A CSERÉPKABÁT

Barátom, a nyurga költő élete a fények és a kövek jegyében telik. Az ihlet világító pillanatait őskori faopálok, fésűskagylók, középkori cserepek és kályhacsempék gyűjtésével teszi változatossá. Mondhatni, hétköznapjai a földtörténet és a kultúrhistória holdudvarában állnak, s e szenvedélyes gyűjtőmunkát tarkítják a poézis kegyelmi állapotának Robinson-szigetei. Mint minden versíró életében, az övében is gyakoriak a köznapok és ritkák a költői megvilágosodás ünnepei. Ennek következtében a lakása nem írói műhelyre, inkább föld- és kultúrtörténeti múzeumra hasonlít. Polcain a jáspis- és ametisztdarabok összekeverednek a mamutcsontokkal, az olajzöld és tejszínű faopálok az orsócsigákkal és a középkori cseréptöredékekkel.

titkos és egyedi

Gyűjteményének legszebb darabjai azok a zöld kályhacsempék, melyek egy Balaton-felvidéki romos palota tövéből származnak. Valóságos zöld panteont halmozott fel ezekből a törmelékekből: nagyszakállú prófétafőket, király- és istenképmásokat, szárnyas puttókat és tündéreket. Szebb és megvilágító erejű illusztrációi aligha lehetnének egy korabeli Árgirus-legendának, Héró és Leander-történetnek, mint ezek a csempék, ám a hivatalos tudomány nem ismeri őket. Mind titkos és egyedi darab. Az nem tudható, hogy a felkent régészek miért nem ásnak olyan elszánt buzgalommal, mint a nyurga költő. Mert nem teszik, ezt mutatja a zöld kályhacsempék mellett az angol nyílhegyek esete is.

Utóbbi, mely a Dunakanyar királyi palotájával kapcsolatos, nincsen tanulságok nélkül. Hogy az esetet megérthessük, tudni kell, hogy a nyurga költő valaha könyvtár–magyar szakon végzett, s évfolyamtársai között szép számmal voltak régészek is, akik elől a nevezetes leleteket elhappolja.

Ihletre a föld túrásánál is szükség van. Felismerni azt, hol érdemes belepiszkálni a rögökbe. Költőnk az említett palotát körüjárva észrevett egy betemetett árkot a fal tövében, megmozgatta a talajt, és hamarosan a kezében volt – egy rozsdás nyílhegy. Letörölgette, a kezében babusgatta egy ideig, majd gondolt egy merészet, és bevitte a múzeum igazgatójához, aki papírhalmok tengeréből felállva üdvözölte egykori évfolyamtársát. A nyurga költő letette a kimutatások, tervek, kérvények, dokumentációk és kutatási naplók hétpecsétes kupacára a leletet, és meglepetten konstatálta a múzeumigazgató lelkes örömét: Öregem, ez egy angol nyílhegy! Hol találtad, egyetlen darabunk sincs belőle…

Nyurga költő elmagyarázta, hol találta az ominózus fegyvertöredéket. Közölte, hogy a múzeumnak ajándékozza, mire a lelkendező igazgató szemet hunyt a tény fölött, hogy poétánknak nincsen ásatási engedélye. A tudós férfiú aztán a nyílhegyet leltározta, és kiállította egy tárlóban azzal a büszke megjegyzéssel, hogy az országban egyedi darab – unikum! –, vár árkából való, bár az, hogy angol nyílhegy hogyan került hozzánk, nem tudható, a kérdés további alapos kutatást igényel.

A költő büszkén elköszönt hajdani évfolyamtársától. Visszaballagott a várárokhoz, beletúrt a földbe, s amikor sikerült újabb három angol nyílhegyet találnia, somolyogva zsebre vágta őket és hazaballagott. Azon kuncogott, hogy neki három példánya is van abból, ami országosan unikum. Aztán elkezdett középkori tárgyú könyveket lapozgatni, s hamarosan megvilágosult előtte, hogy kerülhettek a Dunakanyarba az angol nyílhegyek. Alighanem a Toldi család révén, akik Nagy Lajos királyunkat szolgálták, s az uralkodó egyiküket Nápoly városába küldte – a nevezetes férfiú mit sem sejthetett abból, hogy famíliája egykor egy szalontai poéta jóvoltából nemzeti orákulummá lesz –, mindenesetre a dalok városában az angol királyi gárda kapitányává küzdötte fel magát. Hogy Nápolyba hogyan került az angol királyi gárda, nem tudható. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy amikor Toldink búcsút mondott a városnak és hazatért, akkor kerülhettek hozzánk azok a bizonyos nyílhegyek – állapította meg a nyurga költő, bár ezt a felismerését már nem osztotta meg a papírjaiba temetkezett hajdani kollégával.

A fenti történetből kiviláglik: nem árt, ha az embernek fontos helyeken vannak egykori évfolyamtársai. Sosem tudhatja, mire lesznek majd jók…

Kréta szigetén viszont, ahová költőnk következő útja vezetett, nem ismert senkit, így amikor arra vette légi útját – egy utazási iroda kedvezményes ajánlatát kihasználva –, azt a kockázatot is vállalnia kellett, hogy bebörtönzik. Mert hogy a mediterrán szigeten is ódon kincsek után szimatolt, az elmondottak után aligha lehet kétséges.

Amíg jámbor turistatársai a tengerparti fövenyen süttették hasukat a délövi nappal, költőnk sorra járta a sziget nevezetes vár- és palotaromjait – akad belőlük néhány –, és esténként degeszre tömött szatyrokkal és zsebekkel tért meg a szállodába.

ha tetten érnék

Nem volt könnyű dolga. A sok ezer éves romok közelében mindenütt őrszemek ólálkodtak, a kincsgyűjtőket lefülelendő, s ezek éberségét kellett kijátszania ahhoz, hogy a rögökbe beletúrhasson. Közben, egy-egy kritikusabb pillanatban azzal tartotta magában a lelket: ha tetten érnék és börtönbe zárnák, ingyen vendégeskedne tovább a Minotaurusz-szigeten, grátisz hosszabítva meg üdülését, ami egyébként szép summába került.

Szerencsére az őrszemek ébersége nem volt túl nagy, és különösebb szakértelemmel sem párosult. Így történhetett meg, hogy a Knosszoszi Palota tövében költőnk belerúgott egy kallódó kődarabba, az átfordult, s egy faragott fríz töredéke csillant meg rajta. Azonnal felismerte benne az épület bejárati díszének hiányzó darabját. Zsebre vágta. Ahogy sorra a szatyrába és zsebeibe vándoroltak a mozaiktöredékek, türkizkék nyakláncdarabok, mázas csuprok és festett bikafej-maradványok is…

Legemlékezetesebb túrája mégsem a knosszoszi volt, hanem a Zagrosz-hegyi. Nem sejtette, mire vállalkozik, amikor szakadó esőben nekivágott a kaptatónak. A hegycsúcs sűrű ködbe bújt, így aztán amikor a sziklabércek tövében árválkodó falucska feltűnt a távolban, költőnk azt hitte, közel a cél. Erőt gyűjteni betért a település egyetlen vendéglőjébe, ahol néhány hellén atyafi kártyázott, forró teát rendelt a vendéglős asszonyságtól, és angolul tudakolta, messze van-e még a rom. Az asszony körülbelül annyit beszélt angolul, mint ő, s élénk gesztusokkal magyarázta, hogy felfelé semmilyen út nem vezet innen. Amikor ezt megértette, épp a megvilágosodás pillanatában, villám csapott az épületbe – Zeusz játszik velem, motyogta az elszánt vándor –, s miközben a lámpák kialudtak, ő kilépett a vendéglőből és belefúrta magát a felhőkbe.

Út valóban nem vezetett fölfelé. Még legalább két órát caplatott vízmosásokon, kőomlásokon, sziklát mászva, szakadékok felett egyensúlyozva, míg hirtelen elfogytak körülötte a felhők. Kibukkant a tágas, napsütötte platóra, melyet alulról a köd tengere karéjozott…

A romok és a sziklák összekeveredtek a fennsíkon. A költő találomra leült egy szikladarabra, a zsebéből maréknyi hazai diót vett elő, és egy szögletes kővel – előbb megnézte, nincs-e a hátoldalán faragás nyoma, nem volt törni kezdte a diót, és önfeledten falatozott.

Sziklaomlásra lett figyelmes. Alulról jött a hang. A nyurga költő felpattant, és egy elszánt vadkecskét pillantott meg, amint az állat a felhők alant gomolygó tengeréből előbukkan. Hogy ki lepődött meg jobban a találkozástól, nem tudható. Az állat egy pillanatra kikerekült szemmel pillantott a poétára, szarvát leszegte, mintha neki akarna rontani, aztán megfordult és őrülten alávetette magát a ködtengerbe.

A tágas fennsíkon vándorunk semmi érdemlegeset nem talált. Az erődítmény romjai tövében a kevéske talajt kövek morzsaléka borította. Néhány szívós, tüskés cserje vetette csak meg gyökerét a sovány földben. Hiába kutatott ókori maradványok után. A magasban egy sólyompár keringett, de a nyurga költő – aki pedig a hazai madarak közt kiismerte magát –, nem tudta pontosan, mifélék.

az embernél magasabb valóság

Hamarosan vissza kellett fordulnia. Várt még rá a felhők rétege – odalenn változatlanul villámlott és mennydörgött –, meg a hosszú caplatás a buszmegállóig. Először tért meg a szállodába üres zsebekkel, ám azzal az élménnyel gazdagodva, hogy egy pillantást vethetett Zeusz birodalmára, megmártózhatott az embernél magasabb valóságban. Utóbbi kifejezést egy szellemtörténésznél olvasta, és nagyon megtetszett neki…

Az utolsó nap a csomagolással telt. Ki sem mozdult a szállodából, egyfolytában a kincseit szortírozta. Amikor mindet kirakta, látnia kellett, hogy a felét sem tudja hazavinni. Legalább száz kilónyi cserép-, fríz- és edénytörmeléket halmozott fel az elmúlt napokban. Többszöri kísérletre úgy ahogy sikerült elválasztania az ocsút a tiszta búzától. Kérdés volt persze az is, hogy viszi el a becsesebbeket, s mit tegyen azokkal, amiket Krétán-maradásra ítélt. Megrakta a kofferét – egyenként újságpapírba csomagolva kincseit. Két nejlonszatyrot viszont dugig pakolt a kiselejtezettekkel. Utóbbiakat egy óvatlan pillanatban kicsempészte a hotelből és letette egy park bokrai tövébe. Szerencsére nem vette észre senki.

De még ekkor is legalább huszonöt kiló becses darab hevert szanaszét a szobában. Ezektől képtelen volt megválni. Mi mást tehetett volna: kibontotta kabátja bélését és akkurátusan, egyenként belevarrta a bélésbe mind a huszonöt kilónyi kincset. Ez a művelet is eltartott néhány óráig. Amikor készen volt vele, megemelte a ruhadarabot. Mintha ólommal öntötték volna ki belülről. Nem lesz könnyű átjutni a vámvizsgálaton.

A gép ugyan nem mutatja ki a köveket, de hogyan tud a cseréppel bélelt kabátban mozogni? Gyakorolni kezdett. Dugig tömött kofferét bal kezébe kapta, a cserépkabátot panyókára vetette – majd összerogyott alatta –, ám némi edzés után már tudott járni. Végül már azt gyakorolta, hogy mindezt mosolyogva is sikerüljön megtennie. Mosolya olyasféle volt, mint a kőbe szorult sakálé, de remélte, hogy a vámosok nem akadnak fenn ilyen apróságon…

Minden úgy történt, ahogy elgondolta, s amikor otthon kirakta kincseit, megjelent előtte a napsütötte hegyi plató a kecskebakkal és – igen, ez csak most ötlött az eszébe – az ottfelejtett maroknyi dióval. Amikor ugyanis az állat kövek kisebb omlását felidézve előbukkant a köd tengeréből, és poétánk rosszat sejtve fölpattant, dióit ottfelejtette a sziklán…

az isten kedvence

És az igazi megvilágosodás ekkor hasított belé. Dioszbalanosz. A dió Zeusz gyümölcse, az isten kedvence. A magyar szó is görög eredetű, azt jelenti, Zeusz makkja. Velük gurigázott önfeledten az istengyermek, amikor még apja, Kronosz volt a teremtés ura.

Akaratlanul is áldozati ajándékot – hazai diót – vitt magával az antik szigetre. És a főisten elfogadta a Kárpátok tövéből hozott kedvencét. Ezért is ment minden úgy, mint a karikacsapás.

kép | adobe.com