és újra beláthatatlan szervezeti és foglalkoztatási nehézségeket teremt. Sok esetben valóban nem látszik az értelme annak, hogy erőforrást és energiát kelljen fordítani a tárolásra és raktározásra. Még azokban az esetekben is, amikor lehetségesnek tűnik másként dönteni (például a megsemmisítés helyett az elajándékozást választani, vagy keresni a megmentés más útjait), a cselekvésválasztás erőtere jóval összetettebb, mint ahogy az értékvédő reflex rávágná. S amióta a digitális örökkévalóság részévé tétel lehetősége megnyílt, a gondok és a forrásigény is szaporodtak: már nemcsak a megőrzés, a restaurálás, a metaadatolás, a kutatás, hanem a képek és jelentéskapcsolatok generálása is feladat, amelynek ellátására szükség lesz.

S vegyük észre: mind ez ideig a nagy memóriaintézmények állományára, és még nem a mikroörökségre esett a hangsúly. De gyorsan belátható, hogy a két szféra nem elválasztható: a tárgyak és dokumentumok nagy körforgásában a muzealizálás csak egy állomás: a közgyűjtemények javarészt magángyűjtők felajánlásaiból születtek, a gyarapításkor oda nyúlnak ismét, az elvesző tételeket onnan pótolják.

Mi pusztult el többek között az Országos Levéltár két égésekor (1945-ben és 1956-ban)? A családi levéltárak 1526 utáni része, illetve azoknak a magándokumentumoknak, iratoknak a folyóméterei, amelyeket 1945 és 1955 között az internáltak és a külföldre távozók lakásán foglaltak le. Leuven korábban már említett könyvtárának első égésekor, az első világháború elején 300 ezer könyv, 800 ősnyomtatvány és 1000 kézirat semmisült meg. Magánadományokból és a békeszerződésben megítélt kártérítésből negyedszázad alatt újjáépítették az állományt, hogy aztán 1940-ben a németek ismét, immár szándékosan elpusztítsák mind a 900 ezer, addig összegyűjtött könyvvel és a közben megszerzett dokumentumritkaságokkal együtt. És persze harmadszor is neki kellett veselkedni a szerzeményezésnek, ma a város nevezetességeit jelentik az egyetem különböző könyvtárai.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a mikroörökség jobb helyen van magánkézben, jobb nem is „behordani” ezeket a memóriaintézményekbe. A gyűjteményezés legtöbb esetben megelőzi, hogy megsemmisüljenek, széthordassanak a privát állományok. Mert az értékőrzés mellett ott ugyanúgy jelen van a veszélyeztetettség, csak egészen más dimenziókban. A tipikus forgatókönyveket is jó ismerjük: égés, elázás, háborús pusztítás – meg a családtagok értéktudatának hiánya, amelynek során az örökösök a pénzzé nem tehető ingóságoktól szabadulni igyekeznek. Ami pedig bekerül a másodlagos termékáramba (régiségkereskedők, ószeresek készletébe, újabban online aukciós oldalakra), ott legtöbbször elveszik a proveniencia (a tárgyak és dokumentumok származására és történetére vonatkozó információk tömege).

a mikroörökség kriminalizálódása

Feltűnt a színen egy új veszélyforrás is, amit a nemzetközi szakirodalom „örökségkapitalizmusnak” (heritage capitalism) nevez: a gazdag országok „retro” piaca óriási keresletet támasztva egész mikroörökség-családokat „szippant fel” – és tüntet el mindörökre onnan, ahová a dokumentumok és tárgyak teljes életciklusa az idáig földrajzilag és kulturálisan kapcsolódott. Fizikailag nem vesznek el, olykor komoly becsben tartják őket, és mégis: a személyes, helyi és nemzeti emlékezet fontos túlélő darabjai sem az információs, sem a szimbolikus értékükkel már nem szolgálhatnak, egyetlen funkciójuk a vagyonképzés, a tezaurálás – az „anyakultúrák” örök hátrányával, amely abból fakad, hogy forrásszegénysége miatt nem tudnak versenyezni a gazdagabb országokkal és a módosabb gyűjtőkkel. És ugyanennek a szegénységnek a másik arca a mikroörökség kriminalizálódása. Ahol nem a forrásszegénység, hanem az anyagi szegénység őrlőmalmaiban illan el az információs, a szimbolikus és az esztétikai érték is, és marad a puszta nyersanyagérték. Az utcai könyvmegállókat fosztogató egyik bandáról kiderült, hogy az onnan összeszedett könyveket fűteni viszik. A kőbányai nyugdíjasotthon kerti szökőkútjáról ellopott fémangyalt feldarabolva találták meg egy színesfémtelepen[2]. Másképp kriminalizálódott a korrupcióra elnéző politikai közegben Szeged várostörténetének örök szégyenfoltja, az 1917-ben készült Szőke Tisza, a Magyarországon valaha gyártott legnagyobb lapátkerekes gőzhajó, a „mérnöki tudás csodálatos belsőépítészeti megoldásokkal megvalósított úszó emlékműve”. Úgy lett ócskavassá és fémkereskedői tulajdonná a tápéi öbölbe vontatva, hogy több, egymást váltó tulajdonosának kezén sok százmillió forint felújításra szánt forrás folyt eközben át.[3] (És még mindig aggódnunk kell a kibontott gépészeti berendezések sorsáért, mivel a visszaépítés esélye már elszállt).

A csobánchegyi Armida történetében, mint cseppben a tenger tükröződik Kelet-Közép-Európánk minden mikroörökségi megnyomorítottsága.

Szirmai Gábor többszintes (magán)múzeumraktára hosszú időn keresztül szolgált menedékhelyül, többek között épp a közgyűjteményekből eltávolított értékes műszaki ritkaságoknak, veterán-járműveknek, írógépeknek, malom- és elektrotechnikai eszközöknek, telefonoknak. De volt itt középkori üveggyűjtemény, muzeális áramfejlesztők, fonográfok, világháborús rádióadó- és filmfelvevő-gyűjtemény, harmonikás fényképezőgépek. Középkori kódexek, amelyek részben a Szombathelyi Premontrei Gimnáziumnak az orosz csapatok közeledése miatt szétosztott könyvtárából kerültek ide. Wirth csiszolóanyag-gyáros régi hanglemezgyűjteményének egy Bécs mellett lebombázott uszályról származó maradéka. Más, első világháború előtti hangfelvételek, balatoni térképgyűjtemény, metszetek és még sok minden más.

Az Armidát többször kirabolták, a mozdítható fémtárgyak a tapolcai MÉH-telepen bukkantak fel, az épület maga pedig 1988 nyarán lángra kapott, és három napig égett. Az emeletekről a pincékig lefolyó cserép-, bronz- és vasolvadékok hamuval kevert tömbjeit egy markoló által kiásott verembe hányták a kertben – az egyszer már megmentett tárgyritkaságok és dokumentumok tehát csak haladékot kaptak a sorstól.

De talán van még esélye a leégett Anna Amália Könyvtár 37 tonna (kb. 40 ezer darab) tűztől, füsttől és nedvességtől károsodást szenvedett kötetének. Ezek Csobánctól 600 kilométerre, a lipcsei Könyvmegőrző Központban (Zentrum für Bücheraltung) lefagyasztott állapotban várják, hátha később helyre lehet állítani őket. Mintha csak az orosz Dmitrij Kavarga furcsa hangulatú műalkotásainak ihletői volnának, a csobánci veremsírbolt tartalmával együtt. Kavarga műanyag figurákat, hétköznapi tárgyakat présel össze hatalmas táblákká és keretez be, amelyek mintha az emberi kultúra fosszilis lenyomatai, maradványai lennének. Mintha a tárgyvilág masszává sűrűsödve reprezentálná egy ember nélküli jövőben a múltat, ahogyan mi próbálunk kőzetrétegekből rekonstruálni őslényeket.

Csakhogy a pusztulás képei felől túl könnyű és túl kézenfekvő apokaliptikus kultúra-víziókig jutni: olyanhoz, mint amit Walter Benjamin alkot meg híres Angelus Novus-metaforájában. A történelemnek a Paul Klee képén ábrázolt angyala a jövőnek háttal repül, és a múltból nem lát mást, mint az égig érő romhalmazt, amit a vihar a lába elé sodor. Ám ahhoz, hogy valami rommá legyen, előtte szükségszerűen meg kellett testesítenie valamilyen funkcionális és/vagy esztétikai értéket. Ezért jött létre, ezért tárgyiasult. És amíg létezett, addig befolyásolta mindazt, ami a környezetében történt. Ez után tudott csak a használatból kikopni, és új életszakaszában esetleg vagyoni vagy szimbolikus érték hordozójává válni. Mire aztán fizikai mivoltában előbb-utóbb megsemmisül, addigra már szolgált eleget, teljesítette a küldetését – jól vagy rosszul, attól függően, mennyi idő adatott számára. És részleges tudásunk akkor is marad a dolgokról, ha már megszűntek, elbomlottak, átalakultak. Talán pont így gondolta Csorba Győző, hogy ekképpen lesz „a szellemből anyag, majd újra szellem”. Vagy Weöres Sándor az Öröklét című versben, hogy minden, ami „múlónak látszik… örök… Mert ami egyszer végbement, azon nem másít semmi rend.”

digitális univerzum

És ezt a képletet teszi különlegesen izgalmassá a digitális univerzum születése és növekedése. Az „örök-ség” ugyanis ebben az értelemben tényleg olyan kilépés az időből, ami a fizikai forma túlélése nélkül is működhet immár – annak tudatában, hogy mindehhez mégis a fizikai alakváltozatokon és az azokból információs értéket kiszabadító emberi elméken át vezet az út. Ami megmarad, vagy ami képes átkerülni a hálózati létbe, a nagyobb felbontású ismeretmozaikok megszerzésének reményében válhat rekonstrukciós nyersanyaggá. Ennek figyelembevétele nélkül ma már nem lehet örökségintézményt üzemeltetni.

S így lehet a múlt vadászainak még a szemétdomb is információs kincsesbánya. A hellenisztikus Egyiptom egykor harmadik legnagyobb településének, a 11 ezres színházzal, közfürdővel, hippodrommal rendelkező Oxyrhynchusnak a lakói ezer éven át hordták a város szélére a háztartási hulladékot, köztük azokat a papiruszokat is, amelyekre már nem volt szükségük. Ami valaha írást hordozott a néhol 9 méteres vastagságot is elérő halmokban, a száraz és forró vidéken, homokkal betemetve néhol összekövesedett (petrifikálódott), de leginkább szétmorzsolódott, szétszakadozott, elszennyeződött, s a föld alatt töltött újabb, közel ezer év alatt még el is sötétedett. Amikor a 19. század legvégén kiásták a vermeket, esély sem látszott rá, hogy a 800 nagyméretű dobozba tuszkolt 400 ezer darabka tartalmát valaha is megismerhetjük. Az ókor legnagyobb kézirat-együttese így az oxfordi Sackler-könyvtárba került – és várt, egészen addig, amíg az űrtávközlésben használt infravörös technikával, lézeres letapogatással és más megoldásokkal a „módszertani mindenevőknek” el nem kezdte feltárni a titkait. A forráskiadás azóta lassan a hetvenedik kötetnél jár, és a kutatók sorra olvassák el a görög, latin, héber, perzsa, szír, arámi, kopt, arab és núbiai írásokat: magánlevelezést, gazdasági nyilvántartást, irodalmi művek részleteit, recepteket (köztük a másnaposságot gyógyító elixír összetevőit tartalmazó feljegyzést is). Fokozatosan feltárul a Hegyesfejű hal városának mindennapjait átszövő írásbeliség mikrovilága. Örök mementóként, hogy ami szükségtelenként és haszontalanként kikerül az életterünkből, de fizikailag megőrződik, az újra a szellem birodalmának részesévé tehető.

De mi következik mindebből a még megmenthető, főleg a 19–20. században született családi emlékezet-dokumentumok és tárgykultúra világára nézve? A különböző veszélyeztetettség-formák ismeretében milyen értékőrző tevékenység az, aminek értelme van, ami információs és társadalmi hasznot hajt, s milyen megoldásokkal lehet elérni a kívánt célokat? A folytatásban megkísérlem bemutatni, hogy igenis vezet út előre: vannak reálisan kitűzhető és teljesíthető célok, és mozgósíthatóak a szükséges anyagi és emberi erőforrások is. Persze csak akkor, ha sokan gondolják úgy, hogy érdemes. Ha végrehajtható egy szemléleti fordulat, amelynek sodrában elvek és érvek, tervek és álmok cselekvésformáló és valóságalakító erővé tudnak összegződni.

  1. Köszönöm Söptei Imre és Szirmai Gábor segítségét, amelyet e (rém)történetek listázásához nyújtottak.
  2. https://index.hu/mindekozben/poszt/2019/06/23/feldarabolt_angyal/
  3. https://www.origo.hu/auto/20160225-ez-a-hajo-vegleg-eluszott-a-szoke-tisza-tortenete.html
A korábbi részletek:
https://ligetmuhely.com/liget/elet-a-ciposdobozon-tul-avagy-ki-orzi-a-kulturalis-mikroorokseget/

FERENC JÓSKA A FOGPISZKÁLÓTARTÓN, AVAGY A KULTURÁLIS MIKROÖRÖKSÉG TERMÉSZETE (2.)

WEISZ SÁMUEL BIBLIÁJA, AVAGY A MIKROÖRÖKSÉG-OBJEKTUMOK INFORMÁCIÓS ÉRTÉKE (3.)

 

kép | Louis Schanker művei, wikiart.org