Bretter Zoltán

A BIZALOMVESZTÉSTŐL A HÁBORÚIG

2004 április

A BIZALOMVESZTÉSTŐL A HÁBORÚIG

Ha valakik, hát az antik görögök sokat tudtak a háborúról. Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy többet tudtak a háborúról és halálról, mint az életről, hiszen életük nagy részét a háború töltötte ki. Moses I. Finley, a neves ókortörténész arra a következtetésre jutott, hogy az antik görögség egész történetében, abban a majd ezer évben, aligha lehetett pár év, amely háborúskodás nélkül telt el. Ezen nincs mit csodálkozni, amennyiben elhisszük Benjamin Constant nevezetes megállapítását, hogy az antikok abban különböztek a modernektől, hogy még a kereskedelem kérdéseit is a háborúra szűkítették. Egy-egy antik városállam, a maga átlagosan három–négyezer lakosával, amikor csak megkívánta szomszéd felebarátjának kertjét, jószágait, nőjét, kardjához nyúlt, és lerohanta a birtokost.

a görög háborús tudás

Van azonban egy olyan mű, mely a görög háborús tudás közül is a legkiemelkedőbb, s mindazok, akik olvasgatták az elmúlt évszázadokban, sokat tanultak belőle a társadalom egészére nézvést és különösképpen az emberi viselkedésről. Thuküdidész A peloponnészoszi háború című munkájának olyan fordítója is akadt, mint Thomas Hobbes, aki nemcsak angolra ültette át a szöveget, de önnön politikai filozófiájának néhány jelentős megállapítását is Thuküdidészre alapozta.

A társadalom Thuküdidésznél is szétesik, éppen úgy – vagy közel úgy –, ahogy Hobbes-nál is megtaláljuk e szétesettséget természeti állapotként. De Hobbes nem a folytonos háborúskodást nevezi természeti állapotnak, hanem a fenyegetettség mindent uraló érzését. Mikor sötét felhők borítják az eget, és úgy érezzük, hogy bármikor ránk szakadhat, nos, ez a természeti állapot. Nem tudunk nyugodtan haladni a karavánnal, mert úgy érezzük, bármikor ránk törhetnek a rablók. A tartós, kikerülhetetlen, „fortélyos félelem” a természeti állapot jellemzője.

Thuküdidésznél a társadalom szétesése a sztászisz állapotának beálltával együtt következik be. Amikor a polgárok közötti bizalom elvész, az a bizalom, amelyik a tisztességet – akár a legkézzelfoghatóbb anyagi módon is – kifizetődővé teszi. A bizalom minden viszonyunkban megnyilvánulhat, amennyiben egyáltalán létezik. A barátomnak hiszek, mert eleve bízom benne, üzletfelemmel szerződést kötök, a kölcsönös bizalom alapján, abban a reményben, hogy mindketten betartjuk a szerződés feltételeit, ellenségemmel békét kötök, s bízom benne, hogy ez akkor lesz tartós, ha a békefeltételek nem megalázók és betartjuk őket. Ezzel szemben egy társadalmat akkor nevezünk szétesettnek, ha megannyi bizalmi viszonyunkból kivonulunk. Ez a sztászisz.

Hogy a sztászisz fölforgató gondolatát megértsük, forduljunk a jósdához. A peloponnészoszi háború 2. könyvének 17. fejezetében a következőket olvashatjuk: „Az Akropolisz alatt található úgynevezett Pelargikonon átok tiltotta a letelepedést; ezt a tilalmat fejezik ki egy püthói jóslat végső szavai is: ’…jobb a Pelargikonon nem megtelepedni!’ […] Én azonban úgy vélem, hogy ez a jóslat nem úgy értelmezendő, ahogy magyarázták, hanem éppen ellenkezőleg. Nem arra utal ugyanis, hogy a tér törvénytelen betelepítése miatt érték a csapások a várost, hanem arra, hogy a háború következtében lesznek kénytelenek lakóhelyül elfoglalni, s ha a jóslat a háborút nem említi is, előre látta, hogy nem jelenthet jót, ha egyszer ezen a helyen is lakni fognak.” Ez a kis értelmezési epizód megmutatja Thuküdidész gondolkodásának jellemzőjét. A háború az oka a nyomorúságnak, ami arra kényszeríti az athéniakat, hogy addig belakatlan területekre is költözzenek. A Pelaszgikon betelepítése nem az a misztikus, még erőteljes látnoki képességekkel sem megpillantható ok, ami az athéniak nyomorúságát okozza; a valóság ennél valóságosabb. A háború hiánya az a helyzet, amikor az athéniek követhetik a jóslat útmutatásait, isteneknek is tetszőn élhetnek – de a háború elvezet majd odáig, hogy föladják istenes életüket. Szerencsés az a társadalom, mely „istenfélő állapotban” van, s nem kell az elődei által is ráhagyományozott szokásokat, magatartási mintákat, közvélekedést – egyszóval a jóslatot – fölrúgnia. Igen, szerencsés ez a helyzet: nem erényeink eredménye, ha a társadalom összetartozásának jelei társadalmunkban megfigyelhetők. Erényeink gyakorlásához szerencse kell, az, hogy ne marcangolja a közösséget a háború, és ne kényszerítsen mindannyiunkat sutba vágni erényeinket.

bretter 2 2004 4

Péchy László, 1919. Pór Bertalan-grafika, Seidner Plakátgyár. 75864, fortepan.hu.

 

Tágasan értelmezve a háború a sztászisz. Állapot. „Békében ugyanis és jó körülmények között a városok és az egyes emberek is szelídebb érzésűek, mivel nincsenek a szabad elhatározást akadályozó kényszerhelyzetben. A háború azonban megszünteti a mindennapi kényelmet, s a tömeg indulatait erőszakos mesterként a pillanatnyi helyzet szerint alakítja.” A háború a szabad elhatározást korlátozza, hiszen minden pillanatban valamelyik oldalra kell állni, állást kell foglalni. Nem vagyunk többé abban a kényelmes helyzetben, hogy elmélkedve, megfontoltan, átgondoltan, ráérősen kialakítsuk álláspontunkat és aszerint cselekedjünk. Életünket már nem, csak ellenségeinket tudjuk építeni.

Ami ezután következik, az a sztásziszban tapasztalható jelenségek leírása. Először az ellenfél legyőzésére szőtt tervek kezdenek mind fantasztikusabb alakot és mértéket ölteni. Mind hatalmasabbá nő az ellenség a szemünkben, és mind nagyobb erőket fogunk képzeletben mozgósítani legyűrésére. Aztán a szavak elveszítik megszokott, mindennapi jelentésüket, amit egyfajta hallgatólagos egyetértés tartott fönn. A lopásra azt fogjuk mondani, hogy ügyesség, a vakmerőségre, hogy bátorság, a bölcs visszafogottságot pipogyaságnak nevezzük. „Aki mást sikeresen tőrbe tudott csalni, az volt az okos, aki a tőrt gyanút fogva kikerülte, az a még okosabb. Aki viszont eleve gondoskodott ilyen esetek megelőzéséről, azt bajtársiatlannak s ellenfelei előtt meghódolandónak mondták. Általában azt dicsérték, aki a másikat a tervezett gazságban megelőzte, s azt, aki mást ennek szándéka ellenére ilyesmire rábírt.”

fenyegető fegyverszünet

Még a családi kötelékeknél is fontosabbá válik a szövetség. Ezeket a szövetségeket ugyanis a közösen elkövetett törvénytelenségek forrasztják egybe. A tagok egymás iránti bizalmát a közösen megtervezett és kivitelezett törvényszegés pótolja. A sztászisz állapotában nincs kiegyezés, nincs kompromisszum, csak fenyegető fegyverszünet. Amint a legcsekélyebb alkalom kínálkozik, a számlát ki kell egyenlíteni, bosszút kell állni, s lehetőleg nem nyílt küzdelemben, hanem ott támadva, ahol a másik fél legfelkészületlenebb, legvédtelenebb. Minél elvetemültebb a bosszú, annál több eszességet feltételezünk arról, aki azt véghezviszi. „A legtöbb ember sokkal jobban szereti, ha ügyes bajkeverőnek, nem pedig tudatlan jámbornak nevezik, az utóbbit szégyellik, az előbbivel dicsekednek.”

Végül: „Mindennek az oka pedig a telhetetlenségből és becsvágyból eredő uralomvágy, mert ezekből ered a politikai küzdelmekbe keveredett emberek szenvedélyes harcvágya is. Mert míg a városokban a politikai vezetők szépen hangzó szavakkal mindenki törvény előtti egyenlőségét s a kiválóak bölcs uralmát emlegették, az államot, amelyet szavaik szerint szolgáltak, versengésük díjává tették, s az uralomért a legkülönbözőbb módon vetekedve nem riadtak vissza a legiszonyúbb eszközöktől sem, a megfélemlítés egyre több módszerét alkalmazták, bosszújuknak nem szabott határt sem a jog, sem az állam érdeke, s csak azzal törődtek, ami nekik akkor éppen kellemes volt. S mivel vagy igazságtalan szavazással, vagy erőszakkal jutottak uralomra, habozás nélkül szolgálták pillanatnyi érdekeiket. A jámborság semmit sem számított egyiküknél sem, s az jutott nagy hírre, akinek körmönfont okoskodással sikerült valamilyen szégyenteljes dolgot elérnie. A középen álló polgárokkal mindkét fél rosszul bánt, vagy azért, mert nem kapták meg tőlük a kívánt támogatást, vagy irigységből, hogy sértetlenek maradtak.

Hellaszban a viszálykodások közben az erkölcstelenség minden formája elterjedt, s nevetségessé vált és eltűnt a nemes lelkek legfőbb vonása, az erkölcsi tisztaság. Az egymás közti nézeteltérések a bizalmatlanság következtében a végsőkig kiéleződtek.”

bretter 3 2004 4

H. R. Hopps (1917): Destroy this Mad Brute (’Pusztítsd el ezt az őrült vadállatot’). A. Erhardt, Sammlung Eybl, Plakatmuseum Wien, Wikimedia Commons.

 

Ezt a színes és láttató leírást adja Thuküdidész a sztászisz állapotáról s annak okáról, a háborúról, a legszélesebb értelemben, hiszen könnyen felismerhető, hogy polgárháborúra is gondol. Azért fontos megjegyeznünk, hogy Thuküdidésznél nem pusztán háborúról van szó, hanem polgárháborúról is, vagy elsősorban erről, mert ki akarjuk terjeszteni gondolatát – a politikai világra általában –, s evvel elérhetjük, hogy az átvitt-áthozott értelem még nyilvánvalóbbá, szinte azt mondanám, megalapozottá váljék.

csupán ellenfél

A Thuküdidészt és Hobbes-ot elmélyülten olvasó Carl Schmitt mintha megértené a leckét. Amikor a politikai természetét leírja, megfogalmazza annak vezérlő elvét, már-már metafizikai helyét. Csak és csakis az a politika érdemli meg a politikai státuszt, mely minden egyes esetben valóban képes ölre menni pozíciói védelmében. Határozottabban fogalmazva: minden esetben késznek kell mutatkoznunk a háborúra ellenségeinkkel, hiszen éppen azáltal, hogy ellenségekként határozzuk meg őket, kikerülhetetlenné tettük magát a háborút is, legalábbis ha őszinték vagyunk önmagunkhoz. Ellenségünk és a háború összetartoznak, mint a sziámi ikrek. A liberalizmus (és Schmitt a liberalizmus ellenében dolgozza ki a politikai fogalmát) azért esendő, mert a sziámi ikreket szét akarja választani, ráadásul valamiféle bonyolult, tárgyalásos módszerrel, konferencia-alapon, anélkül, hogy a kést, tőrt, kardot elő akarná rántani. Az ellenség a liberális átköltésben nem halálos ellenség, csupán ellenfél, s a háború sem igazi háború, legföljebb parlamenti szócsata. A liberalizmus háziasítja a politikai harcot, tompítja a harci elszántságot, s így meghamisítja a politikai természetét.

Amivel azonban Schmitt nem számol, az mégis a folytonos háborús állapot, a sztászisz, s annak végső következménye: a bizalom elenyészése. Tudjuk, a polgári társadalmakat a bizalom tartja össze. A bizalom viszont nem valamiféle képesség, erény, jó szándék, hajlam, beállítódás, hanem politikai fogalom. Az erkölcsök összetartó ereje – Hegelnél a Sittlichkeit, „erkölcsiség” –, a bizalmat megteremtő politika következménye. Megfordítva: a sztászisz állapotában terjed el az erkölcstelenség, illetve tűnik el az erkölcsi tisztaság, mindenekelőtt mint fogalom, eszmény, erény. De – s ez itt messze a legfontosabb – nem az erkölcsi eszmény eltűnése eredményezi a társadalom szétesését, hanem a politikai harcok polgárháborúvá szigorodása (a polgárháborút messzemenően átvitt értelemben használom) eredményezi az erkölcs nyelvének megzavarodását.

bretter 4 2004 4

Lissák Tivadar, 1942. Klösz György és Fia Grafikai Rt., Légrády Sándor-grafika. 71992, fortepan.hu.

 

Legutóbb Esterházy Péter beszélt erről igen érzékletesen. S akár olvasta Thuküdidészt, akár nem, kétségkívül összecsengenek szavaik. (Összecsengésről furcsa így, ehelyütt írni, hiszen éppen arról elmélkedünk, hogy valamiféle előzetes nyelvi harmónia bomlik meg, amikor a háború kikényszeríti.) Márpedig a nyelvvel illik jó viszonyban lenni, a pontosság nem csupán erkölcsi követelmény, de maga az erkölcsiség. Éppen ezt mondja Esterházy: „Ezért van az kérem, hogy hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak tartozom, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, hanem egyes egyedül a nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek. Jó társaságban vagyok.”[1]

a nyelv önmagának elegendő

A „jó társaság” itt az erkölcsileg fennálló, létező társaság – emlékezzünk rá, az antik gondolkodásban, annak szókratészi-platóni hagyományában a Jó-Szép-Igaz egysége, a kalokagathia az egyetemes harmóniát fejezte ki, és a Jó az erkölcs ideája. Csak az idea létezik, minden más csalóka árnyékvilág. Ha a nyelvi kifejezés pontos, akkor teljesítette erkölcsi küldetését, mert megmutatta az igazat, és ez mindannyiunkat gyönyörrel, esztétikai kielégüléssel tölthet el. Amennyiben pedig mindezt az eddig elmondottakra alkalmazzuk, azt mondhatjuk, hogy a társadalom erkölcse mindaddig marad megbontatlan („addig marad ép a társadalom erkölcsi szövete” – fogalmaznának költőien a konzervatívok), amíg a barátságot barátságnak mondjuk, amíg az álnokságot álnokságnak, a hazugságot is annak, a cselvetést is annak, éppen annak, ami. Végső soron visszakanyarodunk a bizalomhoz. Bizalom ott van, ahol a nyelvi kifejezés mögött nem az előzetes becsléseink szerint nyilvánvalóan meglévő politikai (mondhatnám, háborús) szándékot kell keresnünk – mert a nyelv önmagának elegendő.

Persze így megint ellentmondáshoz jutunk. A nyelv, a gesztus, de még a rámutatás is olyan kifejezések, melyek a világ és annak kinyilvánítása közötti szakadékról árulkodnak. A hallgatás volna a legerkölcsösebb magatartás, de ki látott már csupa néma és mozdulatlan emberekből álló, ámbátor kétségkívül erkölcsösnek nevezhető társadalmat?

Nem állt szándékomban nyelvfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, csak arra vezetni az elmélkedés irányát, hogy amikor nyelvi pontatlanságot vagy alkalmasint nyelvi ármányt érzékelünk, nagyobb a baj, mint gondolnánk. Ott erkölcsi problémák vannak, a társadalom problémája van, és fölsejlik a sztászisz. Ez az, amit Esterházy is érzékel (Thuküdidész érzékeltetett). Esterházy hivatkozik Orwellre is (Newspeak), s mindannyian emlékezünk a diktatúrák nyelvére (elnézést, én egy kicsit jobban, lévén Ceaușescu Romániájában éltem huszonöt évig, ami nyilvánvalóan nem érdem, csak elősegíti az emlékezést). A mestermunka e tárgykörben Victor Klemperer nyelvész könyve, A Harmadik Birodalom nyelve (félszamizdat kiadás, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1984). Az 1881-ben született és 1960-ban elhunyt filológus a náci uralmat – Wittgenstein szavával – „nyelvjátéknak” tekintette. Tudta, hogy saját megsemmisítésüket a zsidók avval segítik elő leginkább, ha belemennek a nácik nyelvjátékéba; a nyelv használatának bevett, azaz uralkodó szokásait alkalmazzák saját magukra is. Ennek legélesebben kitapintható jele, amikor a zsidókra vonatkozó vicceket maguk a zsidók terjesztik, rabtartóik nevetését perverz módon igazolva. Klemperer ezt az őrült ellentmondást már a mottóban is érzékelteti Franz Rosenzweiget idézve: „A nyelv több, mint a vér”.

bretter 5 2004 4

Lissák Tivadar, 1942. 71798, fortepan.hu.

De újra és újra hangsúlyozni kell: a nyelv megbomlása csupán egyszerű tünet. Tünete az erkölcsi szétesésnek, ami azonban pusztán következmény. Következménye a háborúnak, ami viszont – Schmittel szólva – a politikai igazi, egyetlen lehetséges megnyilvánulása. Joggal mondhatjuk hát, nem az erkölcsnemesítő szándékok, nem az erkölcsi nevelés, nem is az erkölcsök büntetőjogi kikényszerítése (konzervatív gondolkodók szoktak erre a javaslatra hajlani) az, ami megoldást kínál a sztászisz kínjaira, hanem a politikai megoldás hozhatja vissza közénk a bizalmat. Mert nem az erkölcs megromlásáról, hanem a politika elromlásáról értekeztünk. Csak egy igazán nagy baj van: a politikának nincs politikai megoldása.

 

[1] Esterházy Péter (2003): A szavak csodálatos életéből. Előadás, Mindentudás Egyeteme, 2003. szeptember 8.
Olvasható itt.
Megtekinthető itt.
felső kép | Poszter, litográfia, 1919. Kongresszusi Könyvtár, Washington. Szöveg: „Le a bolsevizmussal. A bolsevizmus háborút és pusztítást, éhezést és halált hoz.”, Wikimedia Commons.