A BÖLCSESSÉG ÁRA
2011 december
Aki a könyvekből nem tanul többet, mint ami a könyvekben áll, az felerészt sem használta a könyveket. Akit a könyvek nem tesznek képessé, hogy megtanulja megérteni és megítélni azt is, ami nincs a könyvekben, akinek értelmét a könyvek nem élesítik, és nem világosítják fel, az rosszabbul akkor sem járna, ha egyáltalán nem olvasott volna könyveket.
G. E. Lessing1
Lessing ebben az éles eszű században2 is a legokosabbak közé tartozott. A pascali embertípusba, amelynek emésztő szenvedélye az igazság, amelynek öncél és legfőbb gyönyörűség a gondolkodás. Műveinek máig ható varázsát az adja, hogy át tudják sugározni az olvasóba a gondolkozás közben érzett örömet. Látjuk, hogyan születik meg szemünk előtt, hogyan ölt testet, lesz egyre harcosabb és diadalmasabb a gondolat. Egy csodálatos értelem karon fog bennünket, és megmutatja nekünk műhelyének titkait.
Szerb Antal3
Gotthold Ephraim Lessing művei nálunk alig ismertek. Drámáinak máig legteljesebb válogatása fél évszázadnál régebben jelent meg, esszéinek csupán töredéke olvasható magyarul. Darabjait alig játsszák, pedig Kazinczy már a 18-19. század fordulóján csaknem valamennyit lefordította. Minden darabja más. Témái összeérnek, át- meg átfedik egymást, de nem következnek egymásból. Lessing előbb írt színdarabot, csak később foglalta össze, amit a legjelentősebb drámaírókról gondolt – töprengései nem fojtották el benne a drámaírót.
tudományos karriert remél
Hősei kényszerhelyzetekben élnek, drámáikat az önismeret hiánya és a téves önértékelés okozza. Tragikomikus helyzetekben vergődnek, amelyekből tragédia éppúgy lehet, mint komédia. Első darabjának, A tudóspalántának főszereplője is rosszul ítéli meg önmagát: Damis „ifjú tudós” – legalábbis ezt a szerepet játssza. Könyvekkel bástyázza körül magát, páratlan tudományos karriert remél. Hét nyelven ír és olvas. Tanulmányozza Maimonidest, Homéroszt, Arisztotelészt, Plautust, Horatiust. Világképét olvasmányai alakítják, büszkén hirdeti elefántcsonttoronyba zárt felsőbbségét. Emberi kapcsolatai nincsenek. Szerencsétlen? Az. Tudja? Dehogy! Mulatságos? Persze. Most izgatott. A berlini Akadémia értesítését várja. Egy pályázaton ő is érdekelt. Biztos benne, hogy nyert. Apja ötlete, hogy házasodjék, vegye feleségül – ezzel sok pénzhez jut – az ő nevelt lányát. Damisnak ugyan nincs kedve a házassághoz, de… nem mindegy? Ez új feladat, érdekesség. Eleget olvasott a házasságról. Házastársnak egyébként is bárki megfelel…! A lány is beleegyezik – pontosabban beletörődik, hogy más döntsön helyette. Még hálás is a nevelőapjának, pedig mást szeret: Damis egykori barátját. A darab irányát aztán az okos, tűzről pattant szolgálólány dönti el: érkezzék levél, mely tudatja az apával, hogy reményei hiábavalóak, nem számíthat pénzre. És lássatok csodát! A derék atya nyomban meggondolja magát, nagylelkűen beleegyezik a szerelmesek házasságába, Damist meg úgyis az izgatja, hogy nyerte-e a berlini Akadémia pályázatán.
Mimmo Paladino képe, Carlo Nardone, flickr.com
Végül az a levél is megérkezik, illetve éppen hogy nem az. Akinek Berlinben be kellett volna nyújtania Damis pályázatát, nem tette meg. Elolvasta Damis írását, és nevetségesnek tartja, nem felel meg a pályázat feltételeinek. Levelében azt is tudatja, mit tartanak Damisról tudós körökben. Az ifjú tudós dühöng, átkozódik, megfogadja: elhagyja Németországot, megfosztja hazáját és a német tudóstársadalmat önmagától. A darab végén a szolgáló levél-trükkjére is fény derül. Az ifjú tudóst kivéve mindenki boldog. Felszabadultan ítélkeznek a dühöngő Damisról. Őszinteségük kíméletlen, immár senki semmit nem akar tőle. Mi meg nevetünk – sírunk.
Moliére a nagy példa, mégsem érezzük, hogy Moliére-epigont olvasnánk. Lessing a hőseit jellemző szenvedélyből indul ki: Damis például mindig saját zsenialitására gondol, s úgy hivatkozik a nagy bölcsekre és költőkre, mintha csak vele állnának szóba. Az emberek az ő nagyságához asszisztálnak – meg is illeti őt a hódolat! Nem veszi észre, hogy jól értesültségével önálló életszemléletének hiányát igazolja, így védekezik és zárja el magát az emberi kapcsolatoktól. Van abban valami fenyegető, ahogy a darab végén „kivonul” a világból. Még nem dőlt el, észre tér-e egyszer egyáltalán vagy megmarad önáltatása fogságában. A feloldatlanság is Moliére Mizantrópját idézi – vajon a csalódott ember megbosszulja majd a „sértéseket”?!
radikális szabadgondolkodó
A Kinek a pap, kinek a papné – vígjáték. A nyitójelenetben két fiatalember beszélget: Adrast ki nem állhatja Theophant. Ezt nem titkolja, sőt kérkedik vele. Theophan lelkész, hivatalból türelmes, szeretné barátjának tekinteni Adrastot, ám a radikális szabadgondolkodó, a „forradalmár” álszentnek látja Theophant – és minden egyházi embert. Holott a józan ész mást sugallna. Mindketten házasodni készülnek, sógorok lesznek. Ugyanannak az apának a lányait veszik feleségül. Igaz, leendő házastársukkal problémáik akadnak, ám mindketten jó véleménnyel vannak a másik jövendőbelijéről. De hol itt a vígjáték? Megint a két lány közös szolgálója lát át a szitán. A bonyodalom során hőseink nagy keservesen végre kimondják valódi érzéseiket – partnert cserélnek. Adrast visszavonja sértéseit, megszelídül. Már nem ,.szabadgondolkodó”, nem is forradalmár. Okafogyottá válik hát a készülő tragédia: a radikálitást elfújja a szél. Mintha Lessing azt sugallná: ne csapjátok be magatokat, jobb lesz a kedvetek.
Eszerint ott van dráma, ahol hazudunk. Kompromisszumból, önzésből, számításból vagy kényelemszeretetből. Persze más, ha tudunk róla, és más, ha nem. Hőseink jó ideig úgy tesznek, mintha megtehetnék, hogy nem tudnak róla. Szerencséjükre önáltatásaik lelepleződnek.
Mimmo Paladino: Sóhegy, thaiz_mm, flickr.com
A zsidók című egyfelvonásosban két álarcos kirabolna valakit, de egy épp arra járó negyedik ezt megakadályozza. Másnap reggel az álarcosok – álarc nélkül – panaszkodnak: tervük nem sikerült. Jön az Utas is, az éjszakai „negyedik”. Az egyik esti álarcos faggatja: mi s hogy történt, s hogy ne legyen félreértés, azt is megsúgja: a rablók csakis zsidók lehettek. Milyen hosszú szakálluk volt! Az Utas menne már tovább. Mintha menekülne. Mi elől? Nem akarja tovább igénybe venni vendéglátója, a rablóktól megmentett báró vendégszeretetét, egyébként a báró is azt gondolja: zsidók voltak a támadói. Nagyon rossz véleménye van róluk. Az Utast azonban az egész háznép körüludvarolja, a bárókisasszony rajong érte! Gyereklány még. Apja szemefénye. Az Utas – hogy ne tűnjék udvariatlannak – végül is beadja a derekát, még egy éjszakára marad, s közben felfedezi: eltűnt a dohányos szelencéje. Akkor fény derül az éji rablás homályban maradt részleteire, lelepleződnek a tolvajok, megkerül az ellopott dohányos szelence. Mindenkiről minden kiderül. A báró férjhez adná a lányát, akivel alig bír; a lány végre megszabadulna apjától – mindketten az Utasban látják a megoldást. De ki az ismeretlen vándor, aki mérsékletre inti az érte lelkendezőket? Szolgája se tudja, előad ugyan egy rémtörténetet, amiből semmi nem igaz. Ám eljön a pillanat: az Utasnak színt kell vallania. Alighanem ezt akarta elkerülni. Bevallja: zsidó. A közlést megdöbbenés, majd az Utas szolgájának gyalázkodása követi. Aztán mindenki visszavonulót fúj, a báró már csak nagylelkű akar lenni: felajánlja megmentőjének minden vagyonát. „Inkább legyek szegény, de hálás, mintsem gazdag, de hálátlan.” Az Utas hárít. „Viszonzásul csak azt kérem öntől, hogy valamivel szelídebben és kevésbé általánosítva ítéljen népem felől. Nem szégyellem a vallásomat, s nem ezért titkolózom ön előtt. Nem! De láttam, hogy kedvel engem, népemet azonban nem szívelheti. Én pedig mindennél többre becsülöm egy ember barátságát, bárki legyen is az, ha megtisztel vele.” A báró elnézést kér. Utas és vendéglátója együtt vonul a házba. A báró szolgálója azért még viccelődve megkérdezi az Utas szolgájától: nem zsidó-e ő is. Függöny.
tragikus fintor
A darab megértéséhez nem szükséges ismerni a korabeli zsidóság helyzetét.4 Ha van „zsidó” – van „nem zsidó” is. És nincs ember, mert épp a „zsidó” vagy „nem zsidó” identitás gátolja. És veszedelmes ott a lét, ahol közmegegyezés a megosztottság. A darab tragikus fintora, hogy az Utas a darab első percétől menekül, a színvallást akarja elkerülni, értelmezésem szerint nem akar besétálni a csapdába, amelyből emberként nem lehet kijönni, mégis kilátástalan helyzetbe lavírozza magát: kényszerűségből legitimál egy előítéletet.
A Lessing nevéhez fűződő első „polgári szomorújáték” a Miss Sara Sampson. Ma nem tűnik újdonságnak a polgári környezet, hiszen az azóta született drámák többsége ilyen környezetben játszódik. Lessing emberi sorsokat akar ábrázolni, annak a közegnek a drámáit, amelyet jól ismer. A történet helyszíne egy angol fogadó, de sem az angol, sem a polgári környezet nem lényeges. Ami igazán fontos – mint minden jó drámában –, a szereplők sorsában jelenik meg. Övék e „polgári” világ, ők teremtik – bennük él és ők benne.
A Miss Sara Sampson Marwoodja démoni alak, a gyűlölet megszállottja. Semmilyen fondorlattól nem riad vissza, hogy elpusztítsa vetélytársát. Számos magyarázatot talál, miért nem törekszik megszabadulni a gyűlölet diktálta kényszertől. Ha néha el is gyengül, rideg számítással mégiscsak teljesíti feladatát. Sara épp ellenkezőleg: még ellenségeinek is megbocsát. Viselkedése szinte valószínűtlen – ahogy valószínűtlen a gonoszság működése vetélytársnőjében. És minél szorongatóbb a helyzete, annál értelmesebb és világosabb. Ebben Náthán rokona. Sara szerepét nehéz játszani, mert önsajnálatra csábít. Végül is a Miss Sara Sampson minden újdonsága ellenére a klasszikus drámák hagyományát követi – Schiller sokat tanult e darabból. A „polgári milieu” nem egy eleme tér vissza az Ármány és szerelemben.
Mimmo Paladino képe, Rete Civica Iperbole, flickr.com
Lessing tudta: darabjának vannak gyengeségei, „a szerző – írja nagyvonalúan – inkább kitart hibái mellett, minthogy vállalja egy teljes átdolgozásnak talán hiábavaló fáradságát. Eszébe jut, mit mondott Voltaire hasonló alkalommal: ‘Nem lehet mindig végrehajtani mindazt, amit barátaink tanácsolnak nekünk. Vannak szükségszerű hibák is. Ha egy púpos embert ki akarnánk púpjából gyógyítani, életétől kellene megfosztanunk. Gyermekem púpos; egyébként azonban egészen jól érzi magát.’”5 Ez sokat elárul Lessingről. Nem törekszik mindenáron tökéletességre. Ha nem megy, nem megy. Csak lejegyzője – persze a legteljesebb odaadással – darabjának, de nem követel érte elismerést, nem bizonygatja mindenáron a tökéletességét. Ez a szerethető hozzáállás valószínűsíti az anekdotaként fennmaradt történetet, amely szerint hat hét alatt írta a Miss Sara Sampsont, hogy megmutassa: ő is képes „könnyeztető” darabot írni.
A Philotas stílusjáték is: mintha ógörög dráma lenne. A „klasszikus” környezet ma a címszereplő magatartásának kortalanságát jelzi; költői ötlet, de a francia klasszicista drámák ókori alaptémáit is idézi. Mintha azt mondaná: ezt is tudom!
az áldozathozatal megszállottja
A hétéves háború idején emberek áldozzák életüket a hazáért. Eszményeik lelkesítők, áldozatvállalásuk határtalan. Philotas az eszme, az áldozathozatal megszállottja. Herceg, egy király fia. Emberfelettit követel magától. Lessing nem sejthette, hogy az életüket elragadtatottan áldozó eszmeharcosok örök példáját alkotja meg. A rövidesen divattá váló Sturm und Drang kanonizálja majd ezt a mentalitást! Mitől szorong Philotas? Apjáról mondja: „Félek, jobban szeret engem, mint birodalmát!” Fogságát, kiszolgáltatottságát megalázónak tartja. Büszke, lázadó! Minden résztvevő gesztust, támogató megértést elutasít, nem ismer a maga számára kíméletet. Még a fogságban is azon töpreng, miképp okozhat gondot ellenségeinek. Gyermek még. Élete első csatája után fogták el. Senki nem akarja elpusztítani, nemesen bánnak vele, börtönében az ellenséges király a látogatásával tiszteli meg – épp ezt utasítja el, megakadályozza, hogy apja kiváltsa őt fogvatartója hozzá hasonlóan fogságba került fiával. A dicsőséges halál fontosabb neki, mint az élet. Öngyilkosságától környezete is megrészegedik. Lenyűgözi őket a lelkesítő példa. De az „eszme”, illetőleg az ürügy, amelynek nevében Philotas meghal, alig számít. A kíméletlen erő, a parttalan hiúság, az önpusztító, narcisztikus gőg és magabiztosság, amit önmagától és másoktól is megkövetel, minden értelemnek ellentmond. A kegyetlenség, amellyel magát pusztítja el, kíméletlenné tenné felnőtt uralkodóként is.
A Minna von Barnhelm közvetlen előzménye is a hétéves háború. Épp véget ért. De ne vegyük nagyon komolyan a dráma napi aktualitását! A darab egyetlen napon játszódik, a háborút lezáró hubertusburgi béke után, Berlinben, a Spanyol királyhoz címzett fogadóban. A darab főhősét, a poroszok oldalán harcoló Tellheim őrnagyot, aki saját zsebéből fizette ki a legyőzött szászok hadisarcának egy részét, épp a békekötés hozza félreérthető és végzetesen kiszolgáltatott helyzetbe. A porosz kincstár azzal vádolja: a szászok megvesztegették. A seregből elbocsátják, állásától, becsületétől megfosztják – semmije nem marad. Ehhez adódik, hogy mindenkin segít, elosztogatja vagyonát, s míg az uralkodó vissza nem vonja a megalázó gyanúsítást, nem fogad el semmit. Büszke, sértett. Ha másban nem is, ebben Philotas rokona.
Minna von Barnhelmet a háború alatt ismerte meg Szászországban, a jegyese. Minna az őrnagy keresésére indul Berlinbe, s véletlenül abban a fogadóban száll meg, ahol Tellheim tartózkodik. Találkozásuk első pillanata örömteli, a következő már nem: az őrnagy távolságtartó, kimért: nem akarja szerelmét is a nincstelenség és az erkölcsi megnyomorítottság helyzetébe kényszeríteni. Önsorsrontásból és büszkeségből vállalja a színjátékot. Nem hagyja, hogy bárki segítsen. Ebből a helyzetből ír Lessing vígjátékot. A Minna von Barnhelm egy tragédia lehetőségét rejti, mégis „katonaszerencse” lesz belőle – azaz: a katona szerencséje.
Mimmo Paladino: Kék ló, Riccardo Palazzani, flickr.com
Minna Tellheim hősi pózait mint egy tükörben mutatja fel – és ezzel megfordítja a helyzetet. Mintha ő vált volna földönfutóvá, s épp Tellheim miatt, aki – lám! visszaélve mindazzal, ami korábban őket összefűzte – megtagadja és elutasítja őt. Büszkén veti fel a fejét, nem kér az ilyen kapcsolatból! Az őrnagy ettől sutba vágja a mártírszerepet: a földönfutóvá vált Minnáért készséggel vállal minden nehézséget! Szerelme és lovagiassága egyaránt kötelezi. De Minna tovább játszik a tűzzel. Hajthatatlan. Amíg sok félreértés és félrevezetés, és persze szenvedés után meg nem oldódik minden. A király visszavonja a Tellheim elleni vádakat, hősünk visszanyeri becsületét, állását, vagyonát. Minna is bevallja: nem nincstelen. A boldog befejezésnek semmi nem állhatja útját. A jó – értsd: értő – figyelem tehát a legnehezebb helyzeteket is képes megfordítani. A darab másik szerelmespárja: Minna társnője, az ugyancsak huszonegy éves szász kisasszony, Franciska és Paul Werner őrmester, Tellheim katonatársa. Szerepük igazolja: a bajban lehetnek, vannak barátaink. De Lessing megjeleníti a kor ismert figuráit is: a fogadóst, akinek ügyeskedései, pénzimádata, könnyen irányítható véleménye nagyon ismerős, vagy Justot, Tellheim szolgái közül az egyetlen becsületest. Feltűnik egy igazi hamiskártyás és szerencsejátékos is – a mulatságos francia kapitányról Minna ezt mondja Franciskának: Kislányom, te olyan remekül értesz a jó emberekhez; mikor tanulod meg végre, hogy a rossz embereket is el kell viselni? Elvégre ők is emberek. – És gyakran nem is olyan rosszak, mint amilyennek látszanak. – Csak fel kell fedeznünk a jó oldalukat. – Azt hiszem, ennek a franciának is csak az a baja, hogy hiú ember. Merő hiúságból adja ki magát hamisjátékosnak, merő hiúságból nem akar tőlem adományt elfogadni, nem akar hálával tartozni. Lehet, hogy most szalad, kifizeti apró tartozásait; a maradékból pedig, amíg futja, békében és takarékosan éldegél, eszébe sem jut a szerencsejáték.
Az Emilia Galotti Titus Livius A római nép története a város alapításától című munkájának egyik epizódja alapján készült. Lessing még darabja szövegében is utal rá, hogy történt valaha valami hasonló. Ahhoz is van bátorsága, hogy a darab csúcspontján, az V. felvonás 7. jelenetében ezt hősnőjével mondassa el: „Hajdan volt olyan apa…” És Emilia Titus Livius egykori megoldását sugallja apjának.
a hatalom arroganciája
Az Emilia Galotti itáliai környezetben játszódik. Játékos ötlet ez is, felszín, művészi keret, költői lelemény. Valódi érintettség nélkül Lessing nem tudna drámát írni egy kilátástalan helyzetben vergődő, kiszolgáltatott lényről. Ismernie kell a hatalom arroganciáját. Mi kell hozzá, hogy a hatalmi gépezet olajozottan működjék? Mindenekelőtt valaki, aki uralkodói helyzetbe jutva nem tud, vagy nem akar mértéket szabni vágyainak. Miért is tenné? Nem kényszeríti rá senki, semmi. Mindent megtehet. És lesznek segítői is – talpnyalók, lakájok –, akik busás nyereség fejében aktivizálják a lelkükben szunnyadó – mit is? – gonoszságot. Nem így fogják nevezni, de ez is hozzátartozik a játékhoz. A „nagy ember” védettségében, nevében és érdekében tisztítanak el az útból mindenkit, aki a „hatalmas” vágyaira nemet mer mondani, vagy ellenszegül.
Hettore Gonzaga, Guastalla uralkodó hercegében szenvedélyes vágy lobban Emilia Galotti iránt. Nem tud szabadulni tőle, de Emilia épp férjhez menni készül – meg kell hát előznie. Késedelem nélkül, azonnal.
Mimmo Paladino: Elmo, debbie ding, flickr.com
Emilia hús-vér ember: érzékeny, érzéki – kísérthető. Esendő, tapasztalatlan. Nem érti, mi mocorog a lelkében. Magatartása, jelleme nem steril és nem kiforrott. „Egyáltalán nem kedvelem a hősies vagy filozofálgató szüzeket. Arisztotelész, az erények hasznosságáról szólván, nyomatékosan kizárta abból az asszonyokat és rabszolgákat. Egy hajadonban nem ismerek nagyobb erényt a jámborságnál és engedelmességnél” – írja Lessing fivérének Emilia Galottiról. Csak egyetlen jelenetben látjuk együtt Emiliát jegyesével. A lány szeretné elmondani, hogyan környékezte meg Gonzaga, aztán hallgat anyja tanácsára, nem szól, és a jelenet végén megkönnyebbül. Mintha kő esne le a szívéről, mikor elnapolja, hogy számot vessen érzéseivel. Megtiszteltetés számára, hogy az uralkodó felfigyel rá. Vagy nem is a herceg személye, rangja vonzza? Amikor állítólagos rablói elől a hercegi kastélyba „menekítik”, hálája jeléül a herceg lábai elé veti magát. A megadás elragadtatott jele ez. Talán így egyszerűbb döntenie. Lessing drámáinak egyik jellegzetessége, hogy a szereplők megnyilvánulásai közötti „hidakat” az olvasónak-nézőnek kell megépítenie. Lessing hagyja szereplőit gondolkodni-élni a kimondott szavaik utáni csendben, s a csend – mielőtt a szavak újra megzavarnák – magasabb szintű szóra nyithat kaput. Minden kimondott szavunk múltunkhoz tartozik. De aminek hallgatásunk teremt teret – még nem. A szereplők a köztes csendben változnak.
szemfényvesztés
A herceg elől végül minden akadályt eltisztítanak. Csak ketten akadékoskodnak még: a lány maga és az apja. Már tudják: tőrbe csalták őket. A herceg azt tervezi, a kancellár házába viszi Emiliát, be a városba. Leginkább ott van biztonságban a rablóktól… az apának szükségtelen lányával tartania – legalábbis a herceg szerint. Csupán azt sikerül kikönyörögnie, hogy utoljára találkozhasson a lányával. Emilia is tudja már: a herceg gondoskodása szemfényvesztés. Leszámol illúzióival. „Kitép? Visz? – kérdezi Emilia. – Ki akar tépni, vinni akar: akar! akar! – Mintha minekünk, apám, nem volna akaratunk!” Van-e? Lehet-e? Emilia az öngyilkosságot választaná. Inkább azt, mint a romlottság kísértését. Apja figyelmezteti: „Neked is csak egy elveszteni való életed van.” Mire büszkén feleli: „S csak egy ártatlanságom!” És: „Hatalom! Hatalom! Ki nem tud a hatalommal dacolni? Amit hatalomnak neveznek: semmi; a kísértés az igazi hatalom. – Vérem is van, apám; fiatal, meleg vérem, mint bárkinek. S az érzékeim is érzékek. Nem állok semmiért se jót.”
Az apa a padlóra fekteti halott lányát. Tette rémítő, abszurd és irracionális. Mint a közeg, amely erre kényszerítette. Nem adhat fölmentést magának, a hercegnek sem. Megkérdi hercegét – most már következmények nélkül teheti – izgatja-e még „kéjvágyát” a látvány? Majd – és ez külön szépsége a darabnak – a herceg elvárásai ellenére közli: nem kívánja „ízetlen tragédiaként” öngyilkossággal lezárni saját történetét. Nem teszi meg ezt a szívességet. Inkább maga adja fel magát, s várja földi és égi bírái ítéletét. A hercegből kitör a düh: áthárítja a felelősséget. Ami őt magát illeti, kész a mentség: „a fejedelmek is emberek”; csak nincs szerencséjük: „…még ördögöt is kell barátul venniük?” Íme, a gonoszság árulkodó önleleplezése: a másik – ördög.
Az Emilia Galotti nagy hatással volt Schillerre. És azóta is fontos mindazoknak, akik az ember erkölcsét, tisztánlátását, tisztaságát fontosabbnak ítélik a puszta túlélésnél. Lessing ajánlja: vállald az ébrenlétet. Szemben az ocsmány hatalommal, a fenyegetettség, megfélemlítés és gyomorforgató hazugságok ellenére. Ez a lessingi hitvallás például az Ármány és szerelemben nagyon is tetten érhető. A valós helyzetre ébredést, és a szembefordulást az önkénnyel mindketten elhagyott szeretők kiszolgáltatottá váló sorsával érzékeltetik: Lessing Orsina grófnő, Schiller Lady Milford példájával.
Mimmo Paladino: Sóhegy, wikipedia.com
1777 decemberében, kevéssel karácsony előtt, Moses Mendelssohn és felesége meglátogatja Wolfenbüttelben a Lessing-házaspárt. Lessingék 1776. október 8-án, alig egy éve házasodtak össze. Mindkét asszony gyermeket vár. Lessing felesége, Eva König hamarosan szülni fog, Fromet Mendelssohn harmadik hónapban van. Karácsonykor megszületik Lessing fia, Traugott. Csak egy napot él. 1778. január 10-én Eva König is meghal. „Soha nem látsz már olyan nyugodtnak, elégedettnek, mint barátunk, Moses látott” – írja Lessing a fivérének. Mit gondoljon az életről? 49 éves. Ugyanabban a szobában, ahol felesége meghalt, fogalmazza hitvitázó válaszait Goezének. Augusztusban elveszti ezt is: a braunschweigi herceg megvonja tőle a szabad szólás jogát. Mi marad? A gondolkodás joga, és a leírt szóé. Ebből születik a Bölcs Náthán.
Minden kitaláció, ami Náthán sorsát illeti, minden csak fantázia. Lessing egy, még az övénél is kegyetlenebb sorsot választ – fenékig üríti a keserű poharat, ezzel vigasztalja magát. Nem mondhatja, hogy megkímélte a sors. A darab „happy end”-je csak látszat. Náthán elnémul. Ez a darab legnagyobb történése. Az általános boldogság ellenére tragédiája beteljesedik. Nagyobb tragédia csak az volna, ha ezt nem fogadná el. De elfogadja. Ez Lessing legszemélyesebb üzenete.
épp elég csoda
Jeruzsálemben vagyunk, a 12. században. Muzulmánok, keresztények, zsidók háborúznak. Most éppen fegyverszünet van. Persze megszokhattuk már Lessingnél, hogy ez csak felszín, költői ötlet, játék, nem ez a fontos. Náthán épp kereskedőútjai egyikéről tér haza. Sok pénzzel, gazdagon. Tűzvész pusztított a házában. Veszélyben volt egyetlen lánya is, akit egy templomos lovag, egy „keresztény” mentett ki a lángok közül. Felbukkanása Dajának, Náthán házvezetőnőjének égi jel, a „sors keze”. Úgy érzi: eljött a pillanat, hogy felfedje: Recha nem Náthán édes gyermeke, nevelt lánya csupán. Nem is zsidó. Keresztény szülőktől származik. Daja azon mesterkedik, hogy elhitesse Rechával: a templomos – aki a tűzvész óta nem mutatkozik – égi lény, angyal, aki megmentésére érkezett. Náthán mosolyog ezen a gyerekes mesén. Neki elég, ha valaki ember. Szemében az épp elég csoda. Hírlik: kisebb csodának köszönheti a templomos is életét: Szaladin szultán szabadon engedte. Húsz keresztény fogoly közül egyedül őt. Azt beszélik, a templomos húsz éve eltűnt fivérére emlékeztette.
„Mintha láttam volna már!” – mormolja maga elé Náthán is, amikor először pillantja meg távolról a feléje közelítő templomost. Kire emlékezteti? Emlékei közt kutat. E pillanattól kettős időben él: megfelel a környezetében élő emberek – Szaladin, Daja, Szittah és a templomos – kisebb-nagyobb kihívásaira, de emlékeiben visszafelé is halad. Nem ez az egyetlen, de ez a legszembetűnőbb közös vonás, ami miatt a Bölcs Náthán Szophoklész Oidipusz királyával rokon. Náthán hallgat múltjáról, de kérdések gyötrik, melyek közt a legnagyobb: kik voltak vér szerinti szülei Rechának, akit csecsemőkorától nevelt? Neki sem beszélt erről soha. Nem mintha rejteni akart volna előle bármit is, de úgy ítélte meg, hogy a felé forduló önzetlen figyelem több biztonságot ad a talányos bizonytalannál. A lassan világosodó rejtély előtt szemet hunyhatna most is, de nem olyan ember, aki az igazság útjába áll.
A templomos megjelenése aktivizálja a Náthán környezetében élő embereket. Maga a hős lovag – aki egy pillanatig sem rejti véka alá zsidók iránti ellenszenvét – szégyenszemre szerelemre lobban Recha iránt; Daja érvényt akar szerezni Recha keresztény származásának, azzal vádolja Náthánt, hogy bűnös módon zsidónak nevelte fel. Amikor a templomos szirupos ellágyulással megkéri Náthántól Rechát, ő – ki tudja, miért? – tartózkodó marad. A templomos felhorgad, Daja felháborodik. Hogy jön ehhez egy zsidó!? Aki ráadásul… Daja elemében van: szövetségest vél a templomosban, elárulja neki: Náthán nem Recha vér szerinti apja. A templomosnak több se kell! Nevek említése nélkül a pátriárkától kér útmutatást: mi jár azért, ha egy zsidó zsidónak nevel fel egy keresztény gyermeket? Az ítélet: „A zsidónak veszni kell”.
Szaladin pénzt akar. Az értelmi szerző Szittah, a végrehajtó ő. Csapdát állít Náthánnak. „Melyik hit az igazi: a muzulmán, a keresztény vagy a zsidó?” – kérdi. Muzulmánokat sértő válaszban reménykedik, hogy emiatt megsarcolhassa a zsidó Náthánt. Szittah a „gazdag, zsugori zsidót” akarja megkopasztani, Rechát is elvenné tőle: a muzulmán Szittah a zsidó Náthántól a keresztény Rechát.
Náthán egyetlen „bűne”: zsidó.
Mimmo Paladino: Lampedusa kapu, DukeUnivLibraries, flickr.com
Ez persze tévedés, Náthán egyszerűen csak ember. Igaz, nem veszik észre. Mit vesznek észre helyette? „Származás” alapján ítélnek. Egymásról is. A „származást”, melynek alapján rokonszenveik–ellenszenveik formálódnak, egyikük sem látja át, ez teljesen sötétben marad. (Ezért lehet vele olyan könnyen manipulálni, s lesz belőle önös érdek, melynek mentén megosztható a világ.) Vergődnek Náthán barátai is. A Barát a szerencsésebb. A pátriárka szolgálatában olyan feladatokat teljesít, amiket utál. Meg kell tudnia például a templomostól, lenne-e Szaladinnál a pátriárka kémje? És örül a nemleges válasznak. Nem érzi feljogosítva magát, hogy állást foglaljon nagy kérdésekben. Egyszerű ember, írni-olvasni sem tud. Martalócok dúlták föl a viskóját, kápolnáját. Elhurcolták. A fogságból megszökött. A pátriárka oltalmát kérte. De „nincs olyan nap – mondja –, hogy el ne kívánkoznám százszor is”. (IV. felvonás 7. jelenet) Hallotta a pátriárka ítéletét az ismeretlen zsidóról, aki sajátjaként nevelt fel egy keresztény gyereket – egy régi emlék nyugtalanítja. Utánanéz, hol találhatja meg Náthánt.
szó legnemesebb értelmében
A dervis Al-Hafi nemcsak elvágyódik, el is menekül. Megható figurájától távol állnak az előítéletek. Náthán sakkpartnere. Komolyan veszi a játékot, a barátságot is.6 Amit a Barát, ha nagy belső harcok árán is, de megold, az neki nem sikerül. Szaladin kincstárnokaként nem tudja elviselni, hogy akarata ellenére kiszolgáltatta Náthánt a vagyonát szétosztogató, s ezzel népszerűséget hajhászó Szaladinnak. Elmenekül a világból, meg sem áll a sivatagig. Hívja Náthánt is. Náthán nem menekül. Megtehetné, de nem teszi. Lessinget nem a vallások megbékélése érdekli, még kevésbé, hogy szót emeljen a zsidóság védelmében. A Bölcs Náthánban az ember a szó legnemesebb értelmében az. És úgy, hogy folytonosan megalkotja magát. Ez köti le a figyelmét, nem is jut eszébe más. Ettől nyeri meg magának a zsidóságot egyébként gőggel vádoló templomost is.
NÁTHÁN
Barátokká kell lennünk! Vesse meg
A népemet, ahogy csak jólesik.
Nem választotta népét egyikünk se.
Népünk vagyunk mi? Mi a nép? Zsidó
S keresztény tán inkább zsidó s keresztény,
Mint ember? Bár találtam volna ismét
Egy embert, akinek elég, hogy ember!
TEMPLOMOS
Istenemre, Náthán, olyat talált!
Olyat! Adjon kezet! Szégyenkezem, hogy
Egy percig másnak hittem, mint ami!
Ugyanezért nem jön zavarba, amikor Szaladin neki szegezi a kérdést: melyik vallás az igazi? A szultán hatalmi helyzetből kérdez. Náthán nem akarja megnyerni magának. Csak a kérdésre figyel. „Mi kell a szultánnak hát? Micsoda? /Azt gondoltam, hogy pénz – és lám: igazság!” Felismeri a csapda-helyzetet is. Nincs miért védekeznie.
NÁTHÁN […]
Megátalkodott
Zsidónak lennem nem lehet, zsidónak
Egyáltalán nem lennem – még kevésbé.
Mert kérdezhetné: ha nem zsidó, miért nem
Muzulmán? Megvan! Ez kiránt a bajból!
A mese nem csak gyermeknek való
Táplálék. Jön! Felőlem már jöhet.
Mimmo Paladino képe, Paolo Ferrarini, flickr.com
Melyik vallás az igazi? Náthán egy példázattal válaszol. A mese egy gyűrűről szól, amely nemzedékről nemzedékre örökségképp száll egy család legkedvesebb fiára. A gyűrűnek varázshatalma van: aki bízik titkos erejében – azt kedveltté teszi Isten s ember előtt. Ám történik egyszer, hogy egy nemes úrnak három érdemes fia is van. Nem tud különbséget tenni köztük, mindegyiknek szívesen adná gyűrűjét, oda is ígéri – kinek-kinek négyszemközt – mind a háromnak. De csak egy gyűrű van. Mit tegyen? Szorult helyzetében megbíz egy aranyművest: készítsen két újabb gyűrűt, megszólalásig hasonlót az eredetihez. Az elkészült másolatokat látva maga sem tudja, melyik az igazi gyűrű. Az apa meghal. Mindhárom fiú a gyűrű örökösének hiszi magát. Összekapnak, bíróhoz fordulnak: tegyen igazságot. A bíró ítélete így hangzik:7
NÁTHÁN
,,Azt kívánnátok, hogy rejtvényeken
Törjem fejem? Vagy addig álltok itt,
Míg meg nem szólal az igazi gyűrű?
De várjatok csak! Azt mondjátok, az
Igazi gyűrű kedvessé teszi
Isten s ember előtt a viselőjét.
Ez mindent eldönt, hisz a hamisítvány
Nem hathat. Melyiket szereti hát
Legjobban két fivére? Szóljatok!
Hallgattok? Vissza hat csak, kifelé nem
A gyűrű? Mind magát szereti csak
Legjobban? Ó, akkor megcsalt csalók
Vagytok mindhárman! Egyik gyűrű sem
Az igazi! Az igazi gyűrű
Bizonnyal elveszett, s a veszteséget
Pótolni készíttette ezt a hármat Az egy helyett atyátok.”
[…]
„Hát higgye hittel ki-ki: az övé
Az igazi. Atyátok, meglehet,
Egy gyűrű zsarnokságát már tovább
Házában nem tűrhette. S bizonyos,
Hogy mindhárom fiát szerette, s egyként
Szerette, s nem akart elnyomni kettőt,
Hogy egyiknek kedvezzen. Nosza hát!
Kövessétek megvesztegethetetlen,
Gáttalan áradó szeretetét!
Versengve igyekezzen gyűrűje
Varázshatalmát ki-ki megmutatni!
Segítse bűvös erejét szelídség,
Jóra-serénység, szíves béketűrés, –
Isten előtt térdet hajtó alázat!
S ha majd a gyűrű varázsereje
Késő fiakban megnyilatkozik
Pár ezredév múltán járuljanak
Majd ők megint e szék elé, mikor
Nálam bölcsebb bíró ül majd e székben.
S most – szólt a szerény bíró – menjetek!”
Lessing megfordítja a helyzetet. Azt mondja: más nem mondhatja meg, hogy kinek birtokában van a legfőbb kincs. Ez függésbe és rabságba taszítana. Mindenki gyűrűtulajdonos. Maga dönt, mi a fontos: hogy szeressék, elismerjék, hatalma legyen – vagy: hogy ő szeressen. Náthán az utóbbit választja. S ezért szabad. Nincs mire várakoznia. Teremtő képesség birtokosa, melyről Hérakleitosz beszél: „A léleknek Logosza van, önmagát növelő.”8 Tud erről a mindig növelhető, mindenkiben élő erőről. Bölcsessége a bibliai szegényeké. „Csak a koldus az igazi király” – kiáltja Al-Hafi után. A szegénység – képletes értelemben persze – a gazdagsága. Ereje, jósága, „hatalma”.
vallások és népek szerint
Nem volna elegendő Náthán okossága? Ha azt bizonygatná, hogy egyik ember azonos jogú a másikkal? Hogy vallási hovatartozás, születés nem számít? El lehet ezt magyarázni valakinek, aki eleve nem érti? A törvénykezés, törvényalkotás időről időre erre tesz kísérletet. És a legjobb esetben sem tud megoldást, ha vallások és népek szerint osztályozza az embereket. Aki eszerint ítél, maga is egyik vagy másik csoporthoz tartozik. És ha ebből indul ki, ha elfogadja az ember ilyen meghatározottságát – önmagát is ide értve mindig valami előzményre vezeti vissza –, be kell ismernie, hogy másoktól, akiket az övétől eltérő „előzmények” befolyásolnak, egyetértésre, hitelt érdemlő belátásra nem tarthat igényt.
Mimmo Paladino: Sóhegy, CastellammareOnline, flickr.com
Erről az alapról a sokféle népi, vallási determináltság miatt közös egyezségre jutni lehetetlen, hiszen minden ezerfelé divergál. Ez a „rendetlenség” rendeletileg nem megoldható. Pedig többnyire ez történik. Valaki „józan belátását” törvénybe emelni, kötelezővé tenni nem lehet! Ki mondja meg? Ki írja elő? A hatalom mindenkori birtokosai? Amiről igazán szó lehet, ami megvalósítható – nem lehet „kész”, nem lehet előírás szerinti! –, kívül van a lefektetett törvényeken. Náthán nem „elméletileg”, nem valami szerint ember, hanem valóban az. Ennek csak jelen ideje lehet. És egyéni megvalósítása.
Ebben a szellemben nevelte Náthán Rechát. Nem akarja őt elzárni a templomostól, akit rokonszenvesnek tart, de aki húsz éve eltűnt barátjára emlékezteti. Ez nyugtalanítja. Azt gyanítja: Recha és a templomos vérrokonok. Itt – és csak itt – fontos a származás. A rokoni kapcsolat kizárja a házasságot, melyet a templomos olyan hevesen óhajt. Náthán óvatos, hallgat erről, semminek nem akar meggondolatlanul elébe vágni. Vívódik. Ez az ő igazi drámája. Lassan elevenedik meg a múlt – lassan válik beszédessé a jelen. A történet sok szála közül ez a legfontosabb. Ez érinti Náthánt a legmélyebben.
rémítő jóslat
Történetünk jelene előtt tizennyolc évvel egy ismeretlen férfi kezéből Náthán egy csecsemőt vett át. Azóta fel is nevelte. Az egykori lovászból szerzetes lett, Barát, ő az, akit a pátriárka gyalázatos feladatok elvégzésére vesz igénybe. Hallotta a főpap ítéletét az ismeretlen zsidóról. Kötelességének érzi felkeresni Náthánt. Tizennyolc év után. Találkozásuk a színdarab legfontosabb és legszebb jelenete. Itt jutunk Náthán történetének időben legtávolabbi előzményéhez. Ezt a titkot őrizte, erről hallgatott. Az ismeretlen csecsemő –természetesen Recha – fölnevelésének motívuma Oidipusz sorsát idézi ismét. Tételezzük fel, hogy az Oidipuszra vonatkozó rémítő jóslat ellenére valaki mégis fölneveli őt abban a hitben, hogy ha szereti, a jóslat nem teljesül. A szeretet ugyanis az egyetlen, mely kívül esik mindenen, ami számítható. És csak az. Vagy ha mégis megvalósul a szörnyű jövendölés, emberhez méltóbb áldozattá válni, mint gyilkossá. Nem kutatta Náthán a gyermek származását. Azt gondolta: ha embernek tekinti – ember lesz belőle. Ugyanez a Barát véleménye is. Nem is ő a jeruzsálemi pátriárka!…
BARÁT […]
Világos, hogy ha azt a kisleányt
Valóban jól akarta felnevelni,
Sajátjaként kellett nevelnie.
S ha ezt csinálta volna, szeretettel
S hűségesen, talán azért ilyen
Fizetség jár? Ez nem fér a fejembe!
Hát persze, okosabb lett volna, ha
A kis porontyot másra bízza, hogy
Kereszténynek nevelje. Ám barátja
Lányát akkor nem is szerette volna.
S nagyobb szüksége van a szeretetre
Ð Ha egy vadállat szeretete is csak –
A kereszténységnél a kisgyereknek.
A kereszténység ráér azután is.
Ha máskülönben jámborságban és
Egészségben növekedett a lányka,
Isten szemében mit se változott.
S kereszténységünk fundamentoma
Nem a zsidóság? Sokszor mérgelődtem,
És ontottam keserű könnyeket,
Ha némelyik keresztény elfeledte,
Hogy hisz zsidó volt Jézus Krisztus is.
NÁTHÁN
Legyen szószólóm, jó barát, ha tán
Az álszenteskedés, a gyűlölet
Feltámad ellenem, mert valaha
Azt tettem én…
Mimmo Paladino szökőkút, marco monetti, flickr.com
És ekkor Náthán elmeséli a történetét. Ami az előtt történt, hogy az ismeretlen lovász kezéből átvette a gyereket. Ezt az epizódot a történelem nemegyszer ismételte azóta is…
NÁTHÁN
Darunban ért a gyermekkel. De azt
Nyilván nem tudja, hogy – pár napja akkor –
Kiirtottak Gathban minden zsidót
A keresztények nőstül-gyermekestül,
S hogy köztük volt a feleségem is,
S köztük hét nagyreményű szép fiam,
Bátyám házában búttam meg velük,
S a lángok közt ott vesztek mindahányan.
BARÁT
Ó, igazságos Isten!
NÁTHÁN
Akkor én
Ott feküdtem három nap, három éjjel
Isten előtt porban-hamuban,
És sírtam. Sírtam? Istennel pereltem,
Átkoztam eget-földet-magamat,
S megesküdtem, hogy gyűlölök, míg élek
Minden keresztényt.
BARÁT
Ó, nagyon megértem!
NÁTHÁN
De lassan visszatért az értelem,
S így szólt szelíd szóval: Mégis van Isten!
Mégiscsak Isten rendelése volt!
Jöjj, gyakorold, amit már régen értesz,
Hisz gyakorolnod sem lesz nehezebb, mint
Megértened – csak épp akarni kell.
Kelj fel! S felkeltem, s szóltam Istenemhez:
Akarom! Csak te akard, hogy akarjam!
S akkor leszállt a lóról, s ideadta
A kabátjába bónyált csecsemőt.
Hogy mit mondott s mit mondtam –
elfeledtem,
Csak azt tudom, hogy szállásomra vittem
És megcsókoltam ott a kisdedet,
És térdre hullva sírtam: Istenem!
Hét helyett egyet adtál újra!
BARÁT
Náthán!
Maga keresztény! Istenemre, az!
Nem volt még jobb keresztény!
NÁTHÁN Ó, öröm!
Amért keresztény vagyok én magának,
Ugyanazért zsidó nekem maga.
Mimmo Paladino: A kettészelt őrgróf, Michael Jones, flickr.com
Ezért a pokolra szállásért írta meg Lessing a bölcs Náthán történetét, hogy személyes tragédiájának poklát egy még mélyebb pokollal gyógyítsa. „Keresztény” és „zsidó” ebben a párbeszédben nem a szokásos vagy-vagy értelemben értendő. Annyit jelent csak: ember. Erre a nyitottságra, gyanakvás nélküliségre nevelte Náthán Rechát is, akinek minden megnyilvánulása Náthán dicsérete. Az ábrázolás különleges szépsége, hogy a szerző érzékelteti: Recha fiatal, félig gyermek még. Most lép ki a védettségből, most érik felnőtté. Daja még el tudja hitetni vele, hogy angyal mentette ki a tűzből – de le tud számolni ezzel az ábránddal. Nem csapja be magát akkor sem, amikor a templomos látványa már nem dobogtatja meg különösképpen a szívét. Náthán kivételével egész környezete szirupos „happy end”-re készül – erre tesz célzást Szaladin és a jóságosság álarcában erőszakosan fontoskodó Daja. Ami Daját illeti, Rechának nincsenek illúziói. „…keresztény, / Szeretetből kell mást gyötörnie. / A rajongók közül való, kik azt / Hiszik, csak ők tudják az egy igaz / Utat, mely Istenhez vezet. (…) S úgy érzik, mindenkit, ki más úton jár, / Az igaz útra kell vezetniük”. Rechának van hite. Nem elmélet, nem „száraz, könyvszagú tudás” alapozta meg, hanem őszintesége, tisztasága. „…Istenben való / Megnyugvásunk nem függ egyáltalán / Attól, hogy Istenről mit gondolunk.” Szereti Náthánt. Kétségbeesik az újabb fejleményektől, Szittahhoz bújik, oltalmat kér, csak ne vegyék el tőle apját. Elveszik?!
a dráma legemberibb pillanata
Náthán már számot vetett mindennel. Tudja, ki volt apja, anyja Rechának, és a templomosnak is. Ő tárja fel a múlt titkait a szultán előtt. Recha és a templomos a szultán öccsének, Asszadnak gyermekei. Érti már Szaladin is, Szittah is. Lám, mégsem úgy van, ahogy Daja tudta!… S ekkor a dráma legemberibb pillanata következik, mely oly szeretni valóvá teszi Náthánt. Olyan ez, mint amikor A Gyűrűk Ura9 Frodója sok megpróbáltatás után célhoz ér, ahhoz a kráterhez, ahová be kellene hajítania a gyűrűt, mely uralmat biztosít a világ felett – és az utolsó pillanatban meggondolja magát. Náthán odasúg Szaladinnak:
NÁTHÁN
Még semmit sem tudnak! Még rajtad áll,
Mit mondasz, mit nem mondasz meg nekik!
SZALADIN (a breviáriumban lapozgatva)
Ne vállalnám öcsém gyermekeit?
A véreimet? Gyermekeimet?
Nem vállalnám? Én? Neked hagyjam őket?
Szaladin a vérrokonság jogán elveszi Náthántól Rechát, akihez ezen kívül nincs köze. Mit mondhat erre Náthán? Mire hivatkozhatna? Egy másik előjogra? Ki döntse el, melyiknek van elsőbbsége? Vitatkozzon? Alkudozzék? Ez ellent mondana egész addigi életének, kiszolgáltatottá tenné őt. „Istenem, / Ha megmaradna lányomul nekem, / S még egy ilyen vőt is nyernék vele!… / Aligha lesz az úgy!” – mormolta maga elé Recha és a templomos kapcsolatáról. Mintha várta volna ezt a vereséget. Beteljesedett. Elhallgat tehát. Elvesztett mindent és mindenkit. Gathban meggyilkolt feleségét és hét fiát újra. Recha él, szeretheti őt. Csak úgy növekedhet benne a szeretet, ha elfogadja a veszteséget. Ezt tanulta meg Gathban, ezt tanulja most újra. Engedi, hogy megtörténjék. Így fogadja el Oidipusz is a maga tragédiáját. Náthán bölcsességének ez az ára.
Mostantól Szaladin szultán fog engedélyt adni Recha és Náthán találkozásaira. A származás jogán, mely Náthánnak soha nem volt kérdés. Recha is döbbenten áll. Hallgat ő is.
Lessing nem kíméli magát. Nem hárítja el a szenvedést, és minket sem kímél meg tőle. Náthán egyedül marad. Azaz: paradox módon csak így nem marad egyedül. Rechára ugyanez áll. Ez a tanítás. Nincs happy end. Ez a színház. És ez az Élet.
Mimmo Paladino: Dél II, Sharon Mollerus, flickr.com
A Bölcs Náthán megírása után Lessing már nem sokáig élt. Magányát nehezen viselte, egyre súlyosabb látási problémái voltak, fokozatosan elvesztette testi erejét. 1781. február 15-én, néhány nappal 52. születésnapja után meghalt.
Moses Mendelssohn írja róla: „(…) megírta a Náthánt és meghalt. Elképzelhetetlen számomra olyan mű, mely annyira fölötte áll a Náthánnak, ahogy ez a darab a szememben fölötte áll mindannak, amit addig írt. Nem emelkedhetett tovább anélkül, hogy olyan szférákba ne jusson, ahol eltűnik szemeink elől; és éppen ezt tette. Most itt állunk, mint a próféta tanítványai, és csodálattal meredünk a helyre, ahonnan a magasságba emelkedett és eltűnt. Távozása előtt néhány héttel még módomban állt megírni neki: ne csodálkozzék, ha kortársai nagy része félreismeri ennek a műnek az érdemeit; egy jobb utókor, halála után ötven évvel, hosszasan rágódik majd rajta, amíg megemésztheti. Valóban, több mint egy emberöltővel előzte meg évszázadát.”10
Vajon eltelt-e már az a több mint egy emberöltő?
