A BIOLÓGIAI GYÖKEREKTŐL A TEREMTÉS KORONÁJÁIG

Káin testvérgyilkos mítosza kiinduló toposza lett az önmagára, fajtársaira leginkább veszélyes főemlős erőszak-történetének. Az agressziót a modern – felvilágosultnak tekinthető – tudományok, mindenekelőtt a mélylélektan, a szociobiológia, a kulturális antropológia és a komparatív viselkedéstudományok igyekeznek feltérképezni. Freud – sokat bírált – dualisztikus ösztönelmélete szerint az élet két alapvető, diádikus ösztöne a létfenntartó, szexuális (élet)ösztön és az élő szervezetekben kezdettől jelen lévő, tompa fénnyel derengő, az organikus létet az anorganikus létbe visszahajlító halálösztön. A halál az organikus lét összes mozgásformáját, milliárd élő formavilágát az abszolút nyugalom, a legalacsonyabb entrópia állapotába siklatja. Az univerzumban az életnek nevezett, lüktető-csillámló, hangos anyagszerveződés igen ritka kivétel – a dermedt, jéghideg csend születésünktől bennünk lakozik, s az élet látványos energiáit visszajuttatja a szervetlen állapotba. A halálösztön arra „törekszik”, hogy a létező összetett, egyre magasabb fokon strukturált formáit szétválassza, bontsa, lerombolja, s így a szexuális párosodás, az élő organizmusok különböző koalícióinak kötőerejével együtt a világban az „oldás és kötés” dialektikáját testesítse. Ennek a romboló, leépítő képzetekkel szimbolizálható, destruktív ösztönnek kettős formája van: egyfelől a mindenkori ösztöntörekvés tárgyával szembeforduló szadisztikus késztetés és az Énnek önmagára irányuló, önmagára hajló mazochisztikus ösztönformája.

Az agresszió ebben az értelemben a halálösztön explikált formája, amely tehát vagy az Éntől idegen külső tárgyon, vagy – az Én önszeretete (narcizmusa) által mintegy kilökött részlet-ösztönként – önmagán hajt végre rombolást.

drámai zavartság

Az állati viselkedést tanulmányozó etológia és ennek eredményeit az emberi társadalmak viszonyaira is adaptáló összehasonlító viselkedéstudomány – mindenekelőtt Konrad Lorenz – a mai jelenségek megértéséhez jól használható. Az állatok agresszív viselkedése mint a létfenntartás, a létharc ösztöneszköze, a lorenzi négy nagy ösztön egyikeként (az éhség-élelemszerzés, a félelem-menekülés, a szexualitás-szerelmi ösztön és a védekezés-támadás ösztöne) funkcionál. Az agressziós ösztön, az állat – főként az élelemszerzést és a biztonsági szükségletet kielégítő – élettere (territóriuma) védelmének, a betolakodó, s az egyed létfeltételeit ezzel veszélyeztető fajtárs(ak) elűzésének, kontrolljának eszköze. Az állati agresszív viselkedések szabályszerűsége, hogy sohasem irányul a fajtárs megölésére (a halál az alkalmazott testi erő és alkati formák – csőr, karom, szarv, fog stb. – összeütközésének véletlen eredménye). Egyes állatfajoknál a rituális vagy tényleges küzdelemben elesett fajtárs pusztulása drámai zavartságot, riadalmat, a csoport többi tagjának kollektív „katarktikus” viselkedését okozza. A fajon belüli agresszió nem vezethet a faj kiirtásához, sőt éppen az ölésre alkalmas természeti „fegyverek” miatt a humán erkölccsel analóg protoformák alakulnak ki, mint a győztesnek megadás rituális aktusa a rangsor vagy dominancia küzdelmekben. Az ismert példával szemléltetve: egy ilyen küzdelemben alulmaradt gyengébb farkas torkát nyújtja a győztesnek, aki egyetlen harapással képes lenne ugyan átmetszeni azt, ámde a mindkettőjükbe genetikusán kódolt ösztöngát ezt megakadályozza. A sebezhetőség felkínálása mint ritualizációs mozzanat előformája a humán kultúra rítusainak, s a rítusok rendszeréből felépült különféle kultuszoknak is.

Az állatvilágban tehát az agressziós ösztönt gátló-korlátozó rítus megakadályozza a felesleges vérontást, míg a humán kultúrában a harci tánc éppenséggel fokozza az alkalmasságot az ölésre! A ragadozó állat csak a táplálékául szolgáló más fajta-egyedet pusztítja el (soha nem pusztítja ki teljesen, mondhatni „mértékkel öl”, s a táplálékszerzés nem agresszió!).

betolakodó fajtaegyed

A homo sapiens mint törzsfejlődési „végeredmény” ösztönfelépítettsége – Konrad Lorenz szerint – olyan, hogy hiányzik belőle az a természeti gátló mechanizmus, amely az állati ragadozókat megakadályozza, hogy saját rivális fajtársukat megöljék. (Ez a korlátozó mechanizmus az állatvilágban csak akkor nem működik, ha egy adott territóriumon belül a betolakodó fajtaegyednek nincs menekülési lehetősége. Ekkor a harc itt is „életre halálra” folyik.) Az emberben ezek a gátló mechanizmusok – a hipotézis szerint – azért nem alakultak ki, mert agresszív ösztönkésztetéseinek engedelmeskedve a még fegyvertelen, eszköz nélküli főemlős elődünk más állatfajokhoz képest csökevényes testi alkalmatosságaival nem tudott a másikon halált okozó sebet ejteni. A rivalizációs küzdelem csak kisebb-nagyobb sérülésekkel járt, s nem vezetett közvetlenül és feltétlenül az ellenfél halálához.

Hol „romlott” el az ember? Minek következtében változott olyan lénnyé, hogy agressziója féktelenül túllépte a határt, amelyet az együttműködő falkaállatok törzsfejlődésükben nem léptek át?

A biológiai rendszerelmélet atyja, Ludwig von Bertalanffy szerint a szabadon, tehát önkényesen megalkotott és a szocializáció, a nevelés folyamatában individuálisan elsajátítható, tradíció által közvetített szimbólumalkotás képessége tette a gyarlóbb testi erejű állatot „emberré”. A szimbólum, amely mint jel képes megkettőzni a világot, a valóságnak mintegy „égi mása” a belső, szellemileg létezőt külsővé-materiálissá, dologgá, objektummá, tárggyá formálja.

A minden határon túllépő, „nagystílű” emberi agressziónak mindenkor szimbolikus gyökerei vannak – mondja Bertalanffy „Az ember eredendő bűne pontosan az volt, amiről a Biblia beszél: az evés a tudás fájáról, modern nyelven szólva: a szimbolikus univerzáliák feltalálása”. Az emberi szimbólumvilág – a gondolatrendszerek, a nyelv univerzuma, az animisztikus hitvilág, a rítus és a mágia, a művészet és a tudomány – mint ideális objektivációk, s ezek segítségével a természeti világból kiszakított, elsajátított anyag és a belőle felépített technikai civilizáció a kőbaltától a rakétafegyverig lehetővé tette, hogy ez a gátlástalan – mert gátlásainak funkcióját a természettől meg nem kapott – lény, új eszközeivel, az elhárító-támadó kéz meghosszabbításaként értelmezhető eszközökkel, fegyverekkel képes legyen fajtársait megölni. A sértés – megalázás, a testi sértés –, megnyomorítás és az ölés, különösen a szociális nagycsoportokon végrehajtott formája (a háborúk rendje és rendszere) szimbólumok, és a szimbólumok működtetésével vezérlik: így alakul az Én-nel szembeni Másik, a Mi-csoporttal szembeni Ők csoportja, az ,,idegen”, a barbár, a pogány, a hitetlen, a „betolakodó”, a „hazátlan bitang”, a történelemben kifejlődött primitív bűnbakképzés és a modern ellenségképzés, a xenofób ideológiák megannyi mítosza.

katalizátor

Bertalanffy szerint az ember ösztönélete (amely az ősagyi struktúrákban lejátszódó mozgásformák korrelátuma) lényegében nem változott évezredek óta, ellenben összeütközésbe került szimbólumvilágával úgy, hogy a szimbólumokat hagyományos agressziós tárgyaira katalizátorként rávezeti.

Káin gyilkossága „nem ösztönös kényszerből eredő testvérgyilkosság volt, az harc volt egy hatástalan oltárért, egy szimbolikus berendezésért, amely Káin oldalán nem funkcionált.”

Modern világunk értelmezhető az egyre tökéletesedő technikai civilizáció egyre kétségesebb értelmű fejlődéseként, olyan hatástalan szimbolikus oltárok szolgálatában, amelyek már megértek, sőt túlértek ahhoz, hogy megpróbáljuk mással helyettesíteni.

A SZOCIÁLIS AGRESSZIÓK AZ EZREDVÉGEN című összeállításból

kép | shutterstock.com