A CSÁSZÁR ÚJ RUHÁJA
2009 január

„Vidám volt az élet a császár városában”
Andersen
Ekkor már a harmadik uralkodót adta a nép által csak Nagyfülűnek nevezett idegen dinasztia, amely a fehérlő hegyeken túli prérik mélyéről vetődött a dús termőfölddel és dolgos emberekkel áldott völgybe. Innen kormányozták a mindenkori császárok gigászi országukat. Ez a kormányzás – a szüntelen háborúk vesztesei tudták a legjobban – nem volt gondtalan: a periférián lévő tartományok leigázása, majd féken tartása komoly szaktudást és koncentrációt igényelt, az erők hatékony szervezését és átcsoportosítását a kívánt helyekre.
Ehhez rendkívüli létszámú, kiképzett hivatalnokrendszerre volt szükség, és rengeteg pénzre. A császár birodalmában, melynek déli és keleti partjait tengerek mosták, míg az északit és a nyugatit iszonyú hegyek árnyékolták, alattvalók milliói robotoltak, hogy a rabszolgaságukhoz nélkülözhetetlen összeget előteremtsék, s tették mindezt csaknem boldog, csaknem elégedett hangulatban, hogy a dicsőséges császár hasznára lehetnek.
A kis, gomb alakú völgyben korán nyugodott le a nap, hogy reggel hamar kelhessen.
A csipkés lombú, öreg fák között olyan mély homály honolt, hogy ha oldalra dugtad lovaglás közben a kezedet, egy-kettőre elveszett a ködben. Tapasztalatlan utazó, ha elbóbiskolt a békés kocogás közben, és egy arcába csapó könnyű gally érintésére felneszelt, nem látva lova fejét, erős kétségei támadtak, jó irányban halad-e; utána pedig kínzó kérdések vetődtek fel benne, voltaképp milyen állaton is rázatja magát. De a pára hamar felszáradt, s ha nem keveredtél az ezeréves vadon útvesztőjébe, nem esett semmi bajod, s elérted úti célodat.
lusta majmok
A császár vadasparkját olyan magas és meredek kőkerítés övezte, hogy az odabent élő, lusta majmok nem vállalkoztak megmászására, a leendő betörők kedvét pedig alaposan elvette a gondosan megmunkált, késpenge simaságára csiszolt s faragott sziklák látványa.
Ez volt a császár kedves tartózkodási helye. Amikor üldögélt, mozdulatlanná meredve a pávatoll alakú kerti lak közepén – oldalán öles termetű, kivágott nyelvű szerecsen őrök, háta mögött lenge öltözetű lányok vigyázták teste-lelke biztonságát –, alig-alig lehetett megkülönböztetni állatfarmja egyik-másik nagyobbacska lakójától.
Dundi, fekete szőrrel bevont ábrázatú ura nem volt még a Birodalomnak. Köpcös törzséről hosszú karok csüngtek alá, vékonyka nyakán hatalmas gömbfej ingott jobbra-balra. Csípős nyelvű udvarnokai szerint (persze csak otthon, dupla náddal bélelt falú palotáikban, csukott ajtó-ablak mellett ragadtatták felségsértő kijelentésekre magukat) csupán irdatlan nagyságú fülének köszönhette, hogy egyenesen tudta tartani a fejét, ám erős szélben így is gondot okozott az egyensúlyozás.
A császár fülét nem kerülték el ezek a pletykák. Rosszkedvét, neheztelését vagy sértődöttségét új és új hódító háborúkban vezette le. Birodalma kiterített térképén, melyet kókuszdiókkal rögzítettek, élethű, apró selyemlángocskák jelezték az aktuális lázadás, forradalom vagy hosszú hadjárat pontos helyét, s néha bizony a finom ecsetkékkel rajzolt atlasz peremvidéke egyetlen rőt vonalban olvadt össze – a vonal néha vastag sávvá, sőt, piros beltengerré öblösödött.
Százezrek öltöttek egyenruhát a császár parancsára, és vonultak el díszmenetben a völgy felső peremén kialakított cédrustribün előtt – a katonák termetén pompásan feszült a citromsárga alapra hímzett sárkányokkal ellenséget és gyanútlan gyerkőcöt rémítő öltözék.
Ez a szemle volt a császár legfőbb szórakozása; hogy azután miként ütött ki a hadi vállalkozás, már kevésbé érdekelte, az már a hivatalnokokra maradt.
Egy nyári éjen, amikor az eget sűrű fellegek torlaszolták el, és a hegyek felől hideg és édes légáramlatok úsztak a völgybe, furcsa kis csapat gyűlt össze a vadaspark kerítésének tövében, kihasználva a roppant fal nyújtotta természetes védelmet.
Sötét ruhájuk belefolyt a föld árnyék-kelyhébe.
Az öt férfi nem először adott találkát itt, ahol viszonylagos biztonságban érezték magukat. A fák és kúszónövények éneke elnyomta hangjukat, és szavaik sohasem juthattak el veszélyes fülekbe. Erre tanácsos volt ügyelni a Birodalom szívében.
A császárhoz hű szolgák a szokásosnál is bonyolultabb, alapos kémrendszert honosítottak meg az árnyak és a gazdagság völgyében – az öt férfi, gyerekkori jó barátok mind, akiket az iskolai élményeken kívül az is összekötött, hogy sikeresen bújtak ki a katonai szolgálat alól, nem kockáztathatta saját és családja életét gondatlan fecsegéssel.
Egy éve még nem volt céljuk ezeknek a pálmaborral locsolt palávereknek.
Kinyújtott lábbal ültek a hosszú, lila árnyékot szövő fűben, hátukat egy-egy fa puha törzsének támasztva, és a délutánt a múlt felelevenítésével töltötték. A valaha-voltból úgy röppentek fel a semmitmondó, mégis fontos kalandok, mint fürj a búzaföldről: tábortüzek, kirándulások, az első lány, az első verekedés… vagy egy fél évig nem fogytak ki a történetekből, észre sem véve, hogy egyre többször ismétli egyik a másikat, és hogy minduntalan fel kell hívni a figyelmet arra, ez az ő története, nem a társáé.
Az egybeesések szaporodtával apadt el a múltidéző terefere, és a férfiak (fiatalemberek még, innen a harmincon) más témát kerestek.
Mindannyian szabadúszó szabómesterek voltak.
alaktalan uralkodó
A császár új háborúi állandó és bőséges haszonnal járó megrendeléseket jelentettek a céhekbe be nem lépők számára is. Az alaktalan uralkodó hihetetlenül finnyás volt katonái öltözetére, míg fenséges formáinak nemes brokáttal vagy damaszttal beburkolása hidegen hagyta. Egy-egy ékszert, ezüst diadémot vagy gyémánttal kirakott koszorút elviselt, bár nehezére esett tartania a fején, ám arról, hogy szabómestert közel engedjen testéhez, szó sem lehetett.
– Jól vagyok így, ahogy vagyok – mondta.
Szavai, mint a császárok kijelentései általában, szállóigékké lettek, s a nép, két háború közti szünetben, buzgón ismételgette istenektől pártolt imperátorát:
– Jó úgy, ahogyan van – s néhányan kitágították az eredeti jelentéstartalmat: – Minden jó úgy, ahogyan van.
S ez már kísértetiesen emlékeztetett holmi régen volt és régen elpusztult országok igazságaira, ahol az emberek békében töltöttek sok-sok évet, és földjeik sohasem hallottak kardcsattogást, ágyúmorajt.
A miniszterek fel is figyeltek erre az ellentmondásra, és kíméletlenül felléptek az együgyű császármajmolók ellen:
– Amit szabad a felségnek, nem szabad neked!
Mert a miniszterek már csak ilyenek: mivel életük ezer szállal egybeszőtt a mindenkori hatalom szőttesével, kegyetlenül és éberen vigyáznak, nehogy véletlenül elpattanjon egy kötél, szétbomoljon egy minta. Ha felüti a fejét a fegyelmezetlenség, megszűnik az óriási országot egybefogó, fenséges rend törvényes ereje. A miniszterek pontosan tudták, a legveszélyesebb fegyver: a szó.
S ha még azt is tudták volna, hogy a felséges úr szeretve szeretett vadasparkja mellett öt közönséges fércmester adomázgat, ha esik, ha fú! Megpukkadtak volna mérgükben; de előbb leüttetik mind az ötnek a fejét.
A szabómestereknek fogalmuk sem volt, hogy a tilosban járnak – hiszen csak egy korty borsos méz- vagy pálmaborra, egy falat süteményre hívták meg egymást a komoran fehérlő falak tövébe, azért választva az estéli órákat, mert ilyenkor gond nélkül elszabadulhattak a műhely és az otthon nemegyszer fárasztó közegéből. Feleségeik utánanéztek, vajon nem kocsmajáró lett-e az ágy és a pénzesláda gazdája, majd, miután kutatásuk (mely nem lépte át az illendőség határait) eredménytelen maradt, hüledezve és értetlenül ugyan, de visszatértek napi foglalatosságaikhoz: a gyerekneveléshez és a pletykálkodáshoz.
Az öt férfi tehát lustán, ráérősen beszélgetett a suhogó lombok hangfogó burájában, míg néhány könyöknyire tőlük őzek, legúr- és cerkófmajmok, karcsú vapitiszarvasok jártak-keltek egymás ösvényeit soha nem keresztező útjaikon, az erdő különféle emeletein. Rájuk aranymarkolatú puskát szorongató, néma férfiak vigyáztak. Az állat és az ember körforgalma furcsa násztánchoz hasonlított a holdsarló megvilágította tisztásokon.
A mondatok látszólag összefüggéstelenül áradtak, hömpölyögtek. Csak néha moccant egyikük, kinyúlva a borostömlő vagy a süteményes tálka felé:
– Az udvar tízezer rőf hernyóselymet rendelt a múlt héten.
– Csak tudnám, miért kellett a cinóber! A császár, azt mondják, a pasztellt jobban kedveli a harsányságnál.
– A hernyóselyem a kéjenceknek való, mit kezd vele a nagyúr?
– Azt beszélik, hogy a császári hadsereg látványától elszalad az ellenség. Épp a minap futottam össze az egyik tavernában…
– Majd ad neked az asszony, Luff!
– …egy régi ismerőssel, akivel valaha egy műhelyben dolgoztunk, ő mesélte, hogy a hsziungnu törzsek egyetlen nyílvessző kilövése nélkül futamodtak meg, amikor megpillantották a császári sárkányokat!
– Mese, mese, Balumi. Még nem ittál eleget ahhoz, hogy nagyobbat lódíts!
– Hagyj békén, Luff! Én is hallottam ezt a históriát. És el is hiszem.
– Bárcsak a császár…
Ez volt az a pillanat, amikor a természet – azoknak a titokzatos törvényeknek engedelmeskedve, amelyek a szél, a csillagok vagy az álmok menetét irányítják – közbeavatkozott. A hegyek felől lágyan ledőlő szél gyenge árama megszakadt, és a fák azon nyomban beszüntették levélmonológjaikat.
a vetélytársnők dekoltázsa
Olyan csend ülte meg a teret, mint a nagy színházi helyiségeket, közvetlenül a függöny felgördülése előtt (még a pompázatos toalettet viselő miniszterfeleségek is felfüggesztették a vetélytársnők dekoltázsának és társaik öltönygombjainak távcső-pásztázását), s ebben a csendben talán még a fára felpattanó, felriasztott majom fáradt zihálása is hallatszott.
A férfiak nem vettek tudomást a megváltozott körülményekről, és folytatták a mind több borral öntözött, mind több ropogtatnivalóval megágyazott társalgást, mely a kezdeti semleges témákról a jelen veszélyes vizeire kanyarodott.
A néma őrök fűzöld ruhában, földhöz-fához lapulva, elhagyták őrhelyeiket, hogy kiderítsék, honnan ered a szapora beszélgetés. Ragyogó fegyvereik tusát köpenyük ujjába rejtették. Szigorú parancsuk volt minden rendbontó előállítására, esetleges ellenállás esetén pedig erőszak alkalmazásától sem riadtak vissza.
Igaz, a császár, aki alapjában véve irtózott a vértől s a haláltól, meghagyta, hogy az „erőszak ne lépje túl a szükségesség mértéket”, de a császár most a nyitott ablakokon beáramló, nesztelen ventilátorok, a pillangószárny finomságú pankák hajtotta éjszakai levegőben fürösztötte torz arcát, s élvezte, hogy a csaknem észrevétlen fuvallatok egyedül őt, a kiválasztottat paskolgatják.
Igen, a felséges úr szerfölött kedvelte, ha a földi ember számára elérhetetlen jelenségek kitüntetik őt figyelmükkel, éppen ezért hívatta be a Birodalom zegéből-zugából a legkülönfélébb időjósokat, csillagászokat és mágusokat, akik furcsa szerszámaikkal, fából és fémből eszkábált lábas jószágaikkal óidők regéiből kivált alakokhoz hasonlítottak.
– Nekem félre kell mennem egy kicsit!
– Nekem is!
– Nekem is!
Az ötfős csapatból csak Luff és Balumi maradt, akik elfeledkeztek iménti összeszólalkozásukról. Egymással szemben ültek a föléjük árnykupolát emelő öreg babérfa alatt, egyikük fapoharát forgatta vékony ujjai között, a másik egy fahéjas pogácsát törögetett, és a morzsákat az éji hangyáknak szórta a fűbe.
Vékony, jelentéktelen külsejű volt ez a két férfi, sápadt arcú, görnyedt tartású, akárcsak a többi szabómester, akik napkeltétől napnyugtáig görnyednek munkájuk fölé.
Az egyik szőke volt, a másik barna; de ezzel vége is a különbözőségnek. Akár testvérek is lehettek volna, testvérek az egyformaságban és a köznapiságban.
Semmi külső jel nem tanúskodott arról, hogy saját szakmájuk messze földön híres mesterei, legfeljebb a Luff kurta melledzőjébe hímzett furfangos aranyszál és Balumi nadrágjának extravagáns hurkai árulkodtak: nem akárki ez a két érdektelen figura, akik felöltőnek az éjszaka feketeségét választották.
– Te, Luff – törte meg a csendet Balumi (egyiküknek sem tűnt fel a némasági fogadalmat tett természet hallgatagsága) –, te, Luff.
– Mit akarsz?
– Mondd meg nekem: boldog vagy te?
A lopakodó őrök újra nekiindultak. A legfinomabb bőrbe bújtatott lábuk annyi zajt sem ütött, mint a nagy szakértelemmel vadászó vagy lehullott gyümölcsöt válogató sündisznó apró lábának tipegése-topogása a friss aljnövényzetben.
Egyik-másik már elért a vadaspark faláig, és a rejtekajtókat keresgélte, amelyek csak belülről és csak leleményes kulccsal voltak nyithatók, s közben egy másodpercre sem szűnt meg hallgatózni.
életük-haláluk
A két szabómester elérhető távolságra került, s most már csak a vad őrök jóindulatán múlt életük-haláluk. A babérfa hatalmas levelei lassan lebegtek a felélénkülő hegyi szélben, mint a csalánfőzetbe áztatott nehéz flanelkendők.
– Boldog-e, Balumi? Ezt kérdezted?
– Azt hát. Boldog.
– Mert mi az a boldogság? Meg tudnád-e mondani nekem? Én boldog vagyok, ha estére olyan fáradt leszek, hogy a kezemből kiesik a tű, és szemhéjam olyan súlyos, hogy gerendákkal kell alátámasztani. Bevonszolom magam az ágyba, és alszom, mint a bunda.
– A te boldogságod a medve boldogsága, Balumi. Egyébre nem vágysz talán?
– Mire, Luff? Mindenem megvan. Házam, munkám, eleségem, még szórakozásra is futja a városban. A felséges császár…
Az utolsó szóra az egyik őr, aki legközelebb került a beszélgetőkhöz, és tulajdonképpen már csak az a méter választotta el tőlük, amit a hajdani építőmesterek húztak a vadaspark köré, felkapta a fejét.
Mit akarnak ezek a csibészek a császártól?
Fejével intett a többieknek, akiknek bizonyos tekintetben parancsnokuk volt, hogy álljanak készenlétben, majd óvatosan kinyitotta a rejtekajtót. Öveik mögül előhúzták a pányvát, hálót, ki-ki a maga elfogóeszközét.
– Ez az, Balumi! Éppen ez az! Soha nem vágytál arra, hogy a felséges úr is elismerje tehetségedet? Hogy megcsodálja, amit készítesz, és amit soha nem pillanthat meg felséges szemével; soha nem ölthet magára? Pedig…
– Tudom, mire gondolsz, Luff. Készíthetnénk olyan ruhát a császárnak, amely őt a Birodalom, mit a Birodalom, a földkerekség legelegánsabb, legpompásabb alakú férfijává teszi! Ugye, ez jár a fejedben? Meg lehetne csinálni éppen… Csak egy gond van. Egy aprócska gond.
– Bizony, Balumi. Miképpen juthatnánk mi ketten a császár elibe? Ezt kéne még kifundálni! De igen gyorsan, mielőtt a többiek visszatérnek.