Kutas József

A BUSZVEZETŐ

2012 május

A BUSZVEZETŐ

Az első kávé után kiélesedett a világ.

A lényeges dolgok egyszerre kiemelkedtek az álmos szürkeségből, magasba szökkentek, akár a víz alá nyomott gumilabda. Elég volt rágondolni a műanyag pohárban gőzölgő, forró löttyre, s már úton volt.

Jó sofőr hírében állt.

Párás tekintetű autóbuszok sorfala előtt kellett elhaladnia, hogy a kerítés mellett parkoló járgányhoz jusson. Még nem volt aktív szolgálatban, agya mégis ráállt a többfelé figyelés hullámhosszára. Cipője gumitalpa csusszant a macskaköveken. Nem szerette a nedves utakat. De az őszi égbolt mára tiszta időt ígért.

Járás közben gépiesen mormolta a központi helyiségben összegyűlt kollégák neveit. Miért nem őket osztották be a közutálatnak örvendő 77ÿ- járatra?

A lassú mantra elfojtotta feltörő dühét.

Noha társai semlegesen együttérzőek voltak, a levegő szinte tapinthatóvá sűrűsödött a megkönnyebbüléstől: senki sem szeretett a város leghosszabb és legrosszabb állapotban lévő vonalán lehúzni nyolc-kilenc órát. A buszvezető éppen arra gondolt, az út egyetlen előnye, hogy kevés utassal kell foglalkoznia, amikor heves köhögésroham tört rá, valósággal összecsuklott. Végtelennek tűnő másodperceken át rázta a fuldoklás, szája megtelt a pocsék kávé utóízével.

egy disznó vicc miatt

Vajon meghallották az öklendezését? Az udvaron nem járt senki. Jó sofőr hírében állt, de nemigen kedvelték. Talán mert túl magasra nőtt? Meg hogy negyvenévesen is kimegy a szobából egy disznó vicc miatt? Vagy rendmániáját, pontosságát nem szerették? Nem ment el a vállalati bulikra és a születésnapi összejövetelekre. Tudhatták róla, hogy egyedül él, még kutyája vagy macskája sincs.

Folytatta útját.

Gyenge szél ébredt a szögesdróthajú kerítés mögött, és halkan, fenyegetően morgott. Megtorpant – vajon nem kellene mégis beteget jelentenie? –, de a rosszullét elillant.

Imádott vezetni. A levegő enyhe benzin- és felázott földszaga magához térítette. A csöndet egy-két beindított busz dörmögése verte föl. Felpillantott az égre. Minden a helyén: a csillagok fénylő csavarokként tartották össze a világosodó alvázat. Balra halványan derengett a pilótafülke, amelyben az örökké éber Hold teljesít éjszakai ügyeletet. Mindjárt fölváltanak, cimbora.

Most a hosszú-hosszú körforgalom utcáinak, tereinek nevét mormolta. Levendula köz, Tulipán utca, Borostyán utca, és így tovább. Itt, hacsak nem kertész az ember, könnyű eltévedni. Ő azonban nem tévedt el. Kinyitotta a fülkeajtót, és bekapcsolta a motort.

Maradt néhány perce berendezkedni. Örült, hogy az előző buszvezető semmi nyomot nem hagyott maga után, filctollkupak vagy összegyűrt noteszlap se árulkodott róla. A fekete, matt felületeket finom csillagpor borította.

Öklével a volánra ütött. Tökéletesen egészséges volt, harcra kész. Csak egy szerdai nap, egy újabb bevetés, ami után otthona megszokott nyugalma várja. Lakása dísztelen, tárgyszerű. A hatalmas, bézsszínű fotel a fekete keretes Panasonic felé fordítva, könyvei nagyság és téma szerint csoportosítva a polcokon.

sötét árnyékok

Gázt adott, és búcsúzóul felvillantotta a fényszórókat. Minden sofőr így tett, amikor elhagyta a garázst – mintha kockázatos és kiszámíthatatlan utazásra vagy kalandra indulnának. Bő tíz percébe került, míg átverekedte magát a közlekedési csomópontokon, és elhagyta a kivilágított főutcákat, amelyeken sötét árnyékok kellették magukat. Egyik-másik kirakat vicsorogva verte vissza a fényt. Megkönnyebbült, amikor a 77ÿ területéhez tartozó alacsony házak közé ért. A hatalmas, rozsdás reklámtábláról fürtökben lógtak a korábbi transzparens maradványai. Itt is minden a helyén volt, akár az égen: a lehúzott redőnyök mögött alvó, ismeretlen emberek, a fekete udvarok lyukai, a fényben felvillanó fatörzsek és az egyforma lejtésű tetők. A busz lágyan ringatózott. A 77ÿ vonalán egyre mélyebbre hatolt a város alvilágába.

Az első megálló a semmiből bukkant fel, de ő már néhány másodperccel előtte fékezett, mert tudta, hogy jön. A megálló üres volt, ferde pad árválkodott az enyhén befelé görbülő két akácfa alatt. Gondolatban tett egy pipát az utcanév mellé (Körömvirág), és gázt adott. A busz meglódult, háta pillanatra az ülésbe préselődött – elmosolyodott örömében. Egy méterrel a személygépkocsik tetőmagassága felett ülve bárkinél messzebbre látott. Gyors szemvillanással pásztázta a környéket. Ilyenkor már feltűnnek az első utasok – várt, de most senki.

A régi típusú műszerfal diszkrét derengésbe vonta a fülkét. A magas ostorlámpák egyenlőtlen fénye miatt az út hol elsötétedett, hol kivilágosodott. Váratlanul érte ugyan, hogy erre a járatra került, de a megrázkódtatás dühös izgalma elenyészett.

Az utcák jobbról és balról futottak a főútba, merőlegesen illeszkedtek, akár egy létra letört fokai. Az ég hol látszott, hol nem. Egy idő után elfogta a sofőrök örök kísértése. Unta már az utat, a fékezések és ráérős gyorsítások hullámvasútját, és bár nem vágyott rá, hiányolta az utasok hajnali parádéját. Minden napszaknak megvolt a maga különleges emberegyvelege. Leginkább a nyolcórásokat kedvelte: szerette a jegykezelő készülék felé nyúló mozdulatok nyerseségét, az üléskeresési ceremóniát. Most bármelyik órával kiegyezett volna. Elhagyta a tizedik megállót, és egy lélek sem mutatkozott – még a falak tövében sem osont senki. A redőnyök leeresztve, a kerítések összefonták rácsujjaikat. Pedig szerda van, gondolta, nem szombat vagy vasárnap, hétvégén nem lennék itt, egy órával később kezdenék.

Úgy tervezte, átmázolja a lakását, és nem hagy ki egyetlen foltocskát sem. Egyik napról a másikra elege lett az ugyanolyanságból, és mivel nem volt baráti vagy ismeretségi köre, amit terebélyesíthetett volna, a tárgyakon töltötte ki bosszúját.

Lassított. Ezúttal nem érte be egyszerű sebességcsökkentéssel, erősen fékezett, és begurult a csálé esővédővel büszkélkedő, üres megállóba. Rádőlt a kormányra, a fekete-fehér környéket fürkészte. Így mozdulatlanul az utca sakktáblatemetőhöz hasonlított. Se hang, se mozdulat. A virág nevű utcák lakói máskor kihasználták a hajnali járatot, megtöltötték az utasteret. A fáradt vagy rezignált arcok, a görnyedt hátak és kopott öltözékek valahogy helyrebillentették: látta a kontrasztot az itteni élet és a saját élete között. Egyszer azon kapta magát, hogy halkan fütyörészik – elfelejtette, hogy a közutálatnak örvendő vonalon nyomja a pedált.

Ezúttal nem volt se tömeg, se fütyörészés.

Sokáig tartott, amíg a buszt újra mozgásba hozta. A házak tovább aludtak – mintha ő nem is létezne. Elfogta a bizonytalanság: jó helyen jár-e? A következő megállónál úgy helyezkedett, hogy le tudjon olvasni egy utcatáblát. A név megnyugtatta, de a rossz érzés nem szívódott fel.

Kitárta a fülke ajtaját.

Üres lakásában a szőnyegeket felcsavarta, a bútorokat a szobák közepére tolta. Csak a legszükségesebb holmikat hagyta elöl – akárha költözködne.

közönyösen zötykölődve

Ment tovább. Fénykutakba csobbant, sötétségen gázolt keresztül. Minden egyes megálló előtt megdobbant a szíve, azt remélte, várnak emberek a buszra, de csalódnia kellett. Az ég sem világosodott. Nyomuk sem volt a fekete drapériát széthúzó fényujjaknak. A 77ÿ közönyösen zötykölődve haladt át a halott tájon. Ablak-ajtó zárva, redőnyök leeresztve. A keresztutcák is csöndesek. Ráütött a volánra. Már a kisujját se mozdította, ha megállóhoz közeledett – valami furcsa, megmagyarázhatatlan összeesküvés ez, s ő az áldozat. Erős késztetést érzett, hogy letérjen a kijelölt útról, és bevegye magát a sötétbe, vagy ráhasaljon a dudára, és nyomja, üsse, míg mindenki fel nem ébred a környéken.

Hirtelen felszakadt a hajnali sötétség, és a Harangvirág utca szürke, sértődött arca nézett vissza: vakolatfoltos homlokzatok, remegő kezű fák, megroskadt kapuboltozatok. A fülkeajtó halkan nyikorgott, és amikor fél karral hátranyúlt, hogy visszahúzza, tekintete több pillantásba és testbe ütközött. Az utastér félig megtelt. Unalomig ismert, az álomból épphogy kicsomagolt arcok bámultak rá. Egy tinédzser orráig húzta baseball sapkáját.

Gyorsított.

Az autóbusz lágyan ringatózott a Margaréta utcán, amely a Tulipánba torkollott – máris letudta a táv felét, onnantól visszafelé halad a hurkon. Felsóhajtott. Tudata legmélyére tolta az előző időszakot, és becsukta maga mögött az ajtót – nem árt az utasoktól három lépés távolságot tartani. Fékezett. Festés helyett talán jobb volna elköltözni.

kép | adobe.com