Nacsinák Gergely András

A CSÁSZÁR ÚJ LELKE

2012 december

A CSÁSZÁR ÚJ LELKE

Egy, a Historia Augusta lapjain olvasható hagyomány szerint Hadrianus császár, mielőtt az akkor még nem létező keresztény időszámítás szerinti 138. év július 10. napján meghalt, az alábbi verset mondta tollba:

Animula, vagula, blandula,
Hospes comesque corporis,
Quæ nunc abibis in loca,
Pallidula, rigida, nudula,
Nec, ut soles, dabis jocos.

Hadrianus művelt és pragmatikus uralkodó hírében állt: kedvelte a művészeteket, különösen az építészetet, de nem habozott megszabadulni a művészektől, ha ellenére voltak. Azt beszélték, ő ölette meg a kor sztárépítészét, a damaszkuszi Apollodóroszt, akivel egyszer szóváltásba keveredett, és azt sem tudni, fiatal szeretőjét, a később isteni rangra emelt görög ifjút, Antinooszt pontosan milyen körülmények közt nyelte el a Nílus. Mindenesetre érdeklődött az irodalom iránt is: fiatalon állítólag valósággal falta a görög szerzők műveit, és két hadjárat között szeretett versekkel bíbelődni – de ez a neki tulajdonított öt sor messze túl van azon, amire műkedvelőtől számítani lehet, még akkor is, ha az illető klasszikus nevelést kapott császár. A szavak játékos, szomorú zenéje azt is megigézi, aki nem tud latinul. A verset először Móra Ferenc fordította magyarra:

Lelkecske, kóborka, dévajka
Testem vendége, s társa te,
Mely tartományba utazol?
Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,
Kis tréfáidnak vége már.

Az ismertebb magyarítás Weöres Sándoré, ő egyik kötetének mottójául is választotta:

Lelkecske, lengécske, gyöngécske,
Test társa, pártfogója is,
Oly tartományba térsz, amely
Sápadt, szigorú, mezítelen,
És nem játszol többé soha.

Hadrianus úgy beszél a lelkéhez, mint a kisgyermekekhez szokás: nem tudom, született-e az antikvitásban ez előtt olyan mű, amely ilyen szépen, féltő gondoskodással fordul ahhoz a megfoghatatlan és törékeny hipotézishez, amit általában emberi léleknek neveznek. A lélek mint a test tettestársa: reszkető, védtelen, kimerült, megzavart madárka. Mi olyan félelmetesen megkapó ebben az öt sorban, hogy magyarul is legalább négy fordítása született? [1] Tény, hogy egész irodalomtörténeti tradíció visszhangzik benne: Poe nevezetes hollójának károgása éppúgy kihallható belőle, mint a József Attila-i „a semmi ágán ül szívem”. Legszebben az első és a negyedik sor zenél: csilingel, mint a kisbabák játékai, csupa becézgetés; csakhogy míg az egyik a lelket szólongatja, mint anya ébredő kisgyermekét, a másik már a túlvilág sivár tájain reszkető árnyat énekli meg ugyanezen a csengő üveghangon. Hadrianus számító pragmatizmusa az idők során lassan feledésbe merült: hadjáratait csak a történészek tartják számon, híres erődítései megtépázott szalagként futnak végig Britannián: de ez a gyermeki hang megmaradt, és még most is képes kivívni bárki rokonszenvét. Az utókor ítéletében ez az öt sor többet ér, mint az összes csaták és kősáncok. „Különc, tudós, szeszélyes, szerelmes szívű és mindig úton levő” – jellemezte Hadrianust Szerb Antal, aki kortársaként bizonyára kevésbé gyöngéd szavakkal illette volna a császárt. Animula, vagula, blandula – verődnek oda-vissza a szavak, és az ember csak csodálkozik, hogyan lehet ilyen szépen meghalni: hogy az emberből rím és zene jön elő, nem hörgés vagy nyüszítés; nem a félelem dadogó hangjai, hanem gyermekdal.

nga09112

És közben semmi illúzió: talán ez a legmegrázóbb az egészben. Vannak japán halálköltemények, az úgynevezett jisei, amelyekben az élettől búcsúzás hangjait ugyanígy versbe foglalták; azok viszont jobbadán fegyelmezett és meditatív költemények, csupa díszes öltés, és egészen másképp megrázóak.

Hetven és egy év!
Vajon hogyan maradt meg
a harmat cseppje?
Megtisztítottam
szívemnek tükrét, most a
holdat tükrözi. [2]

Keleten a fölismerésnek és megvilágosodásnak évezredes tradíciói vannak, éppúgy, ahogy a halálversnek is: a haikukban megszólaló kakukk szava, a köd, a virágszirmok mind kifinomult utalások a kimondhatatlanra. Hadrianus hangja viszont azé az emberé, aki épp csak megtanulta szólongatni a lelkét; egyszerűek a szavak, akár egy mondóka, és alig lehet elhinni, hogy egy dörzsölt és sokat látott uralkodótól valók.

Akkoriban kezdett a nyugati ember barátkozni a lelkével, és ez a párbeszéd többé-kevésbé azóta is tart: Szent Ágoston nem sokkal később már egy egész könyvben igyekezett feltérképezni önmagát, és az európai kultúra úgy általában megszokta, hogy az ember belső világa mégiscsak szóra érdemes valami, óvatosan bogozgatható titok. Addig, ha hihetünk a filológusoknak, az ember inkább belső késztetések és külső erők játékterének érzékelte önmagát, istenek és indulatok kusza halmazának; a késői antikvitásban viszont már barátkozott önnön belvilágával, és kialakult a tradíció, hogy egységes egészként tekintsen magára. Lassan körvonalazódni látszik egy különös intuíció: valaki lakik bennem, aki én vagyok, és mégsem egészen én; akit gyerekkorom óta hordok magamban, de nem nőtt fel velem, és semmi áron nem akar megkomolyodni; mindig animula, lelkecske marad, akiért felelős vagyok, mégsem ismerem. Ő az, aki játszik bennem (ő kérdi Kosztolányi hangján: „akarsz-e játszani?” – ismét egy vers, melynek forrásvidéke ebben az öt sorban lehet), és az ő szomorúságához nincs fogható, ha már nem játszhat tovább. És ezt elsőnek és ilyen szépen épp egy császár mondja, aki kíméletlenül leverte Simeon Bar-Kochba lázadását Júdeában, megszilárdította birodalmának határait, ügyes politikával leszerelte ellenségeit, újjáépíttetett tucatnyi régi várost. Vagy ha nem az urakodóé ez a hang, akkor kié?

nga09113

Pszichológusok mondják, hogy van egy réteg az emberi psziché palimpszesztjének mélyén, amely nem a tudattalan tartománya, de a tudatos énnél sokkal mélyebben fekszik; az önazonosság kútfeje, nem lehet hipnotizálni vagy megkerülni: mindig figyel, működik és vár. A felszínen, az érzetek és észlelések határvidékén élő ember talán a külvilág és belvilág érintkezési pontján kialakult limessel azonosítja magát: pedig a self, ha van ilyen, inkább ez a távoli megfigyelő. A halál felé közeledve az ember egyedül marad ezzel a belső lénnyel, aki egyszerre király és gyermek; úr, ha nem is visel császári bíbort, és lepke vagy madár, habár nincs szárnya. Amikor már végképp nincs kihez fordulni és nincsen visszaút, az ember szólongatni kezdi ezt a lelket, aki ő, és mégsem ő, akiről mindvégig tudott, mégis teljesen ismeretlen. „Animula, vagula, blandula.” És utolsó leheletéig reménykedik, hogy a sötétség mélyéről egy csengő gyermekhang válaszol.

  1. A versnek még két fordítását ismerem. Az egyik Szerb Antalé:
    „Lelkecske, te kis bizonytalan,
    Vak vendége és társa te a testnek,
    Hová mész most, milyen helyre,
    Te kis sápadt, fázós, meztelen,
    És nem fogsz többet tréfálkozni?”
    A másik Várady Szabolcs munkája:
    Lelkecske, te lengeteg, ingatag,
    testem vendége, útitárs,
    sápatag, sivatag, hallgatag
    helyekre visz most az utad,
    játékaidnak vége már.
  2. Somogyvári Zsolt fordításai
kép | shutterstock.com