Bíró Gáspár

A BIRODALOM RENDJE

2004 február–március

A BIRODALOM RENDJE

(A birodalmak univerzalitás igénye) Az eddig ismert birodalmak mindegyike igényt tartott az egyetemességre, de csak a 21. század elejére jött létre az a helyzet, amelyben az univerzalitás igénnyel fellépő Egyesült Államok az egyetlen (vitathatatlan eszmei alapot, az igazságosság, a szabadság és az ember boldogulásának elősegítését hirdetve), mely olyan globális hatókörrel rendelkezik, hogy mindezt gyakorolni is képes. Hivatalosan azonban Washington nem hirdetett meg idáig semmilyen birodalmi eszmét, nem is nevezi birodalomnak magát, s nem várja el, hogy annak tekintsék a szó formális értelmében.

világállam megteremtése

Amikor a hatvanas években Raymond Aron egy univerzális birodalom kialakulásának esélyeit elemezte, úgy tűnt, a lehetséges pályázók sorában a Szovjetunió szerepelt az első helyen. Ideológiája kétségkívül univerzalista volt, politikai törekvései globálisak, s a leninizmus egyik politikai célkitűzése – hosszú távon, az államok és a nemzeti különbségek eltűnése, illetve megszűnése után – egy világállam megteremtése. Aron egy helyütt meg is jegyzi, hogy az univerzális birodalom létéről elmélkedők tulajdonképpen a Szovjetunió győzelmét kívánták a Nyugat fölött. (Aron 1984, 744) Egyébként Aron szkeptikus volt bármilyen (akár egy világföderáció formájában létrehozható) univerzális birodalommal szemben.1 A korábbi birodalmak univerzalitása a gyakorlatban állandó területi expanzióval járt, és/vagy hódítottak.

Nem mindegy, hogy egy-egy történelmileg létező birodalom univerzalitás-igénye mennyiben valósul meg egyoldalúan és könyörtelenül az alávetettekkel szemben, illetve milyen mértékben válik elfogadottá. Amikor J. L. Gaddis amerikai történész a hidegháborúról szóló híres könyvében a birodalmi eszme alapján értelmezte a Szovjetunió és az USA huszadik századi külpolitikáját, többek között ezt írta: „Egy birodalom próbája a működőképesség: a legkeményebb zsarnoknak is szüksége van arra, hogy némiképp elfogadott legyen alattvalói körében. (…) Azok a birodalmak, amelyek képesek az ellenvélemény befogadására és semlegesítésére, sőt egyes elemeinek átvételére, jóval tovább fennmaradnak, mint amelyek kizárólag eltiprásra törekszenek.” (Gaddis 2001, 83)2 Majd később: „Az Egyesült Államok (a Szovjetunióval szemben – BG) meglehetősen ügyesnek bizonyult birodalma irányításában. Vezetői, mivel demokratikus úton szerezték pozícióikat, alaposan ismerték a meggyőzés, alkudozás és kompromisszumkeresés művészetét – nem úgy, mint moszkvai kollégáik. (…)

Ryan Vaarsi, flickr.com

De a demokratikus hagyományok jól szolgálták a nemzetet a második világháború idején: a stratégiai célkitűzésekben a szövetségesek érdekei és lehetőségei is tükröződtek; nekik is megvolt az esélyük, hogy komolyan vegyék azokat. A háború után is megmaradt ez a kölcsönös alkalmazkodás, annak ellenére, hogy mindegyik fél tudta, az Egyesült Államok a végén aránytalanul nagy hatalomra fog szert tenni.” (Gaddis 2001, 89) Köztudomású ezzel szemben, hogy Moszkva ettől teljesen eltérő politikát folytatott, s mindenekelőtt eszmei téren volt hajthatatlan. A kommunizmus eszméinek „nemzeti”, azaz a helyi érdekekkel egyező újraértelmezését vagy megreformálását, ahol tudta, megtorolta, máshol akadályozta vagy kompromittálta.

unilateralizmus

Általánosan megállapítható, hogy az a gyakorlat, amely egy-egy birodalom univerzalitás-igényét megvalósítja, közvetlen hatást fejt ki a létrejövő (létrehozandó) birodalmi rend minőségére és tartósságára. Az alábbiakban idézett amerikai szerzők lényegében arról szólnak: mi jobb az USA hegemón helyzetének fenntartása szempontjából? Az unilateralizmus, az egyoldalú (sokszor katonai fenyegetéssel vagy bevetéssel) beavatkozás a világ dolgaiba, vagy a multilateralizmus, azaz a szövetségesekkel folytatott messzemenő egyeztetés és közös cselekvés, illetve újabb szövetségesek vagy barátok szerzése?

(A birodalmak rendje) Gombár Csaba a birodalmi kérdésről szóló kiváló tanulmányában így határozta meg a birodalom fogalmát: „A birodalom olyan politikai entitás, amely az előző állapotokhoz képest igen nagy térségben, igen nagy népességet fog át, és képes a nagyobb térség és az ott élő többféle etnikum, különféle hitű és többnyelvű népesség politikai irányítására. A nagyobb térség, a multietnicitás és az előzőleg a birodalmi központtól független entitások együttéléséből adódó problémák uralása a birodalmak alapfeladata – és egyúttal alapproblémája. (…) A birodalom többnyire (…) olyan politikai entitás, amely sajátosan centralizált, hatalmilag strukturált, területileg szegmentált, kulturálisan pedig differenciált, de világpolitikában egy egységként hat, s maga akarja meghatározni az adott világot.”3

Birodalmi rendről, illetve egy adott birodalom által meghatározott világrendről akkor beszélhettünk korábban, ha a következő feltételek fennálltak:

1) A politikai szereplők áttekinthető, időben és térben viszonylag stabil hierarchiába szerveződtek, amelynek élén a legerősebb birodalom vállalja és aktívan fenntartja elsőbbségét.

2) A szereplők ismerik a helyüket, és nem vitatják azt, valamint tisztában vannak a lehetőségekkel. Az elérhető privilégiumok az erősebb adományaként értelmezhetők, ami nem zárja ki a versengést.

3) Az erő és az erőt legitimáló elvek kiegészítik, sőt néha átfedik egymást.

4) A birodalmi és/vagy világrend fennállása esetén a kulturális különbségek nem válnak kizárólagossá.

5) A birodalomnak nincsenek stabil területi határai.

6) Nincs a hierarchiát szabályozó egyetemes érvényű jog, többnyire egyéni és kollektív privilégiumok vannak, amelyek jogilag is értelmezhetők. Vannak viszont a kollektív szereplők és az egyének érintkezését szabályozó normák, szokások, amelyek betartása elvileg mindenkinek érdeke. (Pl. a semlegesség esetei és területei, a menedékjog kérdése, a megadás és a fegyver-letétel szabályai stb.)

7) Amíg a rend fennáll, a fegyveres konfliktusok korlátozott jellegűek és a perifériára jellemzőek – ha kollektív entitások egymás közötti háborúskodásáról van szó. Ha valaki a birodalom ellen támad, azt nagy valószínűséggel elpusztítják. Két birodalom háborúi is általában a perifériákra korlátozódtak, s a napóleoni totális háborúkkal kezdődően váltak stratégiai céllá egymás fővárosai, s a kölcsönös felszámolásra törekvés (a kettő a gyakorlatban sokszor egyet jelentett).

8) A periférián egymás közt háborúzó feleknek rendszerint nem egymás teljes elpusztítása a cél. A huszadik századi, ún. prox-i háborúk pl. a „nagyok” befolyásának kiterjesztését szolgálták. Ha mégis bekövetkeznek nagyszabású irtóháborúk, mint pl. a kilencvenes években Afrikában, az a korábbi rend felbomlásának egyik biztos jele.

Mike Boening Photography, flickr.com

M. Defarges szerint a rend bomlásának további jelei:

– a nagy döntéshozatali mechanizmusok lebénulása;

– az eljárások „szakralizációja”, azaz az eljárási eszközből önmagában való cél lesz; az egyének belemerevednek státuszukba;

– a hatalmi versengések során eltűnik a politikai osztály belső szolidaritása; a politikai reformok felgyorsítják a bomlást.

Mivel az emberek nem értik, mi történik, cselekedeteik „váratlan, sokszor bizarr eredményekkel járnak.” (Defarges 1998, 8)4

A fentiekben néhány helyen szinonimaként használtam a birodalmi rend és a világrend fogalmát. A Szovjetunió felbomlása előtt a birodalmi világrend az egyes létező vagy csak de facto (azaz önmagukat hivatalosan nem birodalomnak nevező) birodalmak befolyása alatt álló „világot” jelentette, illetve azokat a területeket, amelyeken megalapozottan várható volt a birodalom megjelenése.

(A birodalom mint civilizáció?) Ha az elméleti vagy történészi tisztázást helyezzük előtérbe, a válasz minden további nélkül igenlő. Különösen az ókori nagy birodalmak működtek civilizáció-teremtő, illetve fenntartó keretként. Ha viszont azt nézzük, hogy a jövőre tekintve kaphatunk-e valamilyen hasznosítható ötleteket az Egyesült Államok céljaival és akcióival kapcsolatban, a válasz nem egyértelmű. Véleményem szerint néhány közös elemet kiemelhetünk egyes civilizatórikus képességeiket viszonylag sikeresnek mondható birodalmak gyakorlatából, illetve a római birodaloméból, mely utóbbihoz talán a legközelebb áll az amerikai modell. Figyelembe kell azonban venni, hogy 2001. szeptember 11-e óta Amerika is egyre távolabb kerül korábbi politikai, gazdasági és kulturális karakterétől.

nemzetállam paradigmája

A huszadik század második felében kibontakozott összehasonlító politikai vizsgálat a nemzetállam paradigmája köré szerveződött. A nemzetállam ebben az összefüggésben azt a zárt politikai teret jelenti, amely meghatározott és politikailag elismert határoktól övezett területből, egyetlen központi szuverén hatalomból és állampolgárokból áll. A birodalmak esetében ezek nem jellemzőek: az expanzió szögesen szemben áll a területi állam elvével, a politikai alanyok elsősorban nem egyének, hanem hierarchikus viszonyban álló politikai entitások, a lakosság az esetek túlnyomó részében politikai profil nélküli, ám kulturálisan eltérő csoportok összessége stb. Általában elmondható, hogy minden birodalom valamilyen magasabb elv materializálódása:

1) egy túlvilági hierarchiának5,

2) egy ősképnek, illetve

3) szekuláris formációk esetében

a) egy eszmének, vagy

b) az emberi organizmusnak, vagy

c) egy korábban létező sikeresnek bizonyult birodalmi szervező elvnek.

Ennek megfelelően azt is mondhatjuk, hogy minden birodalom egy végső, az eredetire vissza nem vezethető princípiumra alapul, mely néha konkrét személlyel fonódik össze, de többnyire függetlenül annak egyéni kvalitásaitól (pl. az istencsászár, vagy a párt első titkára).

Franck Vervial, flickr.com

Ez a princípium tehát lehet:

1) organikus,

2) misztikus vagy

3) absztrakt,

4) racionálisan konstruált (pl. az egyetlen párt és a demokratikus centralizmus elvei).

A princípium természete meghatározza a vezető kiválasztását vagy megválasztását. így pl. a Német-római Birodalomban a kettő elkülönült procedúra volt. A kiválasztás/megválasztás történhet:

1) vérségi-leszármazási alapon,

2) beavatás útján, vagy

3) meritokratikus alapon, vagy

4) ezek valamilyen kombinációjának alkalmazásával.

A lényeg, hogy minden birodalomnak van centruma, középpontja, mely egyben a birodalmat és erejét (esetleg mindenhatóságát) szimbolizálja.

A birodalom nem egyének politikai közössége a fogalom modern, a politikai nemzet értelmében. (A birodalomban ezért nincs is olyan bensőségesség, mint amelyet a nemzetállam nyújt az állampolgároknak. Igaz, a császári zsarnokságot is körüllengi a züllöttség fülledt légköre, amely pl. a huszadik században az egyes államokban létrejött diktatúrákra volt jellemző.) Inkább olyan politikai vállalkozásnak nevezhetnénk, amely politikai entitás és civilizációs keret, és valamilyen felsőbb elv megvalósításában érdekelt, pl. egy vallás univerzalizmusa feletti őrködés a hatalom maximalizálása által. Ehhez az erő folyamatos növelése, expanzió szükséges: minden birodalomban az egyetemességre hivatkoznak, akár a vallás, akár egy eszme alkotja a kohézió szubsztanciáját. Ebben az értelemben a birodalom különböző csoportok, közösségek és politikai vagy korporatív entitások integráló politikai közössége.

teljhatalom

A birodalom ura a történeti tapasztalatok szerint kénytelen volt egyensúlyozni e szereplők között, s csak rövid ideig tartott – ha egyáltalán bekövetkezett –, hogy teljhatalommal rendelkezzék. A teljhatalom legkönnyebben olyan hatalmilag integrált közegben valósul meg, amelyben az egyén és a hatalom között nincsenek relatív önállósággal rendelkező közvetítő intézmények (pl. jakobinus eredetű centralizált nemzetállam vagy a huszadik századi totális államok). A szerződéselméletek is egyének közötti megegyezés eredményeként tételezik az államot, nem pedig nagy változatosságot mutató politikai entitások között.

Az emberiség történelmében ismert birodalmak szinte mindegyikére jellemző volt a rabszolgaság vagy az ahhoz hasonló intézmények léte. A rabszolgák két célt szolgáltak: olyan munkaeszközt jelentettek, amelyet tetszés szerint bármire fel lehetett használni, és teljeskörű, minden igényt kielégítő szexuális szolgáltatást nyújtottak. A rabszolgák jogi értelemben nem személyek, testük uruk kizárólagos tulajdona. Utódaik helyzete hasonló. A rabszolgaság szimbolikája is a hierarchia legközvetlenebb, kézzelfoghatóbb bizonyítéka.

A nyugat-európai birodalmak fejlődése kivételes, mert a klasszikus birodalmi hierarchián és az egyes szinteken belül kettőzés, illetve megkülönböztetés útján hoztak létre új minőségeket. A legfontosabb a világi és a szellemi (vallási) hatalom szétválása volt, amelyből következett a császár és a pápa politikailag termékenyítő hatású vetélkedése. A vár, a város és az uralkodó székhelye közötti elkülönülés a státuszok elkülönüléséhez vezetett. A várban élő szolgák és a várfalon kívüli jobbágyok fizikai elkülönülése a rabszolgaság intézményét alakította át. A technológia terén a céhek, különösen a fegyvergyártók elkülönülése maga után vonta a megfelelő privilégiumok jogi-szervezeti megkülönböztetését.

telmo32, flickr.com

Európai eredetű az a birodalom-fogalom is, mely a birodalmat mint idegen területek kormányzására törekvő entitást írja le – ez a gyarmatbirodalmakra kétségtelenül érvényes. De a nyugat-európai gyarmatbirodalmak hibrid képződmények voltak: a metropolisz, azaz a kontinensen lévő központ a 18. századtól nemzetállam. Európa nélkül nem létezne Amerikai Egyesült Államok. Az amerikai telepesek, majd később az unió létrehozói abban a kedvező helyzetben voltak, hogy válogathattak az európai tapasztalatokból és intézményekből, s közben megvalósíthatták elképzeléseiket is. Európától eltérően, ahol a helyhiány fontos politikaformáló tényező volt, az amerikai kontinensen látszólag végtelen perspektívák nyíltak, mindig akadt lakatlan terület, letelepedésre alkalmas hely.

A huszadik századra az Egyesült Államok olyan világhatalommá nőtt, amely a század harmincas éveivel kezdődően lemondott a területi hódításról, s általában a területszerzésről, majd a hatvanas évektől a lakosság egészére kiterjesztette a polgári jogokat. (Ne feledjük: az USA a 19. század közepéig az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb rabszolgatartó állam. A rabszolgák kivétel nélkül fekete afrikaiak voltak. Ennek máig ható következményei vannak.)

fejlődési mintát követ

A kérdésre pedig, hogy vajon az amerikai világhatalmat tervezték-e, csak az összeesküvés-elméletek kereteiben lehet „igen”-nel válaszolni. A tények mást mutatnak. Az amerikai globális hatalom létrejötte elsősorban a század két nagy totalitárius rendszerének, a náci Németország és a – szigorúan megtervezett – szovjet globalizmus kihívásaira adott válasz eredménye. Globális kihívásra természetes, hogy globális a válasz, de a kihívó nélkül maradt szuperhatalom sajátos fejlődési mintát követ, amelyben az improvizációt a tervezés időszaka követi.6

Amerika ereje az egyéni kreativitás és kezdeményezőképesség feltételeinek megteremtésében és fenntartásában áll. Az amerikai modell nyolcvanas évektől kezdődő terjedése (és terjesztése) a demokratizálódást segítette külföldön – különösen a szabadkereskedelem szabályainak és intézményeinek térhódításával – ami valóban tudatosan történt. Közben viszont minden egyéni és csoportos frusztráció, düh, és bosszúvágy célpontja Amerika lett. Ha ebben az állapotában Amerika – mint a felvilágosodás korában elképzelt racionalitás spontán rendjének megtestesülése – nem is alkalmas a világrend létrehozására és fenntartására, az elkövetkező évek Amerikája mint a világméretű ellenkezés és ellenállás tárgya kénytelen lesz erre. Az Amerika-ellenesség nemcsak lehetetlenné teszi a racionális beszédet, de veszélyezteti az Amerika és Európa közötti érdekközösség eszméjét. Valójában magát a Nyugat eszméjét fenyegeti.

Amerika tudatában van technológiai és katonai elsőbbségének, s e fölényt féltékenyen őrzi. Az alapvető emberi jogok egyetemességének hirdetésével és garantálásával – a harmadik világ országainak esetében ez gyakran csak verbálisan történik – a kilencvenes években egyedülállóan biztosította magának a politikai legitimitást, beleértve az erő nemzetközi alkalmazását.

A legfontosabb: Amerika akkor léphet fel legitim módon a világrend garantálójának szerepében, ha bizonyítja, hogy képes minden államot meggyőzni, vagy ha szükséges, kényszeríteni, hogy mondjon le az erőszakról szomszédaival szemben. Továbbá, hogy szüntessék be a tömegpusztító fegyverek előállítására vonatkozó törekvéseiket vagy mondjanak le a meglévőkről, illetve a legális atomhatalmak kezdjék el a széles körű leszerelést. S nem utolsósorban, hogy sehol se támogassanak terrorista csoportokat és nemzetközi terrorista szervezeteket.

Ville Miettinen, flickr.com

(Régi és új kihívások és válaszok: radikalizmus és technológia) Néhány hónappal szeptember 11. előtt egy tekintélyes amerikai szakértő így foglalta össze a régi és új kihívások lényegét: „(A globalizáció következtében) az elmaradó régiók, országok és csoportok mélyülő gazdasági stagnálással, politikai instabilitással és kulturális elidegenedéssel néznek szembe. Ezen entitások politikai, etnikai, ideológiai és vallási szélsőségeket fejlesztenek ki, amellyel gyakran együtt jár az erőszak. Ezek arra kényszerítik az Egyesült Államokat és más fejlett államokat, hogy a ‘régi világra’ jellemző kihívásokra összpontosítsanak, s egyidőben az ‘új világ’ technológiáira koncentráljanak.” A szakértő a konkrét, azonnali veszélyforrások közé sorolta az USA számítógépes hálózatait mint célpontokat; s a potenciális elkövetők között nevezte meg a hackereket, azon belül a politikailag motivált hackereket (a „haktivistákat”), a külföldi bérmunkában dolgozókat; az ipari kémkedéssel foglalkozókat és a szervezett bűnözői csoportokat; a terroristákat; valamint egyes kormányokat, a kínait különösen kiemelve.7 S ez csak kiragadott példa volt a tucatnyi hasonló elemzésből, amely az USA-ban 2001 szeptembere előtt napvilágot látott.

Amikor G. W. Bush amerikai elnök 2002 júniusában egy beszédében kifejtette a megelőző háború doktrinális alapelveit, különös hangsúlyt fektetett a radikalizmus és a modern technológiák közötti összefonódásból fakadó veszélyekre.8

globális biztonság

A 2002 szeptemberében közzétett amerikai nemzetbiztonsági stratégia (a továbbiakban Stratégia) előszavában az elnök ezeket újra az országot fenyegető „legsúlyosabb” veszélyeknek nevezte.9 Mivel a terrorizmus nemcsak az Egyesült Államokat fenyegeti, a nagyhatalmaknak a történelem folyamán először van igazi esélyük, hogy békésen versengjenek, ahelyett, hogy folyamatosan háborúra készülnek. Az USA a globális biztonság érdekét saját nemzeti érdeknek tekinti, s ezek védelmében – Washington szemszögéből logikusan – vezető szerepet kíván játszani. „Az Egyesült Államok kiegyenlíthetetlen erő és befolyás birtokában van a világban. Ez a helyzet – amelyet a szabadság elveiben való hit és a szabad társadalom értékei támogatnak – páratlan felelősséggel, kötelezettségekkel és esélyekkel jár. Az ország erejét arra kell használni, hogy létrehozzunk egy olyan hatalmi egyensúlyt, mely a szabadságot biztosítja.” A világot – a hagyományos amerikai internacionalizmus szellemében, mely sajátosan ötvözi a nemzeti érdekeket és értékeket – jobbá kell tenni, szól a következtetés.

Az amerikai hagyományos gondolkodás, a főbb iskolák és szellemi vonulatok általában egyetértettek abban, hogy a nemzetbiztonsági konfliktusok kezelésében elsődleges szerepet a diplomáciának kell játszani. Egy ország háborúba keveredése egyben „diplomáciája csődjét, bukását is jelenti, s ez a bukás veszélyezteti a világ békéjét is”, írta Hans Morgenthau.10 A Stratégia IX. fejezete figyelemreméltó hangsúlyváltozásokat tartalmaz e téren.

„Az ellenség nem politikai rendszer, személy, vallás vagy ideológia. Az ellenség a terrorizmus – a szándékos és politikailag motivált erőszak vétlenek ellen. (…) Nem teszünk különbséget terroristák és őket tudatosan rejtegetők vagy nekik segítséget nyújtók között.” Ennek megfelelően a fő cél a terrorista szervezetek megsemmisítése.

A megelőzés különösen fontos a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező, vagy ilyen fegyvereket birtokolni kívánó terrorista csoportok és az őket támogató államok esetében. „Nem engedhetjük meg ellenségeinknek, hogy végrehajtsák az első csapást.” Az Egyesült Államok, ha szükséges, élni fog a megelőző csapás jogával, ám a Stratégia azt is leszögezi, hogy nem alkalmaz erőt minden esetben, s más országok sem hivatkozhatnak a megelőzésre agresszív cselekedetek ürügyéül. A cél mindig egy meghatározott veszély megszüntetése lesz, mely az Egyesült Államokat vagy szövetségeseit és barátait fenyegeti. „Cselekedeteink okai mindig világosak lesznek, az erő kiszámított és az ügy törvényes.”

Thomas Hawk, flickr.com

2002 decemberében a Fehér Ház nyilvánosságra hozott egy másik dokumentumot, amely a Stratégia egyes tételeinek, különösen a megelőzésre vonatkozók részletezésének is felfogható.” E decemberi dokumentum szintén a „végső esetben bevethető” és a bármikor felhasználható tömegpusztító fegyverek közötti különbségtételből indul ki, s leszögezi, hogy az „Egyesült Államok fenntartja magának a jogot hogy elsöprő erővel válaszoljon – beleértve az összes rendelkezésre álló eszközt – tömegpusztító fegyverek használata esetében.” A Stratégiához hasonlóan kilátásba helyezi a megelőző csapást.

harcias stratégiák

A két dokumentum világszerte komoly visszhangot keltett, igaz, többnyire a sajtóban. Felelős politikusok általában nem nyilatkoztak érdemben a kérdésről. A megelőző csapás doktrínáját, mely tartalmazta a megelőző háború lehetőségét is, Bush elnök már 2002 júniusában, tehát majd négy hónappal a Stratégia közzététele előtt bejelentette. Míg külföldön többnyire elítélő írások jelentek meg a lapokban, az amerikai kommentárok jobbára megelégedtek az új stratégia lehetséges hatásainak elemzésével. De a New York Times például „A Bush-doktrína” címmel szerkesztőségi cikkében azt írta 2002. szeptember 22-én, hogy néhány helyen a Stratégia inkább úgy hangzik, mint egy bejelentés „a Római Birodalom vagy Napóleon” részéről. A cikk elismeri, hogy az adott helyzetben nem teljesen észszerűtlen az első csapás eszközéhez nyúlni az olyanokkal szemben, mint az al-Kaida csoport, de – figyelmeztet – „ha ezek a harcias stratégiák az amerikai magatartás uralkodó elemeivé válnak, túlhaladva a együttműködési ösztönt, az ország azoknak a barátainak az elvesztését kockáztatja, illetve érdekeit ássa alá, amelyeket Bush elnök védeni kíván.” Egy nappal korábban, egy – a Washington Postban megjelent elemzés azt írta, hogy a Stratégia „majdhogynem messianisztikus szerepet szán Amerikának, hogy ‘a világot nemcsak biztonságosabbá, hanem jobbá is tegye’.”

Mint a következőkben látni fogjuk, a 2001 szeptember utáni amerikai viták is többnyire a módszerekről, s nem a célokról szóltak.11

(Nézetek Amerika szerepéről 2001. szeptember 11. után) „Politikai think thankek fórumain, rádiós vitaműsorokon és a Cleveland Park vacsoraasztalai körül egyetlen téma volt forróbb, mint az időjárás: az Egyesült Államok azzá a ‘birodalommá’ lett-e, amit a köztársaság alapító atyái oly hevesen visszautasítottak?”, írta a Washington Post 2003 augusztusában.12 Az alábbiakban néhány amerikai és francia szerző idézésével megpróbálom összefoglalni a legfontosabb vitapontokat.

„Az amerikai birodalom tényét keményen vitatják napjainkban – írta Thomas Donnelly, a neokonzervatív tábor egyik vezető „birodalompárti” teoretikusa az ugyanabba a táborba tartozó szerző, Max Boot könyvéről. – Még azok is – folytatta Donnelly –, akik félnek tőle és ellenzik (ebben az országban a libertárius jobboldal és az új baloldal maradványai; külföldön változatos hangadók csoportjai Párizstól Moszkváig és Bagdadig), a nemzetközi politikát majdnem kizárólag az USA erejével – s különösen katonai erejével – kapcsolatban határozzák meg. Az ‘unipoláris pillanat’ unipoláris évtizeddé vált, s egy kis ráfordítással és bölcsességgel sokkal tovább tarthat. Még a Yale egyetem történésze, Paul Kennedy is, aki a nyolcvanas években az USA ‘birodalmi túlfeszítettségét’ jövendölte, hívővé vált.13

Donnelly a szerzője a 21. századi birodalmi vitákban alapvetőnek számító Megőrizni a Pax Americanát című tanulmánynak is,14 melyet a Project for the New American Century (PNAC) igazgatóhelyetteseként jegyez. Ez a szervezet azokból a neokonzervatív személyiségekből áll, akiknek igen nagy a befolyása a Bush-adminisztrációra.

A tanulmány azoknak az álláspontját tükrözi, akik az USA vezető szerepét a világban mindenekelőtt a haderő fejlesztésével képzelik el.

A vitákban résztvevő másik befolyásos csoport a haderőt csupán az egyik fontos tényezőnek tartja a politikai és a gazdasági eszközök között. A vita igazából annak az eldöntéséért folyik, hogy Amerika a jövőben egyedül is vállalkozzon-e rendteremtő akciókra, akár szövetségeseinek eltérő álláspontja, netán kifejezett tiltakozása ellenére (a go it alone elv), vagy tegyen meg mindent azért, hogy támogatókat szerezzen lépéseihez, elnyerve ezzel a nemzetközi legitimitást, vagy legalább annak látszatát. Irak megtámadása nem döntötte el a kérdést.

SCFiasco, flickr.com

Amerika különleges helyzetben van, ezzel mindenki egyetért, még a Bush-adminisztráció kritikusai is. „2002 olyan helyzetben kezdődik – írta William Pfaff –, mely előzmények nélküli az emberi történelemben. Egyetlen ország, az Egyesült Államok, páratlan katonai és gazdasági erővel rendelkezik és virtuálisan bárhol felléphet, ahol csak akar.” Majd történelmi áttekintéssel folytatja: „A nyugati civilizációt mindig meghatározta egy univerzális birodalom eszméje, mely földi mása Isten szellemi birodalmának. (…) A Nyugat mindig biztosra vette, hogy az univerzális normát nyújtja, s a világ többi részének idővel alkalmazkodni kell a nyugati standardokhoz és meggyőződéshez. (…) A Nyugat kijelentette, hogy az emberi jogokról szóló új eszméi – amerikai megfogalmazásban az egyéni boldogság keresése a világ többi részére is érvényesek. (…) A kérdés az, hogy az új világrend csak Amerika erején nyugszik, vagy az Egyesült Államoknak meglesz az az intellektuális és kulturális dinamizmusa, mely az értékek valódi megváltozásához vezet.15

Igazi meglepetést keltett világszerte Paul Kennedy 2002-es írása, mely a Financial Times címlapján jelent meg februárban.16 „A tágabb tanulság (Afganisztán megszállását követően – BG) –, mely elképeszti az orosz és a kínai hadsereget, aggasztja az indiaikat, és zavarja a közös európai védelmi politikát javaslókat –, hogy katonailag csak egyetlen olyan játékos van a pályán, aki számít.” Kennedy később még markánsabban fogalmaz. „Semmi olyan nem létezett korábban, mint az erőnek ez a diszparitása; semmi. Megnéztem újra az elmúlt ötszáz év hadikiadási és a hadseregek létszámának statisztikáit, amelyeket a Nagyhatalmak felemelkedése és bukása című könyvem során készítettem, s egyetlen ország sem közelíti meg a jelenlegieket. A Pax Britannica olcsó volt, a brit hadsereg sokkal kisebb, mint az európai hadseregek, s még a Királyi Tengerészet is csak a rangsorban következő kettővel (együttesen) volt egyenlő; ma a világ összes hajóhada összeadva sem csorbíthatja az amerikai tengeri szupremáciát. Nagy Károly birodalma kiterjedésében csak nyugati volt. A római birodalom tovább terjeszkedett, de volt ugyanakkor egy másik nagy birodalom Perzsiában, s egy még nagyobb Kínában. Tehát nincs összehasonlítási alap.”

unipoláris pillanat

Kennedy cikke végén a sokat hangoztatott érvre mutat: „Ez az ‘unipoláris pillanat’,17 ahogyan korábban nevezték, évszázadokig fog tartani? Biztosan nem. Amerika jelenlegi helyzete nagyon is csak egy évtized tekintélyes gazdasági növekedésének az eredménye. De ha a növekedés megtorpan, s ha a következő 25 évben a költségvetési és fiskális problémák szaporodnak, a túlfeszítés veszélye visszatér. Ekkor a világközösséget érő legfontosabb kihívás az USA lehetőségeinek és felelősségének az összeomlása, s a káosz, amely egy ilyen forgatókönyvből következik.”18

Joseph S. Nye viszont ezt írta a The Washington Post hasábjain 2003 májusában: „Egyesek azt mondják, hogy az Egyesült Államok máris birodalom, s csak a realitásokat kell elismerni. Hiba azonban összetéveszteni a primátus politikáját a birodalommal. (…) A birodalom csak egy metafora. (…) A valóságban az amerikai birodalom megteremtését inkább birodalmi ‘alulfeszítettségnek’ nevezhetnénk. A közvélemény és a Kongresszus sem mutatott készséget, hogy komolyan befektessen az államépítésbe és a kormányzás megteremtésébe (külföldön – BG) a katonai erővel szemben. (…) Az Egyesült Államok közel 16-szor többet költ a hadseregre, s kevés jel mutat arra, hogy ez megváltozik a jelenlegi adócsökkentések és költségvetési hiányok közepette. Hadseregünk harcra van felkészítve, s nem rendőri feladatokra.19

Sarkosabb véleményt fogalmazott meg Immanuel Wallerstein a Foreign Policy 2002. nyári számában.20 Szerinte Amerika most ért egy 1970-es években kezdődött hanyatlás döntő pontjához. A szeptember 11-i támadás csak gyorsította a folyamatot. A huszadik század utolsó három évtizede geopolitikai fejleményeinek elemzése azt mutatja, hogy „azok a gazdasági, politikai és katonai tényezők, amelyek az USA hegemóniájához hozzájárultak, ugyanazok, amelyek elkerülhetetlenül elhozzák a jövendő hanyatlást.” Bush elnök opciói, vonja le a következtetést, „rendkívül szűkre szabottnak tűnnek, s kevés kétség fér ahhoz, hogy az Egyesült Államok a következő évtizedben hanyatlani fog mint meghatározó tényező a világban. Az igazi kérdés nem az, hogy az USA hegemóniája elpárolog, hanem hogy képes lesz-e egy szép búcsúra, minimális kárt okozva a világnak és önmagának.”

Nicholas Erwin, flickr.com

Más szakértői érvelés szerint: „Az USA katonai és gazdasági dominanciája végeredményben abban áll, hogy az ország a világ vezető technológiai hatalma. (…) A modern korszak korábbi vezető államai vagy kereskedelmi és tengeri hatalmak voltak, vagy szárazföldiek, de sohasem mindkettő. A Brit Birodalom a csúcspontján vagy az Egyesült Államok a hidegháború idején például megosztották a világot más hatalmakkal, amelyek egyes területeken egyenlők vagy jobbak voltak náluk. (…) Napjainkban ezzel ellentétben az Egyesült Államoknak nincsenek versenytársai a hatalom egyetlen kritikus dimenziójában sem.21

A 21. század eleji vitákban a résztvevők számára nem kétséges Amerika globális vezető szerepe, nevezzék azt hegemóniának, birodalmiságnak, globális hatalomnak. Ezt a pozíciót minél hosszabb ideig kell fenntartani, az amerikaiak és a világ boldogulására. Nincs egyetértés viszont a módszer megválasztásában, hogy egyedül kell cselekedni vagy közösen mindazokkal, akik hajlandók az együttműködésre, hogy a katonai erő elsődleges vagy kizárólagos alkalmazása, illetve a politikai, gazdasági, szellemi-kulturális tényezők szimultán használata a célravezető. Milyen helyzetben mely mértékben lehet e tényezőket kombinálni?

a civilizációk háborúja

A továbbiakban néhány reprezentatív francia szerző véleményét foglalom össze, mivel Franciaországban hosszú hagyományai vannak a legszélsőségesebb Amerika-ellenességnek és a mérsékeltebb bírálatoknak is – ez utóbbiak lényegében az egész politikai osztályt, valamint az értelmiség nagy részét jellemzik. A Szeptember 11-e tanulságai című tanulmánygyűjtemény alig két hónappal a támadásokat követően jelent meg. A kötetben szereplő szerzők a párizsi Nemzetközi és Stratégiai Kapcsolatok Intézetének (IRIS) munkatársai, a kötethez Pascal Boniface igazgató írt előszót.” Túlzás azt állítani, írja Boniface, hogy szeptember 11-gyel a korábbiaktól alapvetően eltérő korszakba léptünk, mint ahogyan az sem igaz, hogy elkezdődött a civilizációk háborúja, vagy a harmadik világháború. Az viszont tény szerinte, hogy bebizonyosodott, Amerika nem sebezhetetlen. „Az Afganisztánban, egy elmaradott, szegény és távoli országban zajló események hatnak az amerikai birodalom szívében. A globalizáció elért egy tragikus fázisba és kihat – hogyan is lehetne másként – a biztonsági kérdésekre is. Nem lehetséges a béke és jólét szigeteként létezni a nyomor és az erőszak óceánjában. A pénz és a technológia falai kevésbé átjárhatatlanok, mint a vasfüggöny.” Meg kell értenünk a világ azon részeinek a motivációit (a külvárosokat, egyes déli államokat, valamint az arab és muzulmán világot említi), amelyek nem siettek, a nyugati demokráciákkal szemben, elítélni a szeptember 11-i támadásokat. „Hogyan magyarázzuk az arab világ frusztrációit? Miért van az, hogy e világ lakosságának nagy része a Nyugatot, s elsősorban az Egyesült Államokat, kétszínűséggel és a kettős mércék politikájával vádolja? Valóban mindig mindenben megfelelünk annak az imázsnak, amelyet magunkról táplálunk? Az arrogancia vádja mindig alaptalan?”

Mindezekre a kérdésekre a megoldás nem technikai, nem is katonai, hanem mindenekelőtt politikai. Rehabilitálni kell a politikát, szögezi le a szerző. Mit jelent ez? Alapvetően azt, Boniface szerint, hogy noha szolidáris Amerikával, Európának nem mindenben kell feltétel nélkül követnie a visszavágásban. Európa elsősorban azt akarja, írja, hogy a „visszavágás ne irányuljon válogatás nélkül és általában a civil lakosság ellen.” Európa szerepet kér a szeptember 11. utáni időszakban, s Európa itt az Európai Uniót jelenti, és szerinte a támadásokból levonandó „tanulságok fontosabbak, mint az esemény maga”.

Stefano Ravalli, flickr.com

Amerika reflektáljon saját magára, vegye jobban figyelembe a külvilág véleményét, és engedjen másoknak is – mindenekelőtt az európaiaknak – beleszólást a nemzetközi ügyekbe. A nemzetközi terrorizmus ellen küzdeni kell, de közben megkísérelni fölismerni és felszámolni kiváltó okait, megszüntetni a körülményeket, amelyek éltetik. Az amerikaiak alapvetően nem vitatták az ilyen megállapítások és törekvések jogosságát, de másképpen képzelték el a prioritásokat: előbb visszavágni, szétverni a terrorista bázisokat Afganisztánban és máshol (pl. Indonéziában), és elfogni, vagy ha nem lehetséges, likvidálni a terrorista csoportok vezetőit. Az európaiak megközelítését egyszerűen e tervek akadályaként fogták fel, aminek az lett a következménye, hogy különösen Párizsban és Bonnban felerősödtek az elítélő nyilatkozatok.

Alain Joxe, a párizsi Béke és Stratégiai Tanulmányok Interdiszciplináris Kutató-központjának elnöke, egy 2002-ben megjelent könyvében azt állítja, Amerika olyan birodalom, mely nem hódít, nem kíván háborút viselni egyetlen nagyhatalom ellen, de nem is véd meg senkit. Pusztán a lokális háborúk által generált káosz „ellenőrzésében” érdekelt. A vasfüggöny eltűnését követően az amerikaiak a külvilágot olyan káoszként fogják fel, amelyhez alkalmazkodniuk kell, büntetve a deviáns magatartásokat és megerősítve önmagukat a túlélés érdekében. A válasz e kihívásra a szerző szerint az európai nemzetállamok összefogásában áll. „Meg kell győznünk magunkat, hogy a birodalommal szembeni ellenállás legitim formája a szociális köztársaság, mely Franciaországban és egész Európában rendelkezik e program kivitelezésének eszközeivel, azzal a feltétellel, hogy kidolgoz egy stratégiát a jövőre, a 19. századi imperiális hazák világába való regresszió helyett.” Joxe víziója tehát egy „globális Leviatán”, melynek önkényével szemben csak Európa tud fellépni.

Amerika hanyatlik

A sikerszerző Emmanuel Todd, akinek könyve 2003-ban magyarul is megjelent, Wallersteinhez hasonlóan állítja, hogy Amerika hanyatlik, s birodalomként „bukásra ítélt”.22 „A Föld tehát kettős fordulattal szembesül: egyrészt az Egyesült Államok és a világ fordított gazdasági függőségi fordulatával; másrészt a demokratikus dinamizmus megfordulásával, amely immár Eurázsiában pozitív és Amerikában negatív. Csak ezen súlyos történelmi-társadalmi folyamat fényében érthetjük meg Amerika különösnek tűnő akcióit. Az Egyesült Államok célja már nem az, hogy megvédje azt a demokratikus és liberális rendet, amely Amerikában lassú eltűnésre ítéltetett. Számára elsődlegessé vált önmagának különböző javakkal és tőkével ellátása. Tehát ma már az Egyesült Államok alapvető stratégiai célja a világ erőforrásainak politikai ellenőrzése. Más kérdés, hogy az Egyesült Államok hanyatló gazdasága, katonai és ideológiai ereje már elégtelen, hogy valójában uralkodjon a túlságosan kiterjedt, megfelelően népes, művelt és meglehetősen demokratikus világ fölött.”

Todd tesz egy megfontolandó megállapítást: „Ha meg akarjuk érteni, mi történik valójában, el kell felejtenünk beidegződésünket, hogy kedvenc szuperhatalmunk nyilván egy átfogó terv alapján cselekszik, hogy észszerűen gondolkodik, s hogy módszeresen alkalmazza, amit kigondolt. Létezik ugyan az amerikai külpolitikában olyan irány, amely elvezet valahová, de ez egy folyam áramlásához hasonló. (…) Az egész tart valahová, tehát valami célja van. Ám a folyamat átgondoltság és irányítás nélkül zajlik. Amerika pontosan így jelöli ki saját útját. Szuperhatalom, persze, de már képtelen a felügyelete alatt tartani a mai kiterjedésű, és különbözősége miatt erős világot.” Ennek némileg ellentmond az a kijelentése, hogy „a világ jelenlegi gazdasági, népesedési, kulturális helyzetében semmiféle nemzetközi politika nem képes tudatosan befolyásolni a történelem menetét, csak segédkezni lehet és kell az észszerű politikai felépítmény ütközésektől és erőszaktól mentes kialakulásában.” Erre nyilván Európa a legalkalmasabb, beleértve Franciaországot. Az EU képes hosszú távon tervezni, stratégiákat felállítani, s meg is valósítani azokat, vonhatnánk le a ki nem mondott következtetést. Nézetem szerint az amerikai külpolitikáról festett kép inkább a szeptember 11-e előtti időszakra érvényes, s a fent ismertetett dokumentumok és szakértői anyagok inkább az ellenkezőjét mutatják.23

Vinoth Chandar, flickr.com

Borsi-Kálmán Béla történész, aki diplomataként hosszabb időt töltött a francia fővárosban, így fogalmazta meg a francia elképzeléseket az EU-csatlakozás kapcsán: „Az EU keleti szomszédságpolitikáját – mint minden EU-integrációs témát általában – végeredményben egyetlen (fő)szempontból vizsgálják Párizsban: hogyan illeszthető be a XXI. század legfontosabb geostratégiai célkitűzésébe?

Ez a sokrétű cél (elképzelés, vágy, törekvés), mint ismeretes, legalább három egymást feltételező, egymásra épülő s egymást szervesen kiegészítő alapelemből áll:

1. Miként (és főként mi) menthetők át a XIX-XX. századi francia nagyhatalmi befolyásból és presztízsből az EU döntéshozó és közigazgatási intézményei (magyarán az Európai Unió) révén a harmadik évezred első évszázadára (legalábbis annak első felére)?

2. Milyen intézményes eszközök, alkotmányos-szervezeti reformok (milyen politikai vonalvezetés és taktika) szükségesek emez elsőrendű törekvés megvalósíthatóságához?

3. Mindezek kivihetősége (vagyis az EU intézményes reformja, átgondolt kibővítése, végleges szerkezetének, működési struktúrájának, döntéshozó mechanizmusainak kialakítása, közös alkotmányának elfogadása) esetén – valójában után – milyen további lépések, gazdasági, kül- és védelempolitikai intézkedések és folyamatok, valamint stratégiai manőverek (diplomáciai akciók, szövetségkötési stratégiák) szükségesek és kívánatosak a ‘többpólusú világ’ megteremtéséhez – vagyis az 1989-1991 után (a Szovjetunió szétesése, s a Varsói Szerződés felbomlása következtében) hegemón helyzetbe kerülő amerikai ‘hiperhatalom’ visszaszorításához, legalábbis önmérsékletre intéséhez?24

VÁLOGATOTT IRODALOM
Aron, Raymond (1984): Paix et guerre entre les nations. Paris, Calmann-Lévy 1984 (1962],
Defarges, Philippe Moreau (1998): L’ordre mondial. Paris, Armand Colin
Evans, Graham – Newnham, Jeffrey (1998): Dictionary of International Relations. London, Penguin Books
Gaddis, John Lewis (2001): Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa.
Kagan, Robert (2003): Paradise and Power. America and Europe in the New World Order.
London, Atlantic Books.
Kleinschmidt, Harald (2000): A nemzetközi kapcsolatok története. Budapest, Atheneum 2000 Kiadó.
Nye, Joseph S. (2002) The Paradox of American Power. Why the World’s Only Superpower Can’t Go It Alone. Oxford, Oxford University Press.
LÁBJEGYZETEK
1 Ez nem akadályozta meg, hogy egy, az 1945 és 1972 közötti amerikai külpolitikáról írt könyvének a „Birodalmi köztársasaság” címet adja. R. Aron: République impérilae. Les États-Unis dans le monde 1945–1972. Paris, Calmann-Lévy, 1973. Igaz, ekkor már jó néhány éve amerikai szerzők az USA birodalmi státuszáról vitatkoztak.
2 Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa, 2001.
3 Gombár Csaba: ‘A birodalom kérdéséről’, in: Gombár Csaba–Kende Péter–Lengyel László–Romsics Ignác–Szilágyi Ákos: Nem élhetek birodalom nélkül, Budapest, Helikon–Korridor, 2002, 12.
4Defarges, Philippe Morean: L’ordre mondial. Paris, Armand Colin, 1998.
5 L. pl. Euszébiosz egyháztörténete. Budapest, Szent István Társulat, 1983, 412 s köv… A kínai birodalom egyik hagyományos elnevezése Mennyei Birodalom, a 800-ban megkoronázott Nagy Károly a Szent Római Császárság feje lett stb.
6 ’A spontán globalizmus vége’, in: Demokrácia és politikatudomány a 21. században. Szerk.: Szabó Máté. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2002, 79–108.
7 John C. Gannon: Address to the National Security Telecommunications and Information Systems Security committee. 3. April 2001.
8 Erről lásd bővebben Bíró Gáspár: ‘Jutalom és büntetés: az új amerikai katonai doktrína és a kis államok külpolitikája’, in: „Jöjj el szabadság” – Bihari Mihály egyetemi tanár 60. születésnapjára készült ünneplő kötet. Szerk.: Szabó Máté és Pesti Sándor. Rejtjel Politológia Könyvek 14. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2003, 598–610.
9 The National Security Strategy of the United States of America. September 2002. A szöveg elérhető többek között a http://www.whitehouse.gov honlapon.
10 Hans Morgenthau: Politics among Nations. The Struggle for Power and Peace. Brief Edition revised by Kenneth W. Thompson. Boston, McGraw-Hill 1993 [1948], 506.
11 National Strategy to Combat Weapons of Mass Destruction. A szöveg elérhető többek között a http://www.whitehouse.gov honlapon.
12 A Debate Over U. S. ‘Empire’ Builds in Unexpected Circles By Dan Morgan. The Washington Post, August 10, 2003.
13 Thomas Donnelly: The Past as Prologue: An Imperial Manual. Foreign Affairs, July/August 2002.
14 Thomas Donnelly: Preserving Pax Americana. Defense Reform for the Unipolar Moment. Outlook, Hudson Institute, Washington DC, Vol. 3, No. I, January 2001. Olvasható a http://www.newamericancentury.org/ oldalon is.
15 Will the New World Order Rest Solely on American Might? By William Pfaff International Herald Tribune, 29 December 2001.
16 The Eagle has Landed By Paul Kennedy. Financial Times, 2 February 2002.
17 Az ’unipoláris pillanat’ kifejezés Charles Krauthammernek, a The Washington Post konzervatív tárcaírójának a „találmánya”, amelyet egy cikkében használt a kilencvenes évek elején a hidegháború befejezése okán.
18 Kennedy az iraki háború után történelmi előzményekre hivatkozva további aggályokat is kifejezett, amelyek lényegében azokra a problémákra koncentráltak, amelyekkel a mindenkori megszállóknak kellett szembenézniük az alávetett területeken. The Perils Of Empire – This Looks Like America’s Moment. History Should Give Us Pause By Paul Kennedy. The Washington Post, 2 April 20, 2003.
19 Ill-Suited for Empire By Joseph S. Nye. The Washington Post, 25 May 25, 2003. Hasonló érveket hozott fel cikkében Niall Ferguson az „olcsó” birodalomról. Ld. Empire On A Shoestring By Niall Ferguson. The Washington Post, 20 July 2003.
20 Immanuel Wallerstein: The Eagle Has Crash Landed. Foreign Policy, Summer 2002.
21 American Primacy in Perspective By Stephen G. Brooks and William C. Wohlforth. Foreign Affairs, July/August 2002.
22 Pascal Boniface: Les lecons du 11 septembre 2001. In: Les lecons du 11 septembre. IRIS-PUF, Paris, 2001. Az oldalszámok e kiadásból valók.
23 Emmanuel Todd: A birodalom után. Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről. Budapest, Allprint Kiadó. 2003. (Az eredeti: Aprés l’empire. Essai sur le décomposition du systéme américain. Paris, Gallimard, 2002) Az idézett helyek a magyar kiadásból valók.
24 Vö. A spontán globalizmus vége című tanulmányom idevonatkozó megállapításaival. Borsi-Kálmán Béla: Pillanatkép. Két írás a geopolitika tárgyköréből. Budapest, Nyitott Könyv Kiadó, 2003. 18–19. Kiem. az eredetiben.
felső kép | Marc Cooper, flickr.com