Varga Zoltán Zsolt

A BELÉPÉS DÍJTALAN, A KILÉPÉS BIZONYTALAN

(A VILÁGHÁBORÚ KÜSZÖBÉN – regényfolyam 10.)

A BELÉPÉS DÍJTALAN, A KILÉPÉS BIZONYTALAN

Akito Sakurai, Lang Róbert patikus és Alagi János őrnagy beléptek az objektumba. A japán ellentmondást nem tűrően fordult az őrnagyhoz.

– Kérem a macskát.

Az őrnagy csak egy pillanatig habozott, aztán kihúzta császárkabátja alól Agyalagi bárót, és gyengéden átnyújtotta. Azonnal mardosó hiányérzet hasított belé deréktájon, mintha a fél veséjét operálták volna ki.

Sakurai a keletiekre jellemző apró léptekkel elindult egy távoli, földszintes épület felé, jobb karján a macskával.

Langot és az őrnagyot azonban, mielőtt követhették volna, hirtelen elragadta valami titokzatos felhajtó erő, és hamarosan ott lebegtek a macskák, villák, kanalak, cipők, és ki tudja még hány holmi ritkás felhőjében. Akito fel sem nézett, úgy intézte megnyugtatónak szánt szavait a két asztronautaként pörgő-forgó férfihoz.

– Egy óra múlva visszajövök önökért.

Ám Langot és Alagit nem kellett nyugtatni. A gyógyszerész, aki csak nemrég tért vissza a klinikai halál állapotából, sztoikus nyugalommal vette tudomásul a levitációt, még mindig nem tudta eldönteni, melyik világban ébredt fel, ha egyáltalán felébredt, az őrnagyot viszont, mint nyugalmazott ejtőernyős felderítőt nem ijesztette meg a repülés. Ellenkezőleg, elemében volt. Ösztönösen azt a fekvő, a karját és lábát könyökben és térdben meghajlító pózt vette fel, amit a kiugrás utáni pillanatokban szokott. Miután sikerült megállítania a pörgést, felfelé törekedett, de húsz méternél magasabbra nem jutott. Ez a magasság azonban éppen elegendőnek bizonyult, hogy áttekintse az egész objektumot, sőt kelet felé fordulva, a tölgyek koronája felett a városka templomtornyát és a negyvenemeletes toronyház felső nyolc szintjét is megszemlélje. Az őrnagy éppen csak rápillantott a városka ismerős épületeire, majd erőteljes lábtempóval visszafordult a telep közepén fekvő, földszintes üveg-beton épület felé, és még láthatta, amint Akito bal tenyerét ráhelyezi egy kártya méretű, pirosan pulzáló négyszögre, az zöldre vált, és a hosszúkás építmény központi ajtaja kinyílik, majd elnyeli Sakurait, a báró úrral együtt.

Maga a szögesdróttal koronázott kőkerítés is elnyújtott téglalapot formázott, és még négy, kisebb-nagyobb épület helyezkedett el a kerítésen belül. Az udvar pázsitján macskák, gondozók és fegyveres őrök sétafikáltak, látszólag paradicsomi békében. Az őrnagy nem sokáig bámészkodhatott. Fülsiketítő sziréna szólalt meg, majd egy hangosbemondó.

– Alagi János őrnagy! Azonnal ereszkedjen vissza nyolc méter magasságba! Őrök, célra tarts!

Az őrnagy azonnal megkezdte a süllyedést, látott már mindent, amit akart. Az őrök erre elfordították róla fegyvereiket, sőt visszavették vállukra, és olyan elegánsan sétáltak tovább, mintha eszük ágában nem lett volna embert ölni az imént.

Alagi őrnagy leereszkedett Lang mellé és átadta magát emlékeinek, a Délkelet-Ázsiában töltött kétévnyi hadifogság megfakult képeinek. A hadifogolytábort ugyanilyen kerítés vette körül, bár annak sarkain őrtornyok emelkedtek, amikből éjszakánként fegyveres katonák pásztázták reflektoraikkal a foglyokat. A macskákat a laboratóriumba kísérő fegyveresek a kihallgatásra lökdöső foglárokra emlékeztették, pedig az itteniek nem verték puskatussal a macskák hátát. Az őrnagy szerencsésnek mondhatta magát, hogy sok-sok európai fogolytársával ellentétben nem pusztult el az esős évszakban a sártengerré ázott, miazmáktól nyálkás, trópusi betegségektől sújtott táborban, de fogai többségét ott hagyta. Huszonkettőt vertek ki a kihallgatásoknak becézett kínvallatásokon.

Akito Sakurai, ahogy ígérte, az érkezésüket követő egy órán belül kilépett a vasúti szerelvényre emlékeztető épületből, odasompolygott az Aladdin láthatatlan szőnyegén üldögélő patikushoz és őrnagyhoz. A felhajtó erő fokozatosan szűnt meg a két férfi talpa alatt, lassan és puhán értek földet, ám az elvarázsolt gyógyszerész még így is megbillent, már-már orra bukott, majd bambán bámult a semmibe. Alagi viszont szélesen, szemtelenül vigyorgott, egyenesen Sakurai szemébe.

– Uraim, ne higgyék, hogy ez a légi parádé szeszélyes játszadozás volt önökkel. Ez a mesterségesen súlytalansági állapotba transzformált légtér egyfajta biztonsági zsilip, nevezhetjük karanténnak is. Egy óra kellett ahhoz, hogy alaposan átvilágítsuk önöket minden sejtjükig. Őrnagy Úr! Ön mint nyugalmazott katonatiszt tudhatná, mi jár függelemsértésért. Ön tiltott zónába tévedt, jogom lenne súlyos büntetést kiszabni, de nem teszem, a lényegre szorítkozom. Ön megpróbált félrevezetni minket. Azt állította, hogy a veres macska megkarmolta, pedig egy karcolás sem érte, így mellékhatások sem jelentkeztek önnél. Elmehet. Vagyis felszólítom, hogy haladéktalanul távozzék! – és a sejtelmesen fénylő fémkapura mutatott. Az őrnagy megfordult, elindult a kijárat felé. Lang követni próbálta, de Sakurai feltartóztatta.

– A lélek a sejtelem ködfátylán át talál rá a semmi reinkarnációjára – mondta a japán egészen közel lépve a kapuhoz, szavait a tükörfényes lemezre lehelte. A titokzatos fémszerkezet nesztelenül kitárult.

Alagi szó nélkül távozott. Tudta, úgy sem kapna őszinte feleletet kérdéseire. Ahogy kilépett az erdei sétányra, még egyszer visszanézett.

– Ne féljen, báró úr, még visszajövök önért. Kilestem az erődítmény gyenge pontjait, felmértem az erdő összes sétányát, útját, vadcsapását. Többé nem tévedek el! Sakurai úr, maga meg vigyázzon, nehogy feledékenységében elveszítse valahol a bal kézfejét.

A gyászruhás japán, miután bezárult Alagi mögött a kapu, átkarolta az ébren álmodó patikus vállát és gyengéden az udvar közepe felé fordította.

– Magán viszont, Lang úr, kénytelenek leszünk elvégezni egy életmentő műtétet. Jöjjön, ne ellenkezzen.

Lang patikus nem ellenkezett, már csak azért sem, mert nem lehetett biztos abban, hogy amit maga körül lát, hall, szagol, tapint, az nem álmában történik-e vele. Birkaként követte Sakurait, meglehet, a vágóhídra.

Előző rész | Centauri: Csalka első boldog napja

kép | shutterstock.com